grusgrus írása

A hiányzó láncszem

Irdatlan tömeg tolong vasárnap este a József nádor téren és környékén: nem akarunk netadót! Gondoltam, elbiciklizgetek majd a párszázas tüntetésen, de sok ezer ember követeli az ingyen internetet, plusz át is kellene vágnom a brit nagykövetségtől a Roosevelt térre. A Vörösmarty téri biciklitároló maximális kihasználtságon, csüngenek a kerékpárok a virágtartókról is. A közelben meglátok egy szabadon álló oszlopot, lánc leteker, lánc felakaszt, lakat becsattint. Belevetem magamat gyalogosan az éppen aktuális forradalomba. Leszólít két külföldi, „why are so many people here?”, nem kérek tolmácsot, elmagyarázom, hogy vágod, adót akarnak kivetni az internetre, és ennyi ember nem volt még tüntetni mostanában. „Ah, very nice, don’t be Germany, where can I eat goulash?” Futtában megmutatom a térképen a Nagymező utcát és a legújabban nyílt főzelékest. Azért remélem, posztolják a sok embert.

Másnap, túl egy kis winchesterdobáláson és egérpörgetésen – még a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant is láttam – elindultam a Rogán-csúszdán (a fehér köves belváros szívén) a biciklimért. Vörösmarty tér, de jó, nincs még zsibvásár, karácsonyfa, hamar átvágok rajta.... Sehol sincs az az óriási alumínium oszlop. Ja, nem is ahhoz kötöttem. De ahhoz. Egyszerűen eltűnt az oszlop, amihez a biciklimet kötöttem. Biciklistül. Kit kell ilyenkor felhívni, az FKF-et vagy a fővárosi önkormányzatot? – csókolom, alumínium tárgyhoz kötöttem az alumínium bringámat, itt a téren, amit naponta újrainstallálnak. Kérem kisasszony, nem tudunk segíteni, azt hajnalban elvitték, és már bezúzták, fegyvert öntenek belőle Ukrajnában. Végül is nem volt annyira drága, majd szerzek egy másikat, itt például már óriáskígyóra is szert lehet tenni, nehogy már egy használt biciklire ne, meg a csávómtól szereztem, mindegy, ha szakítanánk egyszer, akkor jobb lesz, ha nem ez a bringám – pörgetem a szorongásbeelőző fantáziáimat. A múltkor azt álmodtam, hogy a bringámmal belecsatangoltam egy patakba, közben kiderült, hogy olyan mély, mint a Mariana-árok, és elkezdtünk süllyedni, el kellett engednem a biciklit, hogy a felszínre jussak és levegőt vegyek. Elengedés, értem én. Kiszúrom a bicajom sziluettjét egy biciklitárolónál. Pedig az oszlophoz kötöttem. Hú, de szürreális. Szóval az tényleg az én biciklim. Odalakatolva egy tárolóhoz. Nyúlok a lánchoz, nyitás nélkül leszedem, a lakat zárva lóg a végén. Valaki kiszedte az egyik láncszemet, és a megrövidített láncot a biciklihez és a biciklitartóhoz tekerte.

Így képzelem: hajnalban jöttek a kék munkaruhás alumíniumszerkezet-leszerelő emberek, és elkezdték szétcsavarozni az állványt. „Egy hülye ide kötötte a bicaját. Béla, hol az a flex? Gyorsban levágjuk a láncot. Te, Béla, a lányod nem biciklit kért karácsonyra?” „Hova a tökömbe pakoljuk be, még el kell mennünk Újpestre letenni a csöveket, aztán meg átszerelni a cuccot Csepelen, a kis furgonom meg Zuglóban parkol.” „Rakjuk ide a biciklitárolóhoz, aztán este visszajövünk érte.”

Vagy: hajnalban jöttek a kék munkaruhás alumíniumszerkezet-leszerelő emberek, és elkezdték szétcsavarozni az állványt. „Né má, ez a szerencsétlen ide kötötte a kerékpárját, most még ezt is szerelhetjük le. Béla, hozd a flexet, pont ki tudunk vágni belőle egy láncszemet, aztán meg odakötjük a biciklitárolóhoz. Csak észreveszi majd, hogy arrébb tettük hat méterrel. A múltkor én is ott hagytam a Flórinál a kesztyűmet, és egy hét múlva találtam meg.”

A hiányzó szelepátalakító

Három napja lapos kerekekkel erőltetem a biciklizést. Tényleg lassabb így tekerni. Ma magammal viszem a szelepátalakítót, hogy felpumpáljam a benzinkútnál a kerekeket. A szelepátalakító nem megy rá: még néhány nap a súrlódási kiképzésen. Átvágott az a köcsög, és rossz átalakítót adott el nekem a múltkor.

Teperek fel a Csalogány utcán, laza emelkedő, de engem mindig megizzaszt.

Az autószerelő garázs előtt három szaki szívja a cigit, az egyik rám kiált: „Hölgyem, felfújom a kerekeit, jobban fog menni az a bicikli.” Fékcsikor, odakanyarodok.

„Van átalakítója?” „Minek, ez autós szelep, megnyomjuk levegővel pikk-pakk.” Beállítja a nyomást, fúj, és pikk-pakk, gurul a kerék. Megköszönöm. Tényleg repülök. Visszafordulok és visszaordítok két óriási köszönetet, kacsintok, meg még egy hüvelykujjas okét is intek.

A szelepátalakítós arc sem csapott be.