Miközben Orbán Viktor azon gondolkozik, hogy jó-e a kérdés, amit a köztévé riportere feltesz neki, mások pedig már azon, hogy mennyi köze van vajon a valóságnak ahhoz, amit a miniszterelnök lát, aközben a magyar fiatalok fele, az összes magyar ötöde tervezi külföldön további életét. A miniszterelnök saját valóságában sajnálkozik, és hisz benne, hogy nemsokára már tényleg jobb lesz az ország, és mindenki szépen visszajön, ők majd azt elintézik – én pedig a saját valóságomban nagyon is jól meg tudom érteni azokat, akik legalább pár évre, de („ha lehet”, „jó esetben”, ilyeneket mondanak az én érintett ismerőseim) inkább még hosszabb távra el akarnak húzni Magyarországról.

A legutóbbi közvélemény-kutatások eredményei - hibahatárok és bujkáló választók ide vagy oda - annyit mindenképp igazoltak, hogy az elmúlt két év tökéletesen lehűtötte a maradék hevületet a magyar társadalom közügyek iránti érdeklődését illetően. Lassan mindenki szembesülni kényszerül azzal, hogy hiába üldöztük el az amatőr és korrupt szocialistákat, helyettük egy ugyanannyira amatőr és korrupt társaság irányít, akik képtelenek szavatolni az ország társadalmi-gazdasági integritását. A zakatoló Fidesz-vonat fogaskerekeinek csikorgásában a legfélelmetesebb a bizonytalanság: hiába a sok új törvény, ha azokat folyamatosan módosítgatni kell, és ha még a kormányzó pártból érkező köztársasági elnök is kénytelen kioktatni a gyárat házszabályból, az már semmiféleképpen nem profi kormányzást jelent. Hát mit tudnak ezek a fiúk (mit fiúk, meglett emberek, akik évtizedeket töltöttek a jogalkotás körül), ha még a jogot sem? Hogy lesz így kész a Nemzeti Együttműködés Rendszere (bármit is jelentsen ez)? A kapkodások és irányváltások közepette semmiféle előrehaladás nem érzékelhető, a Matolcsy György szövegeivel és a nemzeti konzultációkkal jól jellemezhető „magabiztos kormányzati kommunikáció” viszont semmiféle biztatót nem nyújt az átlag állampolgár számára, inkább az egy helyben topogás érzetét kelti.

Egyébként akár a Fidesz-kormányzat koherens identitásának bizonyítékaként is fel lehet fogni, hogy a kurzus egy olyan embert emel szimbolikus piedesztálra térvisszanevezéssel és gazdasági programcsomagok elnevezésével, akinek miniszterelnöksége alatt a legnagyobb méretű kivándorlás zajlott Magyarországról.

Ezért növekszik drasztikusan a kivándorlást tervezők aránya, nem pedig azért, mert két év Fidesz-kormányzás után a politikai kultúránk odáig jutott, hogy az uborkaszezon előtti utolsó vezető belpolitikai hírek lejárt szavatosságú halottak porairól, és az ezekhez kapcsolódó különböző festési eljárásokról szólnak (és akkor most tegye fel a kezét, aki végig bírta olvasni az Uz Bencét). Persze ez is baj, de azt gondolom, hogy a Zembereket szimbolikus kérdéseknél sokkal inkább érdekli az átlátható jövő, az egyéni és közös cselekvési lehetőségek, vagy a biztos megélhetés. Ezek azok, amik nem tűnnek biztosítottnak, és ezért értem meg azokat, akik ki akarnak vándorolni biztosabb fogódzókat nyújtó helyekre.

Ilyen ország van

Nem tudom elhessegetni magamtól azonban a gyanút, hogy hát ezek direkt akarják ezt csinálni. Mennyivel egyszerűbb egy olyan országot kormányozni, ahol csekély számú kisebbségből álló, kedvezményezett rajongótáborodon kívül mindenki másból eltávolítottad a közügyek iránti érzékenységet és a cselekvési vágyat? Ahol az apátiában élő megmaradt alsóbb rétegeket (akik elvándorolni nem tudnak, mert nincs hozzá megfelelő munkaerő-piaci helyzetük) nem zavarják a Közgép-beszerzési eljárások, sőt, örülnek neki, hogy kenyeret kapnak azért, hogy kiszolgálják a kedvezményezett rétegeket? A kivándorló képzettebbek és/vagy vállalkozóbb szelleműek legalább nem rendetlenkednek itt, csak időnként egy-egy nyaraláson költik a pénzt, meg utalják majd szépen haza a kemény valutát mutternak, ami nem is árt majd a nemzetgazdaságnak. És közben Magyarországon szépen csöndben lesz mindenki.

Nekem egyre gyanúsabb, hogy ha játszanak egyáltalán valamire, akkor Orbánék erre játszanak. Ha pedig nem is tudatosan készítik elő ezt a fajta államot, akkor is ebbe az irányba visz az uralkodó magyarországi közérzet, amiért nem kis felelősséget viselnek.  Nem kell viszont messzire menni ahhoz, hogy hasonlóan működő országot lássunk: elég csak Bulgáriát és Albániát említeni. Akinek nincs ideje megnézni, hogy az elhagyatott vidéki tanyákat és falvakat hogyan veri fel a gyom arrafelé, annak egy olcsó repjeggyel vagy egy buszjáratra pattanva érdemes csak annyit megnézni, hogy mi lett Szófiából: az EU-s munkavállalási lehetőségeket az első pillanatokban kihasználó korábbi elit újabb generációja gyakorlatilag elhagyta a bolgár fővárost Spanyol- és Olaszország irányába, helyükre a kiürülő kisvárosokból érkező emberek hozták be sajátos köztérgondozási kultúrájukat és életmódjukat – ami egyébként nagyon izgalmas, és borzasztó kedves emberekről van szó, ugyanakkor aki teheti, közülük is tovább irányul nyugat felé, a fővárost mintegy dobbantóként használva.

Visszatérni ezekbe az országokba gigászi vállalkozás, hiszen az otthagyott társadalom az otthagyás ideje alatt tovább járja a maga pályáját a korrupció és a változatlanság elvei mentén, az otthagyott oligarchikus-feudalisztikus vezetés jóvoltából és legnagyobb örömére – és lássuk be, éppen azért tehet szert hatalomra az ilyen vezetés, mert ott van hagyva. Ebből a szempontból érdekes például a román kritikai baloldal nyugaton ultraképzett hazatérőinek példája, akik éppen vért izzadnak azon, hogy magvas gondolataik egyáltalán eljussanak az általuk megcélozni kívánt tömegekhez.

Mi legyen itthon?

Itt persze nem tartunk, Budapest például tovább virágzik a kocsmába félretolt (és a hazai közéletben és egyetemi viszonyok között domesztikált létből fakadóan éppen nem ultraképzettségéről híres, de legalább a honi viszonyokkal köszönő viszonyban lévő) generáció jóvoltából, egyesek szerint Szolnok az ország legélhetőbb városa, mások szerint Ózd a legszarabb, van Balaton, Tisza, Duna, és lesznek nyári fesztiválok. De azért most szólnék, hogy ha mindenki elmegy innen, akkor viszont csak a hiperdrága poszthippi Ozora marad majd, meg a katasztrófa- és bioturisták, akik kíváncsiak arra, hogy mi lehet ezeken az isten háta mögötti tájakon, ahol a Johnnak is volt a legénybúcsúja, mert olyan olcsóak a kurvák, vagy ismernek egy tök jófej PhD-zó magyart Barcelonából, aki megadta nekik a kontaktot egy valódi bioframhoz.

Lehet, hogy én is kimegyek még máshova dolgozni a pénzért, tanulni a tapasztalatért, de én nem tudom végleg itthagyni ezt az országot azoknak, akik úgy képzelik el a demokráciát, hogy a pártokat ne finanszírozza az állam, akik úgy képzelik el a felsőoktatási reformot, hogy ott csak a kiváltságos réteg tagjai tanuljanak, akik úgy képzelik el az orvosképzést, mint ami exportra termel, akik ideológiai agymosásra alkalmas terepként képzelik el a közszolgálatot, ésatöbbi. Én nem fogom itthagyni ezt a baromi fasza helyet, hogy ilyen legyen. Bízom benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül: és nem valami patetikus felindulásból nem fogunk kivándorolni, merthogy a hazának szüksége volna ránk, hanem azért, mert nekünk van szükségünk a hazánkra. Nekem szükségem van arra, hogy legyen egy hely, ahol otthon érzem magam egy olyan világban, ahol magam is sokat kóborlok, és szükségem van rá, hogy a helyért, ahol felnőttem és ahol élni akarok, harcolni is tudjak, ha kell. És éppen azért, mert elrettentő példákat láttam, kénytelen vagyok ez ellen a poszt-feudális gumicsizmás világ ellen is felszólalni: kénytelenek vagyunk a saját céljainkért a saját helyünkön kiállni, mert máshol menthetetlenül idegenek vagyunk. Jogos vád az is, hogy az ellenzék jelenleg nem mutat fel életképes alternatívát, ez viszont nem indokolja azt, hogy ne keressük azt tovább; és biztató jelek mutatkoznak például az újabb erők, a 4K! és az LMP tárgyalásai révén.  A jövő átgondoltsága, ereje és hitele rajtunk fog múlni: azoknak az összefogásán, akik a Fidesz minden próbálkozása ellenére, csak azért sem fognak kivándorolni Magyarországról.