"Aki gürizik és dolgozik, az elmegy a levesbe"
Az elmúlt évtizedekben kataklizmaszerűen átalakult a munka világa. Gyökeresen megváltozott, hogy milyen körülmények között, mennyiért, mennyire kiszámíthatóan, milyen esélyekkel, garanciákkal és kompromisszumokkal vállalhatunk munkát. Történelmi perspektívába helyezve a változások nem is annyira kirívóak, mégis elképesztő, hogy a politikai és szociológiai közbeszéd milyen kevéssé vesz tudomást az új helyzetről.
A legtöbbet hivatkozott KSH adatok szerint ma Magyarországon 3 907 600-en ’dolgoznak’ és „csak” 459 ezer a ’munkanélküli’. De mit jelent itt a dolgozni és a munkanélküli?! Előbbi azt, hogy az elmúlt héten végeztünk legalább egy óra fizetett munkát, utóbbi azt, hogy nem dolgoztunk a héten – egy órát sem – de aktívan kerestünk munkát. Amellett tehát, hogy kérdőíves felmérésről beszélünk, ahol a válaszadás eleve „felfelé torzít” – kevésbé ér el szegényebb térségekbe, a válaszadónak megfelelési kényszere van stb. – a kapott adatok nem sokat árulnak el arról, hányan szenvednek hiányt munkában, és hányan jutnak ’tisztességes munkához'.
A munka egyszerre központi kényszer és igény, elvileg legfőbb tevékenység és kapcsolat a társadalomhoz. Szintén elvileg ez biztosítja a megélhetést, a társadalmi státuszt és az önmegvalósítás lehetőségét. Legalábbis a második világháborút követő időszak jóléti konszenzusa szerint, amely – Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt – egy jól védett alkalmazotti státusz kialakulásához vezetett. Erősen kérdéses, hogy a ma végzett munkák erre mennyire alkalmasak, és ez nem csak a közmunka kapcsán merül fel, hanem ugyanúgy problémája a bármikor csődbe menni képes alapítvány – vagy cég, vagy gyár – dolgozójának, annak, akitől állásinterjún megkérdezik, hogy ugye nem akar gyereket, vagy annak, aki nem alszik, mert másodállásban biztonsági őr, vagy olaszból jön egy furgonnal s „haza kell érni”. Válságtól és hiteltől függetlenül is igaz, hogy a munkával ma több bizonytalanság jár, mint biztonság.
Ez az a változás, amit képtelen feldolgozni a politikai és szociológiai közbeszéd és jobb híján a munka omladozó várába próbál visszavezényelni mindenkit, ami az ilyen torzszülöttek formájában, mint a közmunka, ránk is dől. A helyi kiskirályokon kívül annyit ér az ilyenfajta közfoglalkoztatás, hogy az adatok javulnak: "76 ezer fővel dolgoznak többen, mint egy évvel ezelőtt". Oké, de mit, hogyan és mennyiért?! A munka, azáltal, hogy kiszolgáltatottá tesz, megaláz és megőrjít - elveszti eredeti szerepét és funkcióját.
Nem a rugalmas munkavállalás ellen érvelek. Ez sokakat felszabadít és a technológiai fejlődéssel szükségszerű is. Amit kritizálok, az a védelmek hiánya, amelyek egy korábbi felálláshoz kötődnek, és valahogy képtelenek vagyunk hozzáigazítani őket a mai helyzethez. Ennek hátterében a kockázatoknak a munkavállaló népességre történő áthárítása húzódik meg - lásd pl. a munka törvénykönyvének módosításait. A prekariátus fogalma az ennek hatására kialakuló új, növekvő - heterogén de 'létbizonytalanságában közös' - csoport megragadását célozza, és az első lépés ahhoz, hogy megpróbáljuk detektálni és megfelelő védelmekkel ellátni, azokat akik számára a korábbi védelmek elérhetetlenek és semmit se jelentenek.
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: A Petrocelli-szindróma 2012.09.06. 08:56:27
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Tehát egyrészt nem kell, hogy 100 emberből 70 a földet túrja, hogy eltartsa a maradék 30-at is saját maga mellett, hanem erre elég 3 vagy 4. A maradékot egy ideig felszívta az ipar, aztán a szolgáltatói szektor, de ahogy mind több helyen tért hódít az automatizáció, úgy csökken a kereslet a munkaerőre.
Ráadásul amíg régebben az egyszerű munkafolyamatokat is manuálisan végezték, addig a, hát hogy is mondjam csak, nem agysebész pályára készülő polgártársainknak is viszonylag könnyű volt olyan munkát találni, ahol intellektuális képességeik határainak feszegetése nélkül is boldogultak. Ma azonban ezt vagy megcsinálja a szerencsétlen kínai harmad- vagy ötödannyiért, vagy megcsinálja a robot, amelyik csak egy működő konnektort kér. Az az új technológiák által létrejövő munkahelyek meg döntően komoly előképzettséget igényelnek, olyan embereket, akiket nem lehet 1 hét alatt betanítani.
Szóval összességében véve akinek van esze és munkakedve, az általában ma is boldogul, csak az a természetellenes állapot szűnik meg, hogy képességeitől függetlenül mindenki elvan, mint a befőtt.
Szociáldarwinizmus reloaded.
Ez a gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy 1. mindazok, akiket a munkanélküliek krónikusan növekvő tartalékseregébe taszít a csúcstechnika, továbbra is a proletariátushoz tartoznak, a helyükbe lépő frissen proletarizált tömegek pedig, különösen a fejlett országokba áramló bevándorlók új meg új hullámai, számszerűen inkább gyarapítják a proletariátust, nemhogy apasztanák; 2. a centrumok gyorsulva avuló technikái, amelyeket régebben kiselejteztek a válságok, a globalizált gazdaságban még tekintélyes profittal hasznosíthatók az elmaradott országok olcsó munkaerejével – ami világméretekben kiterjeszti az iparosodó zónákat, és növeli a proletariátus létszámát; 3. a felgyorsult technikai és tudományos fejlődés gyorsítja a középrétegek lecsúszását a proletariátusba.
Ha mindezt szem előtt tartjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az állítólagos „posztindusztriális” korszak, amelynek fogalma az elmúlt évtizedekben divatba jött, jobbára csupán az ideológiában létezik, és nincs más reális szerepe, mint hitelétől megfosztani és utópiákkal helyettesíteni a szocializmusba való átmenet megindításának és államszervezetének Marx tól és Engelstől származó leírását, a proletariátusnak tulajdonított történelmi funkciót. De nevezhető-e „posztindusztriálisnak” a közvetlen termelés automatizálása, a mezőgazdaság ipari munkává való átalakítása, a szolgáltatások szélesülő gépesítése? Az a korunkbeli folyamat, amelyben a centrumok hagyományos ipari proletariátusának létszáma ugyan valóban csökken, de éppen a csökkenés váltja ki törvényszerűen – a profitráta süllyedő tendenciájának megfelelően – önmaga ellentétét is, az osztály globális számbeli gyarapodását, különösen az újonnan iparosodó országokban (bár nemcsak ott). Nem kell tehát „a forradalom szubjektumát”, leendő vezető osztályát nagyítóval keresgélni: itt van a szemünk előtt, és nem is tűnhet el, amíg létezik burzsoázia, amelynek létérdeke, hogy a csúcstechnikák soha ne fogják át a termelés egészét, és mellettük az elmaradottabb termelési formák is fennmaradjanak."
ROZSNYAI ERVIN : A munkásosztály kettős helyzete a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalomban