Putyin ma úgy tűnik, hogy tényleg szovjet hősi emlékművet koszorúz Budapesten (állítólag nem ezt, hanem ezt). A Fidesz története és támogatói felől nézve is eléggé abszurd pillanat, Orbán hosszú utat tett meg idáig Nagy Imre újratemetése óta. Az MSZP-vel és a DK-val ugyanez a helyzet csak pepitában. A kommunistákból lett posztkommunista oligarcháknak eléggé rosszul áll az oroszok kapcsán a nemzeti függetlenség melletti kardoskodás, hiszen ők Washingtonnal és Brüsszellel tárgyalva mindig is a behodóló, megalázkodó, alárendelődő stílust tolták. A narancsosok meg a szegfűsök is azt az két érvelést variálják, hogy egyrészt ők a jó irányba akarják alárendelni Magyarországot, a másik elköteleződéssel szemben pedig elmondják, hogy tulajdonképpen az ország szuverenitása a legfontosabb. Ez a kombó nyilván teljesen hiteltelen, egy komolyan vett függetlenségi pozícióból nézve rohadtul nincs olyan, hogy jó irányú alárendeltség. 

A szovjet emlékművet koszorúzó Putyin, mégis leginkább a széljobb felől nézve abszurd. Olyan ez, mintha egy Jobbik-ellenes, viszonylag szájbarágós színdarabot néznénk a koszorúzáskor. Ugyanis a Jobbik tolja legdurvábban ezt a függetlenség-ügyi szemvényvesztést. A jobbikos Kovács Béla-féle ügynökügy tette igazán jól láthatóvá, hogy a nemzeti függetlenség pont addig fontos a Jobbiknak, amíg nem Oroszország ellenében kell védeni, Kovács Béla számonkérése valahogy nem volt lényeges nekik. Erről szól az az indexes írás is, ami elővesz még egy pár  jobbikos alárendelődő húzást orosz irányba, például azt, hogy a Jobbik nem utasította el a paksi bővítést, ami titkos orosz hitelszerződéséssel valósul meg, pedig ez pont egy olyan mozzanat, ahol a nemzeti függetlenség forog kockán. A konkrét jobbikos lépések mellett persze a szimbolikus reakciók is nagyon fontosak. Most például az, hogy ki hogyan reagál majd arra a pártból és a párt környékéről, hogy Putyin szovjet hősi emlékművet koszorúz Budapesten. Mostanában derül ki, hogy vannak-e elegen az árpádsávos politikusok és támogatóik között olyanok, akik túl sokszor énekelték a "Neveket akarok hallani"-t meg az "Előre, mind, pesti srácok"-at ahhoz, hogy ma kurvára ne tudják befogni a szájukat. Meg talán holnap sem. Valamikor el kell már dönteniük, hogy a nemzeti radikalizmus vagy a radikális pragmatizmus a menő.