Orbán Barrosoval való brüsszeli találkozóját követően visszatért a kályhához ahonnan átvette a stafétabotot. A kormányzás kezdetén Orbánék a hiánycél elengedését kérték Barroso-tól, az EU nem ment bele és aztán erre következett az unorthodox ámokfutás. Most bebizonyosodott, hogy a hiánycél megvalósításához szükséges különadókat is ki kell vezetni, eszközként tehát csupán az európai értelemben vett megszorítás “a hiánycél teljesítése” maradt. De hogyan lett a hiánycél Európa számára  a gazdaságfejlesztő célokat megelőző szent tehénné, abszolút prioritássá? Európa az euróválság kezelése közben öles léptekkel németesedik el, ezért egész Európára hatással vannak a sajátos német pszichózisból eredő német magatartásminták. Itt és most nem a „nagy khm…" kérdésre gondolok. Nem. A német állam pénzügyi rögeszméire gondolok, amelyek összeurópai rögeszmékké váltak és egészen sajátos német társadalomlélektani okai is vannak. Ezeket az okokat veszi számba Ian Bruff brit kritikai társadalomtudós.

Az újonnan megszerzett gazdasági politikai erőt Németország első blikkre alapvetően két cél érdekében mozgósítja: 1. hogy az eurozóna egészében közös pénzpolitikát érjen el, illetőleg, hogy ezt a pénzpolitikát 2. alkotmányba vésse – ami hite szerint megóvhat a “túlköltéstől”. Ennek a stabilitási mániának persze, egy másik nyelven is elmondható következménye van: megszorításokat jelent Európa szerte. Honnan ez a mánia? Peer Steinbrück (egyébként szocdem) pénzügyminiszter már 2008-ban megfogalmazta a válságkezelés új német krédóját: Az angolszászok keynesiánus élénkítő politikája nagyobb veszély, mint a válság maga. Egy névleg progresszív szociáldemokrata tette ezt a kijelentést. Vajon miért? A válasz nem annyira egy gazdasági doktrínából fakad, inkább egy kulturális beidegződésből, ez a beidegződés pedig tipikusan német.

Az első beidegzett emlék a húszas évek német hiperinflációs élményére megy vissza. A 29-es világválság más országokban nem kapcsolódott annyira össze az inflációval, mint Németországban, ahol - a történelmi emlékezet szerint – ez vezetett az ország elnáculásához. Az uralkodó elbeszélés szerint a Weimari Köztársaság gyengeségének oka a hiperinfláció és a gazdasági bizonytalanság volt. Az a tanulság, hogy a politikai stabilitás előfeltétele valamilyen gazdasági stabilitás, a  háború utáni adenaueri újjáépítésnek is sarokkövévé vált. De míg más országokban a  stabilitás a neoklasszikus felfogás elutasítását is jelentette, Németországban elsősorban az árak és a fizetőeszköz kapcsán értelmezték azt – tehát monetáris stabilitásként fogták föl.

Bár Németország a hetvenes években haladó értékeket jelenített meg a jóléti államában, ez az uralkodó felfogással szemben valójában sohasem volt keyenesiánus jóléti modell. A “túlzott” kiadásokra továbbra is ferde szemmel néztek. Ezt képezte le a Bundesbank 1957-es alapítása is, ami a világ első igazán független jegybankja; fő célja a márka inflálódása elleni küzdelem. Az uralkodó német ideológia szerint a szociális juttatásoknak a gazdasági növekedés és a jó monetáris politika teremti meg az alapját.

Ez a narratíva azonban téves, mert számításon kívül hagyja, hogy a német növekedés alapja az ipari export. Ez ellensúlyozta a „stabilitás” következményeképpen előálló belső fogyasztás hiányát. Most már láthatjuk azt is, hol ugrik a majom a vízbe. A német modell csak ott fönntartható, ahol a gazdaság súlypontja az export. Ezért tévedés az összes tagállamra az eurón keresztül német elveket erőszakolni, hiszen gazdaságuk szerkezete adott esetben teljesen eltérő lehet. Sőt a helyzet még ironikusabb: a német növekedés olyan országok fogyasztásától függ, akiktől a hivatalos német politika megszorításokat követel, vagyis, hogy kevesebb német iparcikket fogyasszanak (a görög katonai beszerzésekkel persze jótékonyan kivételt tettek).

Ezt az alapvetően egyenlőtlen európai szerkezetet még a német szakszervezeti mozgalom is inkább erősíti. Miközben hagyományosan vannak bérpolitikai célkitűzéseik, az elmúlt időszakban érdeklődésük homlokterébe került a német monetáris politika – nem véletlenül. Ez teszi ugyanis lehetővé a német exportot, gazdasági növekedést, ami azonban nem egy baloldali, nemzetek feletti munkásszolidaritást jelent, hanem egy sajátosan német érdek képviseletét.

A stabilitási mítosz azt is lehetővé tette a német elitek számára, hogy törekvéseiket az Unión belül példamutatóként állítsák be, az angolszász, hitel alapú társadalommal szemben. Miközben csupán egy másik típusú fenntarthatatlanságot jelent: azt, hogy az eurón, mint fizetőeszközön keresztül egyenlőtlen cserére kényszerítik gazdasági partnereiket.

A német baloldali válasz

A Die Linke (az ex DDR-es és az újbaloldal egymásra találásának pártja) 12 százalékot szerzett 2009-ben. Az ő javaslatuk az volt, hogy az európai nemzetek adósságait a közös pénz zónáján belül eurokötvény kibocsátásokkal fedezzék, ahelyett, hogy az országok külön-külön saját kockázataik miatt magas kamatokkal adósodjanak el. Német kontextusban az a törekvés, hogy állítsanak elő pénzt a válság kezelése érdekében különösen radikálisnak tűnik a történelmi, hiperinflációs félelmek tükrében. Eközben Merkel stratégiája csupán annyi, hogy minden ország szorítson meg; a periféria pénzpolitikája legyen egyre “németebb” miközben gazdasága jól láthatóan nem a centrum gazdasága. Ez a stratégia azonban - az exportpiacokon keresztül - a német gazdaságra nézve is veszélyes lehet.

A Európai Unió és az euro gazdasági szerkezete miatt egyre inkább úgy alakul a sorsunk, ahogyan azt a német politikai élet ésszerű, vagy ésszerűtlen lépései alakítják. Amiben reménykedhetünk, hogy Németországban befolyásos lesz egy olyan baloldal, amelyik érzékeny a centrum és a periféria közötti különbségekre és mind a saját, mind a többi nemzet előnyére alakítja át az eurót, kezeli annak válságát.

 (kép forrása)