Nyilvánvalóan sokan tapasztalták, mikor az Akvárium program kínálatából szemezgetve egy nekik tetsző koncertre lettek figyelmesek, hogy barátaik részéről merev elutasítás és szentbeszéd következett arról, hogy valami homályos dolog van itt a Navracsiccsal meg a KIM-mel, és a hely amúgy is a „legdemokratikusabb szórakozóhely” címet viselő Gödör helyén van. „A diktatúrában nincs helye a Gödörnek, nekünk tartani kell magunkat az elveinkhez, nem vesszük észre, hogy miközben apró engedményeket teszünk, bekebelez a rendszer, most csak táncolunk a Navracsics haverjának a helyén, holnap meg elmegyünk dolgozni a NAV-nak.” - mondják. Miközben a helyszín körüli polémia méltatlan volt az intézményhez, az is tény, hogy az Akvárium köztérkisajátítási módszereinek előzőleg a Fent és Lenten is megírt tarthatatlansága valós, ennek ellenére az Akvárium-Gödör közötti választás nem létező probléma. Rossz beidegződés, amin túl kell lépnünk és valódi kulturális rendszerváltást kell csinálnunk.

A Deák tér felszínén található nemzeti zsibvásár elkezdte átformálni Budapest egyik legígéretesebben használt közterének arculatát. Megjelent a fesztiválokra jellemző "below the line-marketing" (például Mol-bringaállomás), ez a stratégia nem ösztönöz közvetlenül fogyasztásra, hanem a látvánnyal, élményekkel, illetve személyesség illúziójával hosszú távon profitál a fogyasztó részvételéből. A bódésor és a folyamatos gasztrofesztiválok egyrészt rendszerszintű problémáról mesélnek, arról, hogy a Fidesz-kormányzás egyetlen kulturális progressziója a konyhaművészet, és miközben négymillió polgártársunk nem jut hozzá az alapvető élelmiszerekhez, azon kevesek, akik profitálnak a kormány tevékenységéből, az elmúlt három évben a lazac összes lehetséges elkészítési módját kipróbálták.

Ugyanakkor éppen azáltal, hogy Muraközy Péter cége minél kisebb felületen minél nagyobb profitra próbál szert tenni, nem kordonokkal vagy biztonsági őrökkel szorítja ki a köztér eddigi színes közönségét, hanem a tér megjelenésével: az egyén nem engedheti meg magának a fogyasztást, azt hogy a környezetében a cigányzenésznek jattoló társaihoz hasonlóan szintén elhúzassa a saját nótáját, így kellemetlenül érzi magát, és éppen amiatt szorul ki a Deák térről, mert az jellegével egy bizonyos társadalmi réteget csábít oda. Az Akvárium profitorientált menedzserszemléletű vezetése a dizájnnal teszi exkluzívvá az Erzsébet teret és környékét, nyáron a buszpályaudvarnál sörözgető bmx-esek helyett a Fröccsteraszon Palotaira bólogató harmincas menedzserek költik el becsületesen megkeresett fizetésüket, szemben pedig középkorú társaik a halászlevet csapatják szét panyolai pálinkával.

Pedig a Gödör fölötti tér azért válhatott a főváros közepén az egyetlen klasszikus értelemben vett autonóm zónává, mert miközben tisztázatlan jogállása miatt a rendőrség figyelő tekintete nem terjedt ki rá, a Gödör kapacitását meghaladta, hogy programjait oda is kiterjessze. Az Akvárium sokkal nagyobb tőkéből gazdálkodik, így kezelheti a belső tér külső meghosszabbításaként a közteret.

Tagadhatatlan, hogy sok civil szervezet kapott helyet a Gödörben, így a korábban ott tevékenykedő aktivisták felháborodása érthető. Ám hogyha a civil társadalomra toljuk a kirekesztett társadalmi csoportok problémáinak megoldását, illetve kultúrájuk képviseletét, azzal legitimáljuk az egydimenziós társadalom/kultúrpolitikát és látszatmegoldásokkal csupán elfedjük a valódi konfliktusokat, korrigáljuk a neoliberális állam által okozott károkat.

Ám ha az Akváriumot kritizáljuk, ne a status quo visszaállításán gondolkozzunk, hanem értsük meg, hogy mind a Gödör, mind az Akvárium hibái kultúrpolitikánk válságjelenségeiről mesélnek. A Gödör egy leépülő államhoz alkalmazkodó kulturális elit próbálkozásait tükrözi, míg az Akvárium egy tipikus neoliberális kultúrpolitika szülötte, amely a szociális kérdésekkel, így a kultúrával való foglalkozást is nyűgnek tekinti, így ezeket az ágazatokat önfenntartóvá kívánja tenni.

Amikor a Gödör alkalmazkodott az adott helyzethez, azt vállalta magára, hogy - hasonlóan a hivatalos kultúracsinálókhoz - egy szűk réteg kulturális fogyasztásának igényeit szolgálja ki, mint közintézmény. Amikor az Akvárium profitorientált szemléletét szidjuk, a kulturális felsőbbrendűség pozíciójából beszélve abszolútnak állítjuk be saját társadalmi rétegünk ízléspreferenciáit. Abban a helyzetben, mikor ezt politikai véleménynyilvánítással is megspékeljük, és kidomborítjuk Muraközy fideszes kötődését, ez a kulturális felsőbbrendűség egyfajta erkölcsi felsőbbrendűséggel párosul, amely utólag legitimálja a Gödör jóindulatú, ám elhibázott programpolitikáját.

A Gödör/Akvárium Budapest egyik központi terén fekszik, és Európa egyik legnagyobb kultúrházát lehetne itt kialakítani: egy bevonó, minél szélesebb rétegeket kiszolgáló és éppen ezért ingyenes intézményt. A művelt elit nem vonhat el adóforintokat állampolgáraitól azért, hogy saját, egyetlen helyes kultúráról alkotott elképzeléseit gyakorlatban érvényesítse. Ugyanígy nonszensz az, hogy elvárjuk, hogy a társadalom céljait szolgáló helyszín kénytelen legyen a saját működéséhez szükséges profitot kitermelni, amely nyomás egyértelműen a hely elüzletiesedéséhez vezet. Minden kisebbségnek, állampolgárnak szellemi vagy gazdasági tőkétől függetlenül helyet kell kapnia az új kulturális tér alakításában, hogy akár keményen konfrontálódva, de végre összerakjuk a közös kultúráról alkotott elképzeléseinket. Ehhez a folyamathoz terekre van szükségünk, és a jelenlegi Akvárium helyszíne nem szűkölködik ebben.