Az ember hölgyismerősei aggódva posztolják fácsén, hogy az egészségügyi tárca nem ad pénzt abortuszra, eközben az alkotmány tervezet - amely valamilyen KDNP-s házifeladat lehetett - alaptörvényi szinten rögzíti, hogy az emberi életet fogantatásától védjük. Melegházasság, abortusz, eutanázia, családi pótlék. Eközen demográfiai lejtőn Európa és benne külön síugrósáncon kis hazánk. A legrosszabb viták előtt állunk - és ismét fölkészületlenül. Generációnk a kocsmáiból kitántorogva ezen a rettenetes hajnalon, furcsa viták közepette ébred rá társadalmi és biológiai fölnőttségére. Smmi kétség: a biopolitikai háború új erőre kapva dúl, ráadásul olyan nyomorult érvkészlettel, amivel csak a tengerentúlon szoktak abortuszról, melegházasságról, evolúcióról és kreacionizmusról vitázni a mayflower derék kvéker leszármazottai. Nekünk azonban mindez nemcsak erkölcsi, esztétikai kérdés, mert a fennmaradás az igazi tétje.

Az emancipált, urbánus, önrendelkezését éppen a gyermekétől féltő női szerep is szépen tenyészik hazánkban, miközben a legdoktrinerebb őskatolikus álláspontnak is van politikai képviselete. Van esetleg más ezen kívül? Kié a gyerek? Mi a közösség és születendő tagjainak viszonya? Milyen szókészlettel érdemes ezt a vitát lefolytatni?

Az állam

A tizennyolcadik századtól az állam szabályozási igénye kiterjed. Már nem csupán a halálosztás monopóliumában és ennek ikonikus felmutatásában éli ki magát, hanem az élet szervezését és szabályozását is magáénak gondolja. Nagy segítségére van ebben a statisztika megjelenése: az embereket per capita számon tartja, demográfiai prognózisokat készít, a népességet a területgazdálkodás szempontjából optimalizálja. Mindennek az emberanyag-gazdálkodásnak a kísérleti terepei a gyarmatok voltak, ahogyan a Nyugat most is úgy gondolja, hogy globális felelőssége van a harmadik világ népesedését szabályozni, Afrikát és Indiát családmodellváltásra ösztökélni (Kína ezt maga megtette, hogy a rendszeres éhínségek birodalmát ne destabilizálják). Az állam a harmincas években nem csak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is kontrollálni akarja a születést (eugenika) amely nem, nem csak egy náci agymenés,  az Egyesült Államok volt a divat előfutára, a szocdem Svédország a háború után is folytatta ilyen irányú "beavatkozásait".

Az állam ilyen irányú érdeklődése a háló- és szülőszoba iránt, vagy példaképp a Kádár-rendszer perverz modernizációja, amely teljesen szabályozatlan népi hóborttá tette a művi terhesség-megszakítást, jó okkal vált ki ellenérzést az emberből, akinek méltóságtudata a számmá redukálást visszautasítja. Még kevésbé szeretne őrült nagy boldogságában gyermeket vállalni, ha az állam propagandája és fegyelmező apparátusa kíséri mindezt.

Az egyház

A kereszténység indulásától kezdve nem ismeri el a politikai mező létét, de arra sem ad választ, hogy ha maga a vallás politikai szervező elvvé lép elő, akkor mi a teendő. A kereszténység röviden egy fundamentalista módon belső és lelkiismereti felhívás, ami nem vesz tudomást arról, hogy szuverén lelkiismereti döntések a közösségben hogyan és miként hatnak ki. Azt állítom, hogy a kereszténység saját természete miatt nem értheti a politikát, amely egy részleges és hatalmi viszony.

Amikor az egyház a politikai mezővel érintkezik (államvallás, felekezeti háborúk) vagy elveszti saját karakterét, vagy - amint ez a politika egy közösség igazi problémáit veti föl, - elmenekül azok megoldása elől. Kétféle tehát a kísértés: vagy intoleráns módon túlszabályozná azt, ami lelkiismereti, vagy tudomást sem véve az élet keménységéről metafizikai vakságába hülyül el.

Ez utóbbi a XX. században tetőzött a II. vatikáni zsinattal, amikor a katolikus egyház visszaklubosította magát katakombális állapotába. Mi maradt tehát neki? Az intim, szexuális szféra regulázgatása, kisszerű tökölődés, hogy ki hova teheti a fütyijét/punciját, miközben az ember és ember közötti, sőt az ember és embercsoport közötti viszonyok sokkal komolyabb téttel bíró világában már nem tud értelmesen megszólalni. Visszatért még korlátoltabb és formálisabb törvény-vallás előzményének (a judaizmusnak) logikájához. Igazi társadalmi tanítást minden kísérlet ellenére sem képes már az egyház kidolgozni, a kizsákmányolásra vagy a természeti problémákra adott válaszai kiábrándítóak - ha meg érkezett az egyházból olyan társadalmi válaszkísérlet, mint a felszabadítási teológia, azt maga Róma nyomta le. Mindeközben rohad szét alattunk a bolygó és ember embernek farkasa.

Mindezek miatt is az egyház következetlen: ha a magzatot akarják védeni, akkor elég a híveiket a hitelvek betartására ösztökélni, ehhez nem kell alkotmányba írni semmit. És Isten sem lesz attól jobban vagy kevésbé, ha beleírják (egyébként is honnan újra ez a vonzódás a lelki fölismerések szövegszerűsítéséhez, dologiasításához? Mintha csak az egyház nem hinné, hogy Ő van. Jobban kellene az aranyborjú, mert azt meg lehet fogni?).

Nem látszik, hogy ebben a társadalmi vitában az egyházak hasznunkra lennének.

„Ahogy a vetélősök gyűlölik az abortuszosokat”

Érzékelhető a társadalom többi törésvonalánál is megjelenő jellegzetes irigység  és utálat azok iránt, akik gyermeket vállalnak és a kapitalizmus minden genyósága ellenére dolgoznak, materiális alapot teremtenek családjuknak. Őket minden magányos, rossz társadalmi helyzetű, vagy öreg, vagy elvált, vagy szingli, vagy elhagyott, vagy csúnyának született, vagy megcsúnyult – utálja, főleg, ha még az állam támogatni is merészeli őket.

Másfelől meg itt van a sikeresek és a csak picit sikertelenek szövetségben utálkozása és szolidaritásellenessége minden anyagilag "improduktív" csoporttal szemben (élősködők, cigányok, nyuggerek) Ebben a biopolitikai háborúban sem a szinglik, sem a gyermeket vállalók empátiájában, kölcsönös szolidaritásában nem bízhatunk, a szűkös forrásokért való versenyben érdekeik annyira egymás ellen vezetik őket. A közösség jövője érdekében azonban mégis szükséges a források elosztása felől dönteni, és minthogy ez a többségi elv alapján nem lehetséges - mert annyi az ellenérdekelt csoport - szükségképpen hatalmi, valakiket valamilyen érték mentén preferáló döntésnek kell a kérdést lezárnia. Nem, nem lesz mindenki elégedett.

A gyermek

Bármilyen család- vagy népesedéspolitikának (mert ennek legitimitásában hiszünk, csak eddigi módszerei használhatatlanok) egyetlen, eddig igazán figyelmen kívül hagyott szempontot kellene vezérelvvé tennie. Milyen minőségű világgal várjuk a világrajöttet, milyen minőségű életmintákkal konfrontálódhat szocializációja során, milyen állami szolgáltatások segítik önmagára ismerésében? Ne mindenáron „szültessünk” gyermekeket, mondjuk a nyugdíjrendszer kedvéért, hanem rendezzünk be egy olyan világot, ahova mi is szívesen születnénk meg. És ennek akár az is lehet következménye, hogy több, de mindenképpen teljesebb életű gyermek nőhet itt föl. 

Jogos elvárás, hogy törődött életünkkel hagyjuk békén a gyermeket a szülőszobában. Ne fűzőscsizmás idomárok várják a vaságyas kisdedóvó broiler keltetőjében, a lila műanyagkancsós játékszűke óvodákban. Nem „hű állattá” kötözni és nem csak közösségi jószágként leszámolni a karámajtóban, nem kiszolgáltatni frusztrált és inkompetens pedagógusoknak, nem kiszolgáltatni valami egyház együgyű felettesén-építésének, hanem szabad és közösségi lénnyé formálni, akinek anyagi feltételeinek megteremtésében az államon keresztül természetesen mindenkinek ki kell vennie a részét, de talán fontosabb, hogy személyes dimenziókban egy jobb világ ígéretét sugározzuk felé.

Mert aztán később amúgyis is kemény feladat lesz eldönteni a pubertás szélviharai után megmaradt, bújjbújj zöld ágnak: … A világ tartozik bocsánatkéréssel, hogy ideszülettünk, vagy  éppen mi tartozunk a világ felé valamivel? Jogunk van nárcisztikus önsajnálatba menekülni, vagy kötelességünk a kapott életet továbbnemzeni, ajándékká válni a gyermekeink számára.

Alapjában véve ciki, de igazából örülök, hogy - így adventben - sikerült giccsesen befejeznem ezt a posztot, örüljetek ti is velem.

Free Geréb Ágnes! Biztonságos utcánszülést!