Melegh Attila történész-szociológus a kiváló román Criticatac.ro oldalon olvasható cikkében (angolul itt), mutatja be az Orbán kormány viszonyát a nemzetközi nagytőkével és elemzi annak retorikáját.Orbán nem Chavez és nem is Thatcher, inkább egy dél-koreai diktátor. Az ország félperifériás helyzetében az orbánizmus állami erőforrásból segíti a helyi tőkéseket a globális versenyben -  és ezt hívja szabadságharcnak. Magyarország a német gazdaság kínai tartománya. Orbánt bukása után újra a globális kapitalizmus kliensei követhetik a hatalomban.

Miközben a nem nacionalista magyar középosztály csupán a nyugati média bírálatait visszhangozza, Orbán hátországa, mint egy népi hőst mutatja be a miniszterelnököt. Orbán valóban lehetett volna a helyi Chavez (lásd még Chavez vagy Thatcher-e Orbán vita) egy balos nacionalista vezér, aki a globális kapitalizmus ellen, szociális célokért harcol az állam kereteit használva, Orbán politikája azonban nem emancipatorikus. Ugyanakkor a nyugati kritika is téved, mert bár Orbán valóban autoriter államot épít, nem Lukashenko országát, de még csak nem is Kádár országát álmodja a Kárpát-Medencébe, hanem egy dél-koreai típusú alévetést kínál, alacsony munkabérekkel betagolva minket a globális kapitalizmusba.

A "komcsik"

A retorika persze más mint Ázsiában, mert a célközönség a „nemzeti” középosztály, ezért a kommunikáció maga is nemzeti pántlikájú, ahol a gyűlölet show-k célpontjai a "kommunisták" (bűnöző üzletemberek) és a baloldali értelmiségi csoportok is (sok esetben maga az értelmiség en bloc).

Ez a hamis antikommunista retorika ugyanakkor a fején találja a szöget, amikor azt állítja, hogy ez a posztkommunista elit volt az, ami az országot a globális tőke uralmi rendjébe visszaillesztette, a félperifériás léthez szoktatva vissza az országot. Az antikommunista autodaféban a jobboldali komisszárok újabb és újabb botrányokat fedeznek föl, sok ilyen botrány azonban a büntetőügyön túl, csupán a globális tőke által a lokális elitnek alamizsnaként odavetett – ezért szerkezeti - korrupció része. Ezt a tényt az ”elszámoltatás” már elhallgatja.

A globális kapitalizmusba való betagolásnak a következménye az eladósodott államháztartás is, ami ellen ironikus módon Orbánék úgy küzdenek, hogy néha a helyi következményekkel sem törődve igyekeznek minél jobb adósként, minél több adósságot visszafizetni. Az állam bevásárlásai, például a tulajdonszerzés a MOL-ban nem azt mutatják, hogy a közérdeket képviselné az állam gazdasági szerepvállalása, hanem azt, hogy a félig állami-, félig magántőkéknek, az állam segítségével pozícióhoz juttatása a cél a nemzetközi versenyben. A magyar oligarchák befolyása ismerős tünete a fél-perifériás helyzetünknek: már száz éve is ez volt a felállás, amikor az exportra termelő latifundiális gazdálkodásban a nemzetközi versenyképesség érdekében állami segítséggel tartották alacsonyan a mezőgazdasági bérmunka költségeit.

Orbán sorsa a bukás

Miközben a közép-európai helyzetben benne van a fasizálódás lehetősége, a nyugat szempontjából a német gazdaság egy közeli kínai tartománya vagyunk, ahol olcsón lehet termelni - az ő érdekük nem az lesz, hogy a helyzet egy fasizálódó, vagy polgárháborús betetőzés felé fejlődjön tovább. És bár Orbán bukásra van ítélve, de a hátrahagyott romokon, Orbán jelenlegi ellenzéke, a globális tőke kliensei kormányozhatnak tovább. Az ő érvelésük pedig évtizedeken keresztül az lehet, hogy az országnak káros fél-perifériás kapitalizmus ellen nem lehet küzdeni, mert Orbán is ezt tette - és hát mindannyian láttuk, hogy az hova vezet.