A  Fent és Lent nem pártszócső, így néha ütköznek az álláspontjaink.  A hallgatói szerződés is ilyen téma, ezért ahelyett hogy  kinyilatkoztatnánk, lehet más a párbeszéd alapon mindkét érvrendszer nevében megszólalunk. Ez az írás a hallgatói szerződés ("röghöz kötés") elvét helyeslő érvek egy részét tartalmazza.

Sokáig vívódtam, megírjam-e a szerződést pártoló sorokat, hiszen közben általam is támogatott célokért tüntetnek a végre öntudatra ébredt diákok, köztük a barátaim. Ugyanakkor patrióta vagyok, ezért ez a követelésük nagyon nem tetszik. Hazai vitákban ritkán számítanak jokernek az adótudatos vagy piaci alapú érvek, most mégis ezekre építenék. Fontos megjegyezni, hogy terjedelmi okokból csak az elvről és nem a konkrét megvalósításról írok.

A nevelés terhei

Egy tanköteles évei végén, felnőttkora kezdetén járó fiatal első igazán komoly döntése lehet a hallgatói szerződés aláírása. Fordulópont ez, hiszen mögötte áll a róla - lehetőségei szerint - gondoskodó állam ölén eltöltött két évtized. Az állam pedig nem (csak) egy személytelen gépezet, hanem érdekközösség ami az idősebb honfitársai és itthon adózó cégek kényszerű befizetéseivel finanszírozta eddigi éveit. Anyasági, majd családi támogatások, szülői táppénz és adókedvezmények, diákbérlet, doki, bölcsi, ovi, általános-, majd középiskola, és még rengeteg juttatás, szolgáltatás segítette abban, hogy eljusson eddig. Nem vállalkozom pontos becslésre, de abban biztos vagyok, a továbbtanulás költségeinek sokszorosáról, több tízmilliós összegről beszélhetünk. A szerintem is célszerű és több szempontból is igazolható ingyenes (vagy jelképes díjú) továbbtanulás ehhez már csak az utolsó pár millió forintot teszi hozzá.

Az aktív évek haszna

Ezután 40 aktív év következik, mialatt ifjú diplomásunk finanszírozza az addig  érte adózó cégek piacát, és működését, az addig őt oktatók nyugdíját, és azok oktatását, akik majd az ő nyugdíját fizetik. A kör bezárul, kezdődik minden elölről, a tudás adóból vétetett, és adóvá lesz. Elképesztő az emberi társadalom, hogy ilyen közösségi rendszerek kiépítésére és fenntartására képes. Ekkor jön képbe a szabad elvándorlás. Leszögezem, ez vitathatatlan alapjog, de a fizetés nélküli távozás csak addig, amíg lúzer államok ezt lehetővé teszik. Egyik érvem a fent említett, társadalmi befektetés és tartozás alapelve, erről a fentieknél többet most nem írnék. A másik az egyenlő feltételekkel vívott piaci verseny elve, amiről még nem olvastam ebben a vonatkozásban. Mit kap a (véglegesen!) kivándorló diplomást fogadó ország? A keleten is drága nevelési költség nyugati árszintű többszörösének megtakarítását, de a keleti adóbevétel többszörösét. Az országok közti piaci versenyre hatás kétszeres, hiszen a költségek az egyik - mellesleg szegényebb - országot, míg a hasznok a másikat - mellesleg gazdagabbat - illetik, miközben már százmilliós nagyságrendnél tartunk. Ugyanígy az uniós magállamok cégei is adó, és versenyelőnybe kerülnek a szegényebb periféria államok cégeivel szemben, ennek minden hatásával.

Tessenek akkor...

  Bevett ellenérv, hogy ne kényszerítsenek, hanem "tessék jobb körülményeket teremteni", hogy "érdemes legyen maradni". Egyrészt ez önerősítő folyamat, így az elvárás teljesítése egyre lehetetlenebb lesz, hiszen egyre szegényebb, képzetlenebb, öregebb és hátrányosabb országtól várjuk el az egyre jobb feltételeket. Ráadásul ez az indoklás visszás attól, aki éppen 10-20 milliós költségben hagyja ott eleve szegény "nevelőcsapatát", hogy azután a nevelés költségeit sztárigazolásokra és fedett stadionra költő konkurens színeiben verje azt. Ilyen még a fociban sincs, mert rájöttek, hogy az igazolási díjakból a nevelőegyesületet is részesítve kiszámítható és folyamatos a tehetségellátás.

Kitörés az ördögi körből

Belátható, hogy a szabályozatlan vadpiaci agyelszívás egy tipikus gazdasági ördögi kör, melyből érdemben kitörni csak méltányos piaci szemlélettel lehet. Ahogy nem alkalmazunk gyerekmunkást vagy éhbért, úgy a szegény konkurenssel sem neveltetünk ingyen. Azon vitatkozhatunk, hogy a kivándorló fizesse meg a felsőoktatási tandíját, vagy a befogadó ország akár a teljes nevelési költséget. Egy ilyen vitában én a diákoknak kedvezve az utóbbi mellett döntenék, hiszen az igazi nyertes a befogadó állam, és nem a kényszerűen hazát váltó fiatal. Bár gyanítom, hogy ez esetben csak olyanok tudnának külföldre igazolni, akiknek az eredményeik okán itthon is adottak a jó körülmények és biztos jövő.

Egy biztos. Az ingyenes agyelszívás elfogadhatatlan, mert piacellenes eszközökkel tartja fent az egyenlőtlen piaci feltételeket. Az egyirányú és gazdasági okú kényszerű elvándorlást szabadnak nevezni pedig cinizmus. Nekem ütközik a szabadság fogalmával, hogy olyan önerősítő folyamatra húzzam rá, ami a lehetőségeimet egyre inkább egyetlen választásra, a szülőhelyem elhagyására szűkíti. A probléma érdemi kezelése ennél a felismerésnél kezdődik.