A couchsurfing.org-on keresztül milliók ajánlhatnak fel ingyen szállást egymásnak a saját lakásukban. És csodálatos módon tényleg nem csak szállást kapni járnak az oldalra, hanem adnak is ingyen szállást. Tudják, hogy egy olyan közösséghez tartoznak, ahol az a szokás, hogy az ember ad, és majd egyszer valakitől kapni is fog. Nem egyből kapják vissza a rendszertől, amit adtak, és nem is feltétlenül ugyanattól a személytől kapnak, akinek adtak. Ráadásul az egyéni hozzájárulások nagyon eltérőek lehetnek. De egészében a rendszer működik. A couchsurfing.org szállást, a bookcrossing.com könyveket, a wikipedia.org információt kínál ebben az ajándékgazdaságnak nevezett szisztémában. Nem csak a piacgazdaságtól, de még a barter gazdaságtól is különbözik ez a rendszer, hiszen itt nem csere történik, hanem ajándékozás. A tranzakciók a másik két modellhez képest itt szinte szabályozás nélkül jönnek létre.

A CouchSurfing egy transznacionális projekt, de hasonlóan működik a nemzet is, ami továbbra is az egyik legalapvetőbb közösségi forma. A „minden magyar felelős minden magyarért” a legegyszerűbb értelemben közösségi tudatot, egymásért tenni akarást, egymásnak segíteni akarást jelent.

Segítséget úgy, hogy azért egyből nem várunk semmit. Annak a politikai kultúrának is nevezhető mindennapi rutinnak az elsajátítását jelenti, hogy nem mérem a saját magam és mások hozzájárulását patikamérlegen. Megpróbálok alapvetően tisztességes lenni, és bízom benne, hogy más is alapvetően tisztességes. Persze nem mondhatjuk, hogy olyan jól állunk ezzel a bizonyos társadalmi bizalommal. Az államszocializmus a háromperhármasokkal és a kényszerűen megtanult sorok között olvasással a bizalmatlanság rendszere volt. Egy közösségellenes állam volt, ami abszurd módon pont a közösségre hivatkozva működött úgy, ahogy. Aztán a kilencvenes évek vadkapitalizmusával többek között a szintén közösségellenes individualizmust „kaptuk”.

A rendszerváltás után felnőtt első generációnak egyik legnagyobb feladata a posztszocialista bizalmatlanságon való túllépés, és a posztmodern individualizmus féken tartása, és így az együttműködésre képes nemzet felépítése. Itt nyilván nem a NER együttműködésnek hazudott, fentről–lefelé irányuló, az erő elvén működő rendszerére gondolok. Hanem például arra, hogy hozzá kell szoknunk az országunkban ahhoz, hogy – bármennyire hippisen furcsán hangzik is – csak úgy segítünk egymáson. Ha ma lehetséges az, hogy a CouchSurfing-en keresztül a litván IT helpdeskes csak úgy beengedi pár éjszakára a nappalijába az olasz gimnazistát, akkor az is lehetséges, hogy itthon az egyik magyar előreengedi a másikat a boltban, mert utóbbi siet. Tudjuk, hogy legközelebb majd az olasz gimnazista ad szállást valakinek, és a sorban most előreengedőből válik előreengedett, de ne méricskéljük ezeket görcsösen. Persze az egyik magyar nem a magyarsága miatt engedi előre a másikat, hanem egy alapvető közösségi szellem nagyon praktikus megnyilvánulásaként. És ebből a közösségi szellemből épül a nemzet is.

Az internet közvetítésével működő ajándékgazdaságok kipróbálása segíti a közösségi lét megtapasztalását, a bizalmon alapuló kapcsolatokba való beletanulást. Mi, Y-generációsok nem csak az érintőképernyő hatékony használatához értünk. Van bennünk egy olyan közösségi létre való képesség, amit többek között a netes ajándékgazdaságokban tanultunk. Posztszocialista bizalmatlanság ide, posztmodern individualizmus oda, generációs élményünk az, hogy léteznek működő közösségek. A nemzet ajándékgazdaságába mi többek között ezt az együttműködő készséget és bizalmat hozzuk.