Sikereinkről szólanék, merthogy mégiscsak születnek remek projektek ebben az országban. Igen, az egyik az a film lesz, amiről hetek óta mindenki beszél, de sosem jut eszembe a címe. Aztán majd lesz más is, Csaknekedkislány – a végén tán még dühös is leszel. De menjünk csak szépen sorjában…

VAN valami különös és megmagyarázhatatlan

Van végre egy remek filmünk, mindenki szereti, vicces balfék bölcsészcsávó próbál nem átesni a félig letolt-letaposott kordnadrágján. Másnapos reggelén az első útja a laptopja elé vezet. Ismered, ismerem – felismerjük magunkat benne. Új nemzedéki film, a kasszáknál is sikeres, a kritika és a közönség egyaránt lelkesedik érte, a zenéje is pazar – minden klappol.

Mindez érthető is, tényleg soha nem fogta meg még ilyen jól film a tapasztalatainkat. Nekem is nagyon tetszett.

Többen meg is jegyezték: generációs filmről van szó. Itt például ezt olvasom:

„Bölcsész srác, 30 éves, átlagos cimborák, egzisztenciális tengődés és egy kellemes szakítás – csak a szűkebb baráti körömből legalább 3-4 ilyet fel tudnék sorolni. Úgynevezett generációs filmről lenne itt szó? Egyértelműen igen. Budapesten játszódik és minden momentuma lefedi a 2010-es éveket kezdve az éjszakai élettől (Gozsdu udvar – Kazinczy tengely, Cézár söröző – isten nyugosztalja), folytatva azzal, hogy a bölcsészdiplomával legjobb esetben is csak valami alja munkát lehet találni multiknál, egészen a mindennapi tömegközlekedésen töltött idő bemutatásáig. Tökéletesen aktuális, a szóhasználattól az aktuálpolitikáig. Gyönyörűen jellemzi a mostani 26-34 évesek életét és esetlegesen felmerülő problémáit.”

Hm-hm. Mondd, gondoltál már arra, mit ért ebből a filmből egy Karcagon, Békéscsabán, Bácsalmáson vagy Tamásiban élő húszon-harmincéves? A Szezonból és az Utóéletből szerintem sokkal többet, de majd ők megmondják (ha érdekli őket egyáltalán ez az egész). Vagy ők nem ugyanennek a nemzedéknek tagjai? De, oké – akkor ezt tisztáztuk is.

Szóval generációs film – mármint nekünk, akik Budapesten élünk és a filmbéli Áron világában mozgunk. (Orbán felől ez lenne a „romkocsmák félhomályában merengő diplomás munkanélküliek” buborékja, amin azért persze csúnyán – és teljes jogosan – felháborodtunk.) Azok filmje, akik tudják, mi a gozsdu, a telep, a krimó, meg az olyan állatok, mint a gólya, a csiga, a fecske, a macska, meg volt a sirály. Merthogy odajár(t)unk találkozni, néha kajálni, de főleg inni és bulizni.

Na, akkor még egyszer: kinek a filmje ez? Ezeké a csávóké. A miénk. Magunkat szeretjük benne. Nézd már meg azt is, mennyiben szól ez a sztori a filmbéli Eszterről, Tinta Éváról, a portugál csajról, meg a bárban összeszedett barna lányról. Főleg utóbbiról, akinek az ágyban fekvő meztelen testére vudielenes kirohanással reagál érzékeny lelkületű hősünk.

Megmondom: semennyire. Kicsit meglep, hogy ez másoknak nem nagyon tűnt fel vagy legalábbis nem ejtenek szót róla. Ez a húszas-harmincas (fő)városban élő bölcsész- és művészcsávók filmje (meg persze a haverjaiké), az ő kreatív világukról szól. És ebben már a nők is csak kiegészítő elemek. (Ez, meg az a „csaj”, tudod…) A nők itt a vágy titokzatos tárgyai, esetleg puszta testek, mint, mondom, a bárban felszedett lány, akinek még arca, neve, hangja sincs, csak teste. Az lenne ugye a neurotikus kitörés „oka”. (Tényleg ő tehet róla, miért nem húzta be a függönyt és beszélt az anyjáról előbb!?)

Aztán: Eszter vágyairól, érzéseiről mit tudunk meg? Vagy Tinta Éváról mit tudunk meg? Éváról éppen csak annyit, hogy BKV ellenőr, meg hogy vágyakat kelt a srácban – semmi mást. Fellángolása tárgya, ahogy cukin kéri a jegyeket és bérleteket. Meg „jó a lába”, ahogy befordul a sarkon, Áron meg kifordul a kocsmából és megy utána. Neki, Tinta Évának nyomja le a cuki nagymonológot, Éva szót is alig kap, vágytárgy marad, semmi több.

Áron ráadásul igazából nem is őrá (Tinta Évára) vágyik, hanem Eszterre. (Aki amúgy nyilván ribanc: a srácnak a krimóban, véletlenül, a haverjaitól, facebook-fotókról kell megtudnia, hogy Eszter a maga részéről már mással van összebújva.) Eszterére vágyik, aki elvitte a hajszálait, nem húzza már be a függönyt, nem szürcsöli már a nagymami bögréjéből a kakaót – hősünk pedig ettől borzasztóan kivan. Úgyhogy legyen kedves Tinta Éva eljátszani, hogy ő Eszter és álljon végre helyre hősünk lelkivilága – ezt várjuk, nem? De nem rácsukja az ajtót Áronra, hogy neki más dolga van? Hogy lehet ilyen, amikor ez a derék gyerek a szívét-lelkét kiteszi neki – nem?

Szóval ez amúgy egy remek film, de egyrészt ne tévesszük össze magunkat – a fővárosban élő artisztikus fiatalokat – a nemzedékünkkel. Másrészt vegyük észre, hogy a film egésze csak és kizárólag a srácok nézőpontját mutatja meg. Ezért csúszik ilyen jól, de ezért is bosszant, miért lett egy ilyen jó film ilyen reflektálatlanul macsó.

„Baszd meg, mondom, Neked falábad van”

Örvendezzünk és gratuláljunk, mert van mihez: Csepella Olivér tényleg megcsinálta! Pár nap alatt bőven bejött a kívánt pénz, folytatódhat a képregény (Nyugat+Zombik) és pörög tovább a zenekar is, a Csaknekedkislány. Falábú nő, Tihany, Hangosabban – vágod Te is. (Vagy ha nem, hamarosan fogod, mert tényleg nagyon jó a banda.)

A Csaknekedkislány dalbéli hősei kicsit olyanok, mint a VAN szereplői. Szeretem őket, rólam és nekem énekelnek, meg rólad és neked. Ott van például a Doktor Balatoni kalandja, ismerős történet. De érdekes a többi dalszöveg is. Először is kellemes csalódás, hogy egyáltalán szól valamiről. Aztán ha jobban belehallgatsz, olykor meghökkentő is egy kicsit.

Amíg karcosabban hangosított koncertjeiken jártam, fel sem tűnt a szöveg. Csepella valamit énekel – oké, láttunk már ilyet, nem akadunk le részletkérdéseken. Azt, hogy „de ha velem van ez a másik három” (Zenekar) – na, azt például mindig érteni. De amúgy mit énekel?

A szövegek először is tele vannak öniróniával: „én a nyúl vagyok” – nem a farkas, akinek mindig van hozzá kedve; nem a medve, aki csak leitatni akar; de nem is a róka, aki csak hülyít. A nyúl más: „én együgyű szerelmes állat, hasztalan ugrálok utánad” (Nyúl). A fiúk nem klasszik macsók, ellenkezőleg, inkább afféle Áronok a VAN-ból. A falábú nő is csak azzal húzza ki a gyufát, hogy megmondja, milyennek látja a lírai Ént. Hogy „az ilyen fiúkat ő nem szeretheti. De mégis milyen az az ilyen – kérdem én? – Ilyen vicces-kedves, ilyen félkemény” (Falábú nő).

Ha még nem vettük volna észre: a szöveg, amire bulizunk, csak a férfiérzékenységre és a férfitapasztalatra épül. Csávók csávóknak csajokról és csajozásról. A „jófej csajok” persze szeretik ezt, a „jófej csaj” nem akad ki, ha a dalszövegbe itt-ott becsúszik, hogy a csaj egy szajha. Értem én, de ezért mégis – muszáj ezt?

A „srácok” a szövegekben érzékeny-sebezhető lények, a „csajok” kacérak, vágykeltőek, csalfák – de jobbára se hangjuk, se nevük. A vágyaikról és az akaratukról sem tudunk meg sokat. Folyton a csávó beszél vagy a csajához (csitítón): „Volt még száz, volt még ezer, nem léteznek, Te létezel!” (Leltár). Vagy a volt csajáról (függő beszédben, spontán feltörő dühből): „Nem haragszom már Rád, Te kurva” (Leltár). A csajok tárgyak: „Nem vagy nekem teremtve, kiderült, hogy Te nem nekem […]. Azóta megtanultuk, hogy kell, azóta nem fáj, nem büntet, választottunk mást és rajta levezetjük a szerelmünket” (Tihany). Bocs, de itt például szexuális tárgyak.

Férfiszemmel mutatjuk be a kúlságot és ez olyan természetes még ezeknél a méltán sikeres menő projekteknél (a VAN-nál és a CSNK-nál) is, hogy szinte észre sem vesszük. Hozhatnánk példának száz (magyar) filmet, ami nemcsak ugyanilyen férfiközpontú, de még nézhetetlen is. Aztán hozhatnánk példának száz (magyar) bandát, ami ugyanilyen meglepő dalszövegeket énekel, de még hallgathatatlan és ócska pózőr is. Itt most csak két méltán sikeres projektről volt szó, amiket szeretünk, de amik férfinézőpontja olyannyira természetes, hogy szinte fel sem tűnik. A világról mesélnek és közben csak meghatározott pozíciójú (fiatal, városi, artisztikus stb.) férfiak élményköréből merítenek. Mintha a mi világunk lenne a világ.

Majd kinőjük – a fiatalok már érzékenyebbek

Jó-jó, mondhatnánk, köldöknézegető „körúton belüli” nyavalygás, first world problem, miegyéb. (Hogy hogyan tekintünk egymásra, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan beszélünk egymásról – férfi–női relációban is – mondjuk szerintem nem másodlagos.) Társadalom az, amit egymással csinálunk, kultúra pedig az, ahogyan egymással csináljuk – körúton belül és kívül.

Például, hogy hogyan tekintünk a nőkre, hogyan beszélünk velük és róluk, hogyan viselkedünk velük. A probléma az, hogy a mindenkori fiatalok (köztük a fiatal férfiak) nem lesznek automatikusan érzékenyebbek ezekre a kérdésekre. Ez a keserű valóság: az elmúlt 15–25 évben sem látszódik a problematikus nézetek és magatartások visszaszorulása. Erre, mondjuk, pont tudnék háromszáz oldalnyi olvasnivalót ajánlani – friss, sőt teljesen még el sem készült.

A VAN és a CSNK is rólunk szól. Oda kell rájuk figyelni és ezzel magunkra is, mert korántsem biztos, hogy nagyapáinkhoz és apáinkhoz képest a mi nemzedékünk e tekintetben jobban teljesít. Főleg, ha észre sem vesszük, hogyan működünk.

Másként hogyan tehetnénk ellene?