Az elmúlt évtizedekben kataklizmaszerűen átalakult a munka világa. Gyökeresen megváltozott, hogy milyen körülmények között, mennyiért, mennyire kiszámíthatóan, milyen esélyekkel, garanciákkal és kompromisszumokkal vállalhatunk munkát. Történelmi perspektívába helyezve a változások nem is annyira kirívóak, mégis elképesztő, hogy a politikai és szociológiai közbeszéd milyen kevéssé vesz tudomást az új helyzetről.

A legtöbbet hivatkozott KSH adatok szerint ma Magyarországon 3 907 600-en ’dolgoznak’ és „csak” 459 ezer a ’munkanélküli’. De mit jelent itt a dolgozni és a munkanélküli?! Előbbi azt, hogy az elmúlt héten végeztünk legalább egy óra fizetett munkát, utóbbi azt, hogy nem dolgoztunk a héten – egy órát sem – de aktívan kerestünk munkát. Amellett tehát, hogy kérdőíves felmérésről beszélünk, ahol a válaszadás eleve „felfelé torzít” – kevésbé ér el szegényebb térségekbe, a válaszadónak megfelelési kényszere van stb. – a kapott adatok nem sokat árulnak el arról, hányan szenvednek hiányt munkában, és hányan jutnak ’tisztességes munkához'.

A munka egyszerre központi kényszer és igény, elvileg legfőbb tevékenység és kapcsolat a társadalomhoz. Szintén elvileg ez biztosítja a megélhetést, a társadalmi státuszt és az önmegvalósítás lehetőségét. Legalábbis a második világháborút követő időszak jóléti konszenzusa szerint, amely – Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt – egy jól védett alkalmazotti státusz kialakulásához vezetett. Erősen kérdéses, hogy a ma végzett munkák erre mennyire alkalmasak, és ez nem csak a közmunka kapcsán merül fel, hanem ugyanúgy problémája a bármikor csődbe menni képes alapítvány – vagy cég, vagy gyár – dolgozójának, annak, akitől állásinterjún megkérdezik, hogy ugye nem akar gyereket, vagy annak, aki nem alszik, mert másodállásban biztonsági őr, vagy olaszból jön egy furgonnal s „haza kell érni”. Válságtól és hiteltől függetlenül is igaz, hogy a munkával ma több bizonytalanság jár, mint biztonság.

Ez az a változás, amit képtelen feldolgozni a politikai és szociológiai közbeszéd és jobb híján a munka omladozó várába próbál visszavezényelni mindenkit, ami az ilyen torzszülöttek formájában, mint a közmunka, ránk is dől. A helyi kiskirályokon kívül annyit ér az ilyenfajta közfoglalkoztatás, hogy az adatok javulnak: "76 ezer fővel dolgoznak többen, mint egy évvel ezelőtt". Oké, de mit, hogyan és mennyiért?! A munka, azáltal, hogy kiszolgáltatottá tesz, megaláz és megőrjít - elveszti eredeti szerepét és funkcióját.

Nem a rugalmas munkavállalás ellen érvelek. Ez sokakat felszabadít és a technológiai fejlődéssel szükségszerű is. Amit kritizálok, az a védelmek hiánya, amelyek egy korábbi felálláshoz kötődnek, és valahogy képtelenek vagyunk hozzáigazítani őket a mai helyzethez. Ennek hátterében a kockázatoknak a munkavállaló népességre történő áthárítása húzódik meg - lásd pl. a munka törvénykönyvének módosításait. A prekariátus fogalma az ennek hatására kialakuló új, növekvő - heterogén de 'létbizonytalanságában közös' - csoport megragadását célozza, és az első lépés ahhoz, hogy megpróbáljuk detektálni és megfelelő védelmekkel ellátni, azokat akik számára a korábbi védelmek elérhetetlenek és semmit se jelentenek.