Vendégszerzőnk, br.robert posztja

November végén valami feltűnt a feleségemnek az utcai öltözködésemben. Bár az utóbbi három télen pontosan ugyanígy néztem ki, mégis megjegyezte:„Nem gondolod, hogy a kinézeteddel rossz asszociációkat váltasz ki az emberekből?”

Eddig nem volt nagyobb bajom a kinézetemmel, de mostanában mégis gyanakodni kezdtem magamra. Lehetséges, hogy egy nagyobb darab férfi fekete kabátos, kapucnis, palesztin kendős képe ma már valami egészen mást is jelent a külvilág számára, mint ahogy eddig magamat láttam? Igen a palesztin kendővel (arabul kufíjja) történt valami.

Hosszú előzménye van ennek az érzésnek, a gyökerei egészen a 2008-as gázai háborúig nyúlnak vissza, ugyanis ekkor kezdődött Magyarországon a kufíjja „átformálása”.

Alapjában véve ez a jellegzetes ruhadarab vegyes mondanivalókat jelenít meg. Néhányan a „terrorizmust” látják benne, másoknak egy aktuálisan népszerű divatcikk. A legelterjedtebb – és ez Nyugat-Európában erősen tartja magát –, hogy a kufíjja egy baloldali értékeket hordozó szimbólum. Megjelennek benne anti-globalista gondolatok, a palesztin küzdelemmel való szimpatizálás, a neoliberális berendezkedés kritikája, a rasszizmus radikális elítélése, és szolidaritás a kizsákmányolt rétegekkel.

Mindössze két hónappal az után, hogy hazatértem palesztinai terepmunkámból, 2008 decemberében az izraeli hadsereg elindította Öntött ólom elnevezésű hadműveletét a Gázai övezet ellen. A huszonhárom napig tartó szárazföldi és légi csapásokban 1390 palesztin vesztette életét. Ebből 759 olyan civil – köztük 349 gyerek–, akik egyáltalán nem vettek részt a fegyveres harcokban. Erős késztetést éreztem, hogy az ENSZ által is elítélt, és túlzottnak minősített agresszió ellen valahogy tüntessek. Szerettem volna kiállni palesztin barátaim mellett, akik, ha nem is gázaiak, de Ciszjordániában szintén az izraeli hadsereg megszállása alatt élnek.

Budapesten élő palesztinok január 10-re szerveztek egy tiltakozó felvonulást, ezen akartam részt venni én is. Az Oktogonon gyülekezett az alig százfős csoport, és már messziről látszottak a Jobbik lobogói és bakancsba tűrt nadrágos aktivistái. Ez volt az első alkalom, hogy egy szélsőjobboldali aktivista nyakában kufíjját láttam. Képtelen voltam közéjük lépni, így az út másik oldaláról követtem a menetet néhány percig, majd keserű szájízzel visszafordultam. Nyakamban a kufíjjával, belül tele palesztin emlékekkel, együttérzéssel, a megszállás emlékével; mélyen felháborodva hazamentem. Ekkor kezdte el kisajátítani és kihasználni a palesztinok helyzetét a Jobbik.

Nem telt sok időbe, és a hazai közélet ismét lehetőséget teremtett a kufíjja új használóinak, hogy valami egészen sajátossal mossák össze, és leplezetlenül kinyilvánítsák, hogy nem a palesztinokkal való együttérzés miatt hordják, hanem csak saját gyűlölködésüket rejtegetik ebben. 2009 elején Miskolc akkori rendőrkapitánya egy nyilatkozatában egyenlőségjelet tett a városban tapasztalható bűnözés és a cigány lakosság közé. Súlyos, általánosító kijelentései kisebb belpolitikai vihart kavartak, amelyben a Jobbik is részt vett. A Jobbik és más szélsőjobboldali szervezetek úgy érezték, szükség van a megnyilvánulásukra, és az utcára vitték a cigánybűnözés jelszavait. A színpadon állókon és az összegyűlt tömegben is itt-ott felvillantak a fekete-fehér palesztin kendők. Olyan emberek látszódtak a tudósításokban, akik kufíjját hordanak és közben „cigánybűnözésről, titkos háttérhatalmakról, bolsevik bűnözőkről, és mocskos liberális médiáról” beszélnek. A gázai katonai csapásmérés után néhány héttel Miskolcon új jelentések adódtak a palesztin kendőhöz. A radikális jobboldal elkezdte belpolitikaivá tenni és a saját céljai érdekében hasznosítani a kufíjját.

A palesztin kendő következő esete az avatatlan szemeknek talán fel sem tűnt. Antifasiszták tartottak demonstrációt az Új Színház előtt, amit szélsőjobboldali ellentüntetők próbáltak megzavarni. Egy símaszkos, palesztin kendős férfi provokálta a tüntetőket, miközben társai azt kiabálták „mocskos zsidók, zsidók haza”. Aztán egy kisebb, súlytalan eseménytől eltekintve – ahol ifj. Hegedűs Lóránd a palesztin nemzeti zászlót a parlament bejáratához vitte – a Jobbiknak egészen ez év novemberéig kellett várnia, hogy ismét kisajátíthassa a palesztin kendőt, és a palesztinok szenvedéséből politikai tőkét kovácsoljon magának. Erre egy újabb Gáza elleni izraeli katonai csapás adott alkalmat.

A Felhőoszlop hadművelet bombázásaiban – a B’Tselem izraeli emberjogi szervezet előzetes adatai szerint – 102 palesztin vesztette életét, közülük 40 civil volt. Tehát lett annyi áldozat, hogy ez a magyar média ingerküszöbét is átlépje, és néhány napig vezető hírré váltak a Hamasz rakétái és az izraeli hadsereg „célzott támadásai”. A Jobbik azonnal kijátszotta a „palesztinkártyát”, és meglovagolta a közfigyelmet. Tüntetést szerveztek az izraeli nagykövetség elé, és nyers antiszemitizmusukra újra a palesztinokkal való együttérzés köntösét adták rá. A tömegben megszaporodtak a kufíjják, még Vona Gábor is palesztin zászlót és a kufíjja összetéveszthetetlen mintáját imitáló kendőt tett a nyakába. Beszéde részben a palesztinok szenvedéséről, túlnyomó részben pedig a belpolitikáról, a Jobbik ellenfeleinek ostorozásáról szólt. Gyöngyöspatától kezdve az amerikai nagyköveten, és Dániel Péteren keresztül egészen Szegedi Csanádig sok minden felmerült. A palesztinok valójában csak egy retorikai elem voltak, ami köré a Jobbik felfűzhette gyűlöletspirálját. Közben lobogtak a palesztin zászlók, kufíjja minden harmadik tüntetőn, és a beszédek közben behallatszott egy-egy kiabálás: „mocskos zsidók, hazaárulók”. A tudatlanság, a fajgyűlölet, a nyílt antiszemitizmus ragadós masszaként telepedett rá a palesztin kendőre.

A tüntetés másik szónoka Gyöngyösi Márton volt. A Jobbik országgyűlési képviselője is egy kufíjját viselt beszéde közben. Kiderült, hogy Gyöngyösi egészen tájékozott (vagy legalább két-három könyvet elolvashatott) az amerikai, baloldali zsidóság egyes prominens képviselői által is megfogalmazott Izrael-kritikával kapcsolatban, mivel jórészt őket idézte. Ugyan indulatoktól fűtött kifejezéseket is használt, és retorikájában sem különbözött egy átlagos politikai tüntetés modorától, de tartalmában (egy-egy csúsztatást mellett) pragmatikus, tudományos eszközökkel is igazolható, a nemzetközi jogra hivatkozó tényanyagot mondott el. Mintha valaki egy kicsit rosszul imitálta volna Judith Butlert, Noam Chomskyt vagy Ilan Pappet, amint egy baloldali, rasszizmus-ellenes konferencián érvelnek. Azonban Gyöngyösi csak felhasználja ezeket a humanista gondolkodókat saját politikai ambícióihoz. A magyar szélsőjobboldali politika átformálja a globálisan baloldalinak számító kufíjját, és kisajátítja, elhasználja az Izrael-kritika alapvetően emberjogi érvrendszerét. A Jobbik saját antiszemita, cigányellenes, kirekesztő, és homofób meggyőződéseit hozzákeveri az iméntiekhez, azonnal hiteltelenné téve ezeket.

De Gyöngyösi itt még nem állt meg, az országgyűlésben is megismételte mondanivalóját. Miután Németh Zsolt államtitkár semmitmondóan reagált, a jobbikos politikus viszontválaszában egy időre hatályon kívül helyezte a palesztin-izraeli kérdésről szóló emberi beszédmód lehetőségét. Gyöngyösi viszontválaszának végén ezt ismételte el, csak éppen nem olyan „körültekintően”, mint azt korábban Vona Gábor tette. Izgult, nem tudott értelmes mondatszerkezetekben fogalmazni, beszédében retorikai önellentmondásokba került, nem maradt kapacitása köntörfalazásra.
Míg az izraeli területszerző politika a szeparációs fal, az illegális telepépítések és katonai csapások formájában nyomorítja meg a palesztin civileket, addig a Jobbik parazitaként élősködik ezen a nyomoron. Azzal, hogy a Jobbik az izraeli-palesztin konfliktus hazai megítélését antiszemitizálta, visszanyerheti a „radikalizmust” hiányoló szavazóinak bizalmát. Azonban nem csak ők tudnak tőkét kovácsolni ebből. Az ő antiszemitizmusuk a politikai cionizmus hazai támogatóinak is kapóra jön, és úgy kell ez nekik, mint egy falat kenyér.

Ezt használta ki egy éppen csak megszületett, civilnek mondott, de valójában politikai szervezet. A Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány volt a főszervezője a december 2-án a Kossuth téren megtartott neonáci-ellenes tüntetésnek. Önmagában ebben még semmi kivetnivaló sincs, de érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy milyen ideológiát képviselő társadalmi szerveződés bontott zászlót Magyarországon ezen a „teltházas” tüntetésen.

A Mindannyian Együtt Jeruzsálemért két alapítója Németh Sándor (Hit Gyülekezete) és dr. Feldmájer Péter (MAZSIHISZ) egy olyan szervezetet alapítottak, amely a keresztény-cionizmust igyekszik legitimálni a magyar közéletben. Ez egy agresszív, faji és vallási alapon kirekesztő ideológia, és elsősorban az Egyesült Államokban népszerű politikai-vallási törekvés. Az eszme csomagolóanyagául a „zsidó-keresztény értékek és Jeruzsálem védelmének” gondolatát használják, amely számos helyen szerepel az alapítvány preambulumában is.

Ennek a dokumentumnak a vizsgálata megvilágítja azt is, hogy milyen az a „Jeruzsálem” amiért „Együtt” kell működni. Az alapító okirat Jeruzsálemet összeköti a civilizált világgal, összefüggésbe hozza Magyarország létrejöttével és fennmaradásával. A zsidóság szellemi, vallási, kulturális és politikai központja, és a kereszténység megszületésének helye, és Jeruzsálemhez tartozik a zsidó-keresztény zarándoklatok évezredes történelmi hagyománya is. Ez a felsorolás igaz is lehet, azonban hiányosságai miatt eltorzul, és a keresztény-cionizmus alaptermészetéről árulkodik. A bemutatás szándékosan nem vesz tudomást Jeruzsálem arab lakosságáról és az iszlám vallási értékeinek jelenlétéről. Úgy ábrázolja a várost, mintha az kizárólag a zsidóság és a kereszténység számára hordozna értékeket. Teljes egészében kirekeszti a képből azt a közel másfél milliárd muszlimot, akik számára Jeruzsálem a legszentebb helyek egyike.

A preambulum következő bekezdésében azonban mégis megjelennek az imént hiányolt muszlimok, kizárólag a gonosz képében. Eszerint „az iszlám fundamentalizmus kizárólagos igényt formál az ősi Jeruzsálemre”és alapjaiban veszélyezteti a zsidó-keresztény értékeket. Nem takargatják iszlamofób ideológiai beállítottságukat. Szerintük a keresztény-zsidó értékek csak akkor védelmezhetők, amennyiben Jeruzsálem egységes és oszthatatlan fővárosként Izrael szuverenitása alatt áll.” Épp ezért szükséges feltenni egy kérdést. Valóban Jeruzsálem sokféleségének, zsidó-keresztény (-muszlim) értékeinek egyetlen és valódi védelmezője az izraeli kizárólagosság és irányítás?

A tények sora teljesen más képet mutatat. Az izraeli politika számára egyáltalán nem fontos a valódi vallási és etnikai sokszínűség. Pontosan ennek az ellenkezőjére törekszenek. Az 1948-as, majd a ’67-es arab-izraeli háborúk árnyékában a területi hódítások során katonai eszközöket vetettek be annak érdekében, hogy egy etnikailag homogén, kizárólagosan zsidó államot hozzanak létre. Ennek következtében mintegy 1.2 millió palesztin (köztük keresztények is) menekült el otthonaiból. Az izraeli politika célkitűzése máig sem változott. „Kelet-Jeruzsálem 1967-es izraeli megszállása óta az izraeli kormány elsődleges célja, hogy Jeruzsálemben olyan demográfiai és területi helyzeteket idézzen elő, amelyek ellehetetlenítik, hogy a jövőben a város fölötti izraeli szuverenitás bármilyen módon megkérdőjelezhető legyen. Ennek elérésére a kormány különböző akciókon keresztül növeli a város zsidó lakosságának számát, a palesztinokét pedig csökkenti” – írja 2013-ban a város erőszakos judaizálásáról a B’Tselem.

Az izraeli kormány és a városi önkormányzat alapvető emberi jogokat is sértve szorítja ki a palesztinokat. Teljesség igénye nélkül: IV. Genfi egyezmény - cikkely47, 57; ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - cikkely 12, 17; Hágai Konvenció (1907); ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egységokmánya - cikkely 6, 11, 12, 13. Szeparációs falakat építenek, akadályozzák a tulajdonszerzést és házépítéseket. A zsidó telepesek (nemzetközi jog szerint is illegális) terjeszkedését támogatják a palesztinok lakta városrészekben, a palesztinok ugyanezen jogait semmibe veszik. A Save the Children nevű szervezet szerint 2010-ben legalább 594 palesztint erőszakkal telepítettek ki otthonaikból, házrombolási akciók következtében.

A Mindannyian Együtt Jeruzsálemért alapítvány létrehozói– szembehelyezkedve a nemzetközi közösség álláspontjával – Jeruzsálemet Izrael egységes és oszthatatlan fővárosaként akarják elismertetni. Azonban az ENSZ leszögezi, hogy Izrael megszállta Kelet-Jeruzsálemet, és ezt a nemzetközi joggal összhangban még az Izrael-szövetséges Egyesült Államok sem hajlandó elfogadni. Egyetlen szuverén állam sem működtet nagykövetséget Jeruzsálemben, kifejezve, hogy az izraeli megszállás és a város jelenlegi helyzete tarthatatlan.

Az, hogy a preambulum értelmében kizárólag egy zsidó-keresztény Jeruzsálem létezik, jól látszik a vallási diszkrimináció eseteiből is. A muszlim lakosság jogait, a pénteki imán, a vallási ünnepeken való részvételt „biztonsági okokra” hivatkozva az izraeli hatóság rendszeresen engedélyekhez köti és akadályozza. Ilyen körülmények között valótlan a Hit Gyülekezete honlapján található állítás, miszerint „Izrael teljes körűen védelmezi és garantálja valamennyi vallás, különösen a kereszténység szent helyeinek és történeti emlékeinek védelmét, szabad megközelítését is.”Ennek megvilágításául csak néhány példát említek (a „különösen védelmezett”) keresztény közösségeket és szent helyeiket ért támadásokról.

„Az izraeliek azt állítják, ők a vallásszabadság bajnokai, de ennek fátyla mögött lehetetlenné teszik a közösségünk felvirágzását. Egy építési engedélyt sem adtak ki nekünk 1967 óta – meséli az örmény patriarcha egy interjúban (W. Dalrymple: From the Holy Mountain. 1997:314).

A város palesztin keresztényeinek sorsa is hasonló, naponta szembesülnek a zsidó telepesek fenyegetésével és a hivatalos politika kirekesztésével, visszaéléseivel. Jeruzsálem 15 kilométeres vonzáskörében (már a Palesztin Hatóság területén) közel 40.000 keresztény palesztin él. Jeruzsálem számukra is a mindennapok spirituális, kulturális és vallási központja volt, de ma a legalapvetőbb emberi jogaik sincsenek biztosítva. Az izraeli szeparációs fal kizárja a helyi keresztény őslakosokat Jeruzsálemből. Néhány nagyobb vallási ünnep alkalmából a szerencsésebbek kaphatnak engedélyt, amivel átjuthatnak a falon, de szabad akaratuk szerint ezt nem tehetik meg. Engedélyt nem kap mindenki, és amit kiadnak, az is pusztán csak alkalomszerű.

Ungvári Tamás – a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány kuratóriumi elnöke – azt nyilatkozta, hogy ebben a városban „testközelben van a vallásos együttélés". Ez a fogalomhasználat Jeruzsálem esetében igen elhamarkodott. Nemrégiben izraeli radikálisok egy keresztény temető bejáratára festettek „Jézust inzultáló feliratokat”, novemberben pedig az örmény konvent falára került egy felirat: „Halál az örményekre és az arabokra”. Óriási feszültségek vannak keresztények, muszlimok és zsidók között. Egy könyöklő, embertelen versenyfutásról van szó egyenlőtlen erőviszonyok mellett. A különböző vallási vezetők időközönként közösen megjelentetett propagandanyilatkozatai ellenére kemény érdekérvényesítési harcok dúlnak. Maguk a vallási közösségek is belülről megosztottak, amely elsősorban a keresztény egyházakra és a zsidóságon belüli ellentétekre igaz. Elég a húsvéti időszakra gondolni, amikor nem ritka, hogy a Szent Sír templom ünnepi körmenete erőszakos, véres villongásokba csap át a keresztény felekezetek papsága és hívői között.

A vallásszabadság semmibevétele, hogy egy 1978. április 1-én hatályba lépett törvény szerint Izraelben tilos a vallási térítés. Bár a törvény szövege nem tesz különbséget a vallások között, azonban mégis elfogult, hiszen nyilvánosan csak a keresztények végeztek pasztorációs tevékenységet, jellemzően a zsidóság körében. A törvény 5 év börtönt helyez kilátásba a misszionáriusok számára, és 3 évre ítélhető az a zsidó, aki lecseréli vallását.

A Washington Report a teljesség igénye nélkül sorolja azokat – a Genfi egyezmény szerint bűntettnek számító – akciókat, amelyeket az IDF (Izraeli Védelmi Erők) követett el templomok és különböző emlékhelyek ellen egészen 1948-tól, Izrael megalakulásától kezdve.

Nancy Nolan, egy amerikai civil beszámolóját idézik a Kelet-Jeruzsálem izraeli megszállása utáni atrocitásokról. „Míg az izraeli hatóságok azt hirdetik a világnak, hogy tiszteletben tartják és védelmezik a keresztény szent helyeket, addig izraeli katonák és fiatalok bűzbombákkal dobálják Jeruzsálemben a Szent Sír templomot.”
2002-ben az izraeli hadsereg felrobbantotta a Jeruzsálemtől 30 km-re fekvő Szent Barbara bizánci korban épült templomát. A helyi hívők szent helye volt, de nem csak keresztények, hanem muszlimok is elzarándokoltak ide a szent ünnepén.

Hosszú azoknak a sérelmeknek a sora, amelyek a Szentföld vallási és etnikai kisebbségeit érik és az izraeli politikához köthetők. A fentiek fényében kétségtelen, hogy a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány preambuluma és alapítóinak nyilatkozatai nem állják ki a tényszerűség próbáját. Bár békésnek tüntetik fel magukat, valójában az erőszakot és kirekesztés politikáját védelmezik. Nehezen értelmezhető, hogy épp egy olyan szervezet hívta életre a Neonáci Ellenes Megmozdulást, amely egy feszültséget szító politikai-vallási rendszert, a keresztény cionizmust igyekszik a zsidó-keresztény összetartozás ruhájába öltöztetni.

A Neonáci Ellenes Mozgalom nagygyűlését az imént már idézett Ungvári zárta. Beszédének rasszizmus-ellenes, zsigeri, morális értékeivel teljes mértékben azonosulok. Igen, ma Magyarországon létezik a zsidóságot is sújtó rasszizmus, meg kell kongatni a vészharangot! Azonban Ungvári a neonáci ellenes eszmét a saját farkába harapó kígyóval tette hasonlatossá, mivel beágyazta a cionizmus faji alapú gondolkodásmódjába, és a palesztinokkal szembeni elnyomó politika legitimizálásába.

Egy pillanatra sem mosható össze a Jobbik-tüntetéseken zsidózók és a Kossuth téren a neonácik ellen összegyűlt tömeg. Egyszerűen összehasonlíthatatlanok. Némi pártpolitizálást leszámítva úgy éreztem a helyszínen, hogy a résztvevők többsége valóban a neonácik miatt vonult utcára. A disszonanciát a szervezők okozták azzal, hogy (a Jobbikhoz hasonlóan) saját ideológiájukat átcsomagolták valami másba, valami „politikailag fogyaszthatóba”.

Ungvári beszédében felvillant az a gondolat, ami miatt az én kufíjjám „rossz asszociációkat ébreszthet másokban”. Bezárult a csapda, amikor kijelentette, hogy „a neonáci ideológia import termék, miként a muzulmán sálviselet [kufíjja], a terroristákkal [palesztinokkal] szolidáris tüntetés, és a parlamenti kiszólások sora [zsidólista]. Egy olvasztótégelybe kerültek a muszlimok, a terrorizmus, a palesztinok és Jobbik antiszemitizmusa. Ebből mindkét fél profitál, kivéve az érintettek: a palesztinok és az ő jogaikért valóban kiálló emberek.

És végül, aki hiteles akar lenni ebben a kérdésben, az nem hibáztathatja egyedül Izraelt a palesztinok kisemmizettségéért. Az izraeli elnyomás mellett látni kell a palesztin társadalom belső problémáit, a Fatah mélységes korrupcióját, és azt is, hogyan ejti foglyul Gázában a Hamasz a saját lakosságát. Nem lehet eltekinteni a régió hatalmainak (Törökország, Irán, Szaúd-Arábia) és a globális nagyhatalmaknak (Amerika, EU, Oroszország, Kína) a palesztinok kárára történő versengésétől. A környező arab államok sem járnak az élen a legtöbb esetben, amikor palesztinokról és emberi jogokról van szó. Elég csak a jordániai fekete szeptemberre gondolni, vagy a libanoni falangisták (izraeli részvétellel elkövetett) vérengzésére Szabra és Satila menekülttáborokban. Akinek a palesztinok sorsa csak egy Izrael-kritikát jelent, azok számára a palesztinok csak véres eszközzé válnak egy öncélú politikai törekvés elérésére.

Tüntetni kell a palesztinok önrendelkezéshez való jogért, mert helyzet van. De ezt nem lehet kirekesztően, gyűlöletkeltően, ahogyan azt a Jobbik teszi. Tüntetni kell a neonácizmus ellen, mert helyzet van. De a nácizmus elítélése nem járhat karöltve egy másik, diszkriminatív ideológiával, a (keresztény) cionizmussal. Hiába létező és égető problémákra reflektáltak a megmozdulások, a szervezők részéről mindkettő képmutató volt.

Tudatosan vagy tudat alatt, de a decemberi diáktüntetések egyes résztvevői elkezdték „visszahódítani” a palesztin kendőt. Ismét olyan emberek nyakában láttam, akik a kirekesztés ellen emelték fel a hangjukat.