A múlt hétvégén Érden jártam. A hatalmas méretű alvóváros, amely valaha Európa legnagyobb falva volt, méreteivel, kísérteties ürességével, a kilencvenes évek nagy vállalkozási felbuzdulásából feltorladt, félbemaradt épületeivel Jean Baudrillard Amerikáját idézte fel bennem, a mellérendelések sivatagának kelet-európai változatát - a járda nélküli földutakon hébe-hóba Toyoták, Volkswagenek viharzottak el vagy álltak be garázsokba, gyalogos, rajtunk kívül, még annyi se volt: „az én házam, az én váram” individualitáskultuszának egészen radikális megvalósítása zajlik a budapesti agglomerációban. Itt a belvároshoz képest még nehezebb elképzelni, hogy egy egész utca szomszédsága együtt mulasson, pedig a lehetőségek adva vannak rá: kertek, nagy házak, gyér forgalom, eseti madárcsicsergés. A lakók mégis inkább bizalmatlanul tekintenek egymásra (érdi ismerősöm, akit igazán nem lehet rendpártisággal vádolni, rögtön arról kezdett el beszélni, mikor élményeimet meséltem, hogy milyen rémes közbiztonsági állapotok vannak, hova törtek be és hogyan), ami nyilvánvalóan egy negatív tapasztalatra is visszavezethető, ugyanakkor egyértelműen a közösségiség, a szolidaritás deficitjét mutatja. Ennek eredménye az, hogy nagyvárosi lakóközösségeinkben valamiféle minimáltörzsi hozzáállás uralkodott el, ahol a közvetlen barátok és a család lakásainak szigetein kívül úgy érezzük, hogy egy teljesen idegen, ellenséges világ vesz minket körül.

Nincs ez másképp a városban sem – ki nem élt már meg konfliktust a szomszéd nénivel az albérletében, vagy, ha igyekezett netán véghezvinni egy füvesítést a ház belső udvarában, nem ütközött-e bele az értetlenkedő földszinti öreg néni vétójába, mivel az „behozza a bogarakat”? Ki nem hallotta még azt az érvet, hogy „ez egy társasház”, és ki hallotta már ezt olyan kontextusban, hogy ez mennyire jó dolog? Miközben három földrésszel arrább élő haverjaink mindennapjairól folyamatosan értesülünk a Facebookon, úgy halunk meg, hogy soha nem beszéltünk a harmadik emelet öt lakójával.

Persze nem kell mindenkinek mindenkivel jóban lennie. A probléma az, hogy nem azok laknak együtt, akik esetleg jóban lennének egymással. Kelet-európai nagyvárosainkban a tulajdonjogok elaprózását a kommunizmus kezdte meg, a városnegyedek korábbi kasztszerű lakosságeloszlását (Újlipótváros, Erzsébetváros – zsidónegyed, Buda – polgárság, Andrássy út, VIII. kerületi palotanegyed - nagypolgárság, Ferencváros – kispolgárság stb.) betelepítésekkel,  elkobzásokkal, ad absurdum konkrét negyedek elpusztításával törve szét; az erre következő kapitalizmus helyi formái pedig tovább fokozták azzal, hogy a többiek lenyomása árán történő egyéni boldogulás hazugságát emelték fel célként. Öröklések, vásárlások, áttelepítések hosszú évtizedei hozták létre a mai kelet-európai társasházak tarka lakóközösségeit, amelyben senki nem érti a másikat, ami finoman szólva is kényelmetlen érzés, és aminek következményeképpen elérni szándékolt álommá lett a „városhoz közeli saját ház” – ez pedig a sivár, sivatagszerű alvóvárosokat hozta létre, amelyet az ingatlanlobbi nyomulása csak gerjesztett. A közös tér lehetősége elfelejtődött, lépcsőházainkat jó esetben takarítja egy gondnok, társasházfejlesztéseink jó részét vállalkozókkal kötött, hosszútávon előnytelen alkuk finanszírozzák.

Nem elég, hogy kényelmetlenek ezek a társasházi közösségek, de az individualizmus oltárán súlyos áldozatot hoznak erőforrásaikat tekintve is: értelmes közösségi terek létrehozásával és minimális időráfordítással a háztartások költségeit jelentősen lehetne csökkenteni. Az, hogy minden háztartásban van mosógép, ahelyett, hogy lenne öt a földszinten elzárva, csak a mosógépgyártóknak jó, ahogy az is csak a szolgáltatónak éri meg, hogy nem közös tévé- és internetcsomagot vásárol a ház, és sorolhatnánk tovább a vasalóktól a porszívókon át a közös festésig. Ahelyett, hogy kiadná a vállalkozónak, a ház maga is üzemeltethetné az üzlethelyiségeket, munkát teremtve néhány ott lakónak, és a profitot saját célokra fordítva, ráadásul az üzletmenetbe is nagyobb beleszólása lenne (vö. „már megint hajnalig randalíroztak stb.”). Ismeretlen közös képviselők alapkezelése helyett hatékonyabb volna a közös akarat ahhoz, hogy különböző projekteket megpályázzon egy ház, amivel a fenntarthatóság és az energiatakarékosság irányába mozdulna el az üzemelés. Persze mindennek elsődleges akadálya a bizalom hiánya, a közös tulajdonhoz való, kommunizmusunkból örökölt szkepszisünk – de éppen az a kérdés, hogy hogyan kívánjuk leélni az életünket.

Kocsmába félretolt generációnk nagy részének esélye sincs arra, hogy ezekbe a tulajdonviszonyokba cselekvőként tudjon belépni – súlyosan eladósítva magát, képes lehet egy-egy bérlakás megvételére, amit huszonöt éven keresztül fizet, hacsak nem svájcifrank alapon vette fel. Ha ezután esetleg a fenti ötletekre vetemedik, és bedobja az éves társasházi közgyűlés még súlyosabban rétegzett közönségének, akkor a negyvenöt éves menő építész ugyanúgy röhögi ki, mint a nyolcvanöt éves nagyanyó... esetleg egy biciklitárolóig lehet eljutni. A megoldás elméletileg persze kézenfekvő, gyakorlatilag viszont igen nehéz: szerezni kell egy x lakásos társasházat, ahol x+n fő fenntarthatóbb módon tud együtt lakni.

Habár hasznos tanulságokat hordoz, és bizonyos értelemben inspiráló lehet, a korábbi kísérletek alapján egyértelmű, hogy a nyugat-európai squatok mintájára házat foglalni Magyarországon megvalósíthatatlan álmodozás, ahogy azt a korábbi kísérletek kudarcai is bizonyították. Egy olyan fővárosban, ahol a hajléktalanság ilyen szintű, olcsó sznobságnak tűnik házfoglaló-szubkultúrát kialakítani, szemben mondjuk Spanyolországgal, Franciaországgal, Németországgal, Nagy-Britanniával, ahol a munkanélküli segélyből vidáman elsörözgetnek az ún. kortárs képzőművészek. A jogszabályi háttér ellen lefolytatni egy olyan harcot, amit harmincöt évvel ezelőtt, teljesen más körülmények között folytattak más országokban, reménytelenül romantikus, főleg, ha azt látjuk, hogy a jelenlegi politikai kurzus még az ehhez némileg hasonlító, ám lakóval nem rendelkező projekteket, mint amilyen például a Tűzraktér is, inkább elfojtani kívánja.

A tulajdonviszonyok - vagy legalább a közösségek - újraszervezését azonban valahogy meg kell kezdeni, és erre valóban alkalmasok az elhagyatott, elhanyagolt belvárosi ingatlanok, amelyek jelenleg az ingatlanbefektetők célpontjai – arról kell meggyőzni a tulajdonosokat (legyen az önkormányzat vagy magánbefektető), hogy hosszú távon jobban jár azzal, ha kiadja ezeket egy olyan csoportnak, aki felelősséget visel érte, pályázik rá és tud dolgozni rajta, mint odadobni egyszeri pénzért valakinek örökre, újratermelve ezzel a tulajdon aprózódását.

Hogy milyen lesz egy olyan társasházi közgyűlés, aminek van értelme, mert az emberek ismerik egymást, hasonló céljaik vannak, közös tulajdonuk iránt felelősséget viselnek, és közös érdekeikről tudnak dönteni? Szerintem fasza.