A szélsőjobb élvezi annak előnyét, hogy sokáig egyedüliként kritizálhatta a gazdasági és társadalmi visszaesést eredményező rendszerváltást. A Nyugat gazdasági és politikai válsága a szélsőjobboldalt általában is elfogadott szereplővé tette. A magyar nacionalista reneszánsz egyes térségbeli országokhoz képest megkésve következik be. A nacionalista reneszánsz nemzetközi kockázatait mára lecsökkentette az is, hogy az elmúlt két évtizedben minden eddiginél nagyobb mértékben jelentéktelenedtek el a határon túli magyar kisebbségek.

Első rész

A magyarkérdés végső megoldása

Mire a térségbeli nacionalista nemzetépítések konszolidálják magukat, Magyarországon azok kezdenek erőre kapni. A Fidesz 1998-as első kormányzása még a Nyugat egyértelmű hegemóniájának a korszaka, a kormányzás minden szempontból ehhez a hatalmi környezethez idomul, Magyarország elkötelezett atlanti szövetséges. Ezen a feltételrendszeren belül bevezeti a határon túli magyarság adminisztratív kapcsolódását szolgáló Magyar Igazolványt, akkor éppen azzal az érveléssel, hogy a kettős-állampolgárság nem elfogadható megoldás. Emellett aktívan beszáll a határon túli magyarság kulturális és oktatási életének finanszírozásába. Az anyaországi finanszírozások rendszere, együtt az elvándorlás erősödő lehetőségével a határon túli magyar társadalmakat szétzilált, teljesítményhiányos, kliensi helyzetbe hozza. Így a többségi társadalmon belüli hagyományos tudományos, kulturális teljesítményük és pozícióik, végső soron érdekérvényesítési lehetőségeik is súlyosan meggyengülnek.

A 2010-et követően bevezetett kedvezményes (kettős) állampolgárság intézménye és az ezzel fölerősödő elvándorlás, az anyaországi politikai ellentétek ráépülése a határon túli magyar társadalmakra, a kis-entente államok nemzetépítésének viszonylagos sikere és a magyar közösséghez tartozás leértékelődése, a kétezres évekre olyan leértékelő hatást vált ki, amely a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikai kockázatokat is egyre inkább eljelentékteleníti.

A szélsőjobboldal a Nyugat és a rendszerváltás

Azokat a társadalmi és gazdasági veszteségeket, amik azzal jártak, hogy Magyarország 1990-et követően a Nyugat által uralt piacoknak alárendelődik, a helyi uralkodó csoportok a nyugathoz való felzárkózás ígéretével igazolják. Ezzel párhuzamosan az adósságszolgálat akut terhei miatt a magyar társadalomnak, mint az ötvenes évek óta már sokszor ismételt „megszorításokat” kellett kibírnia azzal az ígérettel, hogy holnapután jobb lesz.

Ennek a rendszernek politikai ellenzéke, Magyarországon, hasonlóan más kelet-európai országokkal sokáig nem létezett.

A peremen léteztek „anti-globalista” tartalmak, de nyíltan Nyugat és rendszerváltás ellenes csak a (szélső) jobboldal volt (akkor még egyértelmű orosz-barátság nélkül). A hazai szélsőjobbnak helyzeti előnyt biztosított, hogy a magyar társadalmat sokkszerűen érő piaci átalakítást és a mögötte álló hatalmi összefüggést két évtizeden keresztül a magyar politikai erők közül egyedüliként kritizálta.

Ezt a kritikát ráadásul a nyugati baloldal antiglobalizációs (helyi termék és tőke segítése a globális tőkével szemben) és gyarmat-ellenes (nem leszünk gyarmat, Magyarország a magyaroké) érvelésének kifordításával és felhasználásával tette meg. Ez azt is jelenti, hogy Magyarországon a szélsőjobb a lehetséges radikális baloldali politikának is közvetlen versenytársa, versenyelőnnyel.

A rendszerváltás világrendjének és helyi uralkodó csoportjaiknak hanyatlása, a rendszerváltás ígéreteinek meghiúsulása (2008, 2010-től) elhozta a szélsőjobb Nyugat- és rendszerváltás ellenességének hivatalos elismerését is, sőt az kormányzati állásponttá is vált. A (szélső)jobboldal által óhajtott nacionalista-protekcionista gazdaságpolitika sem tabu, hanem a válság óta számos nyugati ország gyakorlata. Emellett a szélsőjobboldal ideológiája a rendszerváltás, majd a ráépülő 2008-as válság nyomán tartósan munkanélkülivé vált, peremre szorult és válsággal fenyegető csoportok kezelésére is gyakorlatias politikai "megoldásokat" kínálhat. Az elesett csoportok közötti etnikai különbségtétel útján a szociális gondoskodásból való kizárással, állami eszközökkel kikényszerített munka útján, egy a balti-neoliberalizmushoz hasonló, a tőkének kedvező válságkezelés lehetőségét is fölcsillantják.

A különféle térségbeli szélsőjobboldali erők (lengyel, szlovák, cseh) bár nyomokban EU-ellenesek, olyan következetes (civilizációs) Nyugat ellenesség aligha jellemző rájuk, mint a magyar szélsőjobbra. Úgy tűnik a történelmi kötődések különbözősége mellett (kis-entente vs. tengely) a Nyugat-ellenesség mértékére az van hatással, hogy milyen társadalmi veszteséget könyvelhettek el az adott országok 1990-től. Mivel a térségbeli országok Magyarországnál sikeresebben élték meg a 90-es és 2004-es integrációkat, a Nyugat ellenesség is mérsékeltebb.

Az oroszok

A térség „rendszerellenes” erőit – és ez nálunk a fentiek értelmében elsősorban a szélsőjobb – felértékelte az is, hogy a kétezres évek második felétől a térség hagyományos energia-exportőre Oroszország újraközpontosította „privatizált” erőforrásait és így a térségbeli atlanti uralomra ismét kihívást jelent. Az orosz befolyás az atlanti status-quo pártok helyett elsősorban ezekre a politikai alakulatokra kíván támaszkodni. Ennek a törekvésnek a kimenetele ma még ismeretlen. A közelmúlt története, elsősorban az ukrán válság azt mutatja, hogy a Nyugat politikai, vagy katonai eszközökkel is él, hogy egy „kettős függés” kialakulását megakadályozza. A konkrét esetben pedig a Jobbik , egész egyszerűen fiatal és kevésbé integrált pártként, nemcsak Oroszország, hanem bárki, akár az Egyesült- Államok befolyásszerzéséhez is kedvező állapotban van.