Emlékezetes év lesz a világ könnyűzenei életében 2012: a Sonisphere, az Oxigene és mások mellett a világ legismertebb zenei fesztiválja, a Glastonbury is elmaradt, hivatalosan az olimpiával szemben való versenyhátrány és a gazdasági helyzet miatt - és bár minden elmaradó esemény rendezői fogadkoznak, hogy ez tulajdonképpen csak a szokásos szünet, és jövőre újra lesz, most mégis úgy tűnik, hogy nem saját elhatározásból történt a pihenő.

A Sziget viszont - amelyet a Glastonbury is ajánlott a hoppon maradt rajongóknak - idén is tovább dübörgött, elvégre a helyi lakosok számára irreálisan magas árak a nyugati fiatalok számára éppenséggel töredékei annak, amit otthon megszokhattak, és ezt jó érzékkel ki is használták a budapesti fesztivál szervezői, a totálisan nemzetközivé vált Szigeten elsősorban őket szolgálták ki zenével és áruval - a Nagyszínpadra például egyetlen magyar fellépő jutott, a többieknek ott volt például a Magyar Zenei Nagyszínpad, Müller Péter pedig az Open Stage-en játszott utolsó este. Ez nem is baj, nem kell azon lamentálni, hogy a sok köcsög külföldi, hiszen nekünk, bennszülötteknek is jut már minden hétvégére három ennél kisebb, de nagyon hangulatos fesztivál országszerte, ahol nem 580 forint egy korsó Dreher; inkább gratulálni kell a Szigetnek, hogy ilyen jó üzletet csinál és ennyi tőkét hoz az országba. Emellett érdekes megállapításokat lehet tenni arról is, hogy hogyan viselkedik a nemzetközi fesztiválozók krémje a világ egyik legjobbnak tartott eseményén.

Ha jól számoltam, öt éve nem jártam a Szigeten (most is csak volt staff-jegyem, mert benne voltam egy-két vicces projektben), és bár már akkor is nagy arányban voltak a külföldiek, a szembetűnő különbségek közül az egyik az elképesztő mennyiségű nemzeti zászló volt, amit a szigetlakók lóbáltak: csak az alapján, amit én láttam, legalább harmincféle országból érkeztek több száz zászlóval, Mexikótól Franciaországon át Oroszországig szerte a bolygóról. Faágakra akasztva hordozták, beleburkolóztak, jófejkedtek vele, lengették: a Molotov koncertjén nyolc-tíz mexikói zászló lobogott a porban, a legpikánsabb a nem éppen putyinista-nacionalista Leningrád esete, akik egy első sorban lobogó orosz zászló előtt játszották végig a másfél órájukat.

Korábban is voltak persze országok zászlai a Szigeten, ám lényegesen kevesebb. Nem gondolom, hogy baj az, ha valaki a nemzeti (vagy ország-) hovatartozásával azonosítja magát egy színes fesztiválkavalkádban, viszont érdemes regisztrálni a tényt, hogy egyre többen így tesznek annak ellenére, hogy nem ez volna az egyetlen lehetőség - és nem nemzeti zászlót elvétve, ha láttam az öt nap alatt, egy-két fantáziaképet, halálfejeseket, meg egyetlen Antifaschistische Action-t.

A nagy könnyűzenei fesztiválok áttörése a hippikorszakhoz, '68-hoz, a teljes szabadság iránti vágyhoz köthető, és a Sziget is ehhez a hagyományhoz kapcsolódva indult húsz éve, a multikulti jegyében mindenféle szubkultúrának fellépési lehetőséget adva. A jubileumi alkalomhoz érve azonban úgy tűnik, hogy ezek az eszmék már nem hozzák lázba az újabb nemzedéket: nem virágba öltözve vagy metálos csizmában (metálszínpad nincs is, a metált lerendezték a nulladik napon, nyilván, mert nem érdekel annyi embert), nem píszjeles, hanem nemzeti színű zászlókkal vonulnak bulizni, hiszen valamilyen identifikációhoz vissza kell nyúlni - s ha nincs más, a nemzeti hovatartozásban nyilvánul meg a kézzelfogható önazonosság természetes vágya. A hippik örökösei eközben csinálják maguknak a saját, kisebb, ámde - az atrocitásokig - nagyon hangulatos szubkulturális fesztiváljaikat. Ennek a változásnak, a korábbi eszmék elfáradásának szimbolikus jele az idei Glastonbury elmaradása is, még akkor is, ha kizárólag az olimpiai toi-toi-ok miatt történt volna így.

(kép forrása: póló)