A Syriza győzött. Sőt azóta már meg is hozta első vitatott döntését, koalícióra lépett a jobboldali ANEL-el. Ám ez lehetett volna a Fent és Lent közreműködésével a Gólya Presszóba szervezett beszélgetés egyik fő kérdése.

Ám a meghívottak - Gerőcs Tamás a Helyzet Műhelytől és Pogátsa Zoltán közgazdászok - vitája hamar újrafogalmazta a kérdést. Egyáltalán miféle politikai erő a görög Syriza?

Gerőcs Tamás felhívta rá a figyelmet, hogy a hagyományosan nagyon szektás és sokszereplős görög baloldal egyik, sokszínű egységeket tömörítő ernyőszervezete a Syriza, amely a kulcskérdésekben (a megszorítások vége, az eurózónához való viszony, az államadósság újratárgyalása) igazán konkrét és koherens, ideológiailag is következetes válaszokat még nem adott. Ez éppen kormányzásának várhatóan legnagyobb kérdései közé tartozik majd, amely alaposan próbára teheti a sokgyökerű politikai alakzatot.

Pogátsa Zoltán a Labourhöz és az MSZP-hez hasonlóan a neoliberális programnak elcsábult PASOK csődje után létrejött vákuumban megszülető erőnek tartja a Syrizát, amely így egyértelműen egy szociáldemokrata párt - programjában és a képviselt társadalmi csoportok szintjén is.

adósságrendezés?

Gerőcs szerint a Syriza programjával kapcsolatban az egyik fő kérdés az eurózóna szintjén az adósságrendezés, amit a Syriza nem csak Görögország számára kér, hanem egy általánosabb nemzetközi adósságrendezési konferenciát javasol az EU-ban (legalábbis az eurózónában).

Ez Magyarországnak is elsőszámú érdeke, amit a baloldalnak fel kellene vállalnia – hangsúlyozta Gerőcs, aki szerint az ország vezetői lapítanak e kérdésben. Pedig köztudott, hogy permanens adósságcsapdában vagyunk évek, ha nem évtizedek óta. Magyarország egymaga ezt sosem lesz képes rendezni, sosem fogja tudni adósságát törleszteni, és az egyoldalú egyedi rendezésnek olyan nagyok lennének az externális költségei, hogy azt senki nem meri felvállalni. Viszont egy európai, vagy talán globális adósságrendezés nagyon jól jönne Magyarországnak is. Ezt a magyar baloldalnak azért is kellene sürgetően a zászlajára tűzni, mert a tabusított adósságcsapda kérdését egyelőre eddig csak a jobbik merte feszegetni!

Miközben görög barátunk tolmácsolása segítségével percről percre követhettük az eredményeket egy kivetítőn is, a Syriza esélyeit latolgatva a szocialista fordulat általános esélyeinek mérlegeléséhez jutott el a beszélgetés:

Mivel 2012 óta a Syriza programja és követelései folyamatosan szelídülnek, az is lehetséges, hogy a hatalomba kerülés éppen ahhoz járul hozzá, hogy rendszerkonform erővé váljon. Széles az út a PASOK-ká váláshoz, csengett egybe Gerőcs és Pogátsa véleménye. Ám, ha rendszerellenes erő a Syriza, nem kizárható, hogy megbuktatásának, korai kudarcainak is rengeteg szurkolója akadhat Brüsszeltől Washingtonig. Remélhetőleg nem egy a Pinochet-szerű katonai puccs fenyeget (bár az USA már Görögországban is támogatott egy tábornoki juntát 1967-74-ig). Gerőcs Tamás ezzel kapcsolatban fölidézte hogy reálisabb veszély az, ahogyan Allende elnöksége elején a termelés és a közszolgáltatások leállítása kényszerhelyzetbe hozta a kormányt.

Az esemény mozgásba hozta a magyar Syriza-szurkoló erőket is, Istvánffy András a 4K!; Schiffer az LMP és Vajnai Attila (MP 2006) vezetői is a Gólyában követték az eseményt. A mandátumok ismeretében az esemény hangulata már egy 1998-as MIÉP eredményváró hangulatával vetekedett. A Syriza a legerősebb politikai erő Görögországban, a legsikeresebb balos párt Európában, amely egy hely híján többséget is szerzett a görög törvényhozásban.

Az esemény egy, a Fent és Lent blog és a Gólya szövetkezeti kocsma együttműködéséből születő közeljövőbeli vitaest-sorozat nulladik eseménye volt.

A francia szerkesztőség elleni merénylet értékelésében még egyeduralkodó az az elbeszélés, amelyet egy mondatban is összefoglalhatunk: „Je suis Charlie”.

Ki az a Charlie Hebdo?

Ez - a gyászon kívül - egy politikai mondanivaló része is: e szerint a szerkesztőség elleni támadással a szabadság univerzális értékeit támadják a fundamentalisták. Ez a keretezés az USA „terrorellenes háborújából”, a Bush-adminisztráció éveiből ismerős ugyan, de Franciaországban, amelyben az észak-afrikai eredetű lakosság nem egy egzotikum, hanem a mindennapok része - nem volt uralkodó.

Mit jelentenek a merényletek Franciaországnak?

Mint minden nagyszabású politikai terrorakció, ez is politikai változások hivatkozási pontjává válhat. A párizsi merényletek esetében nem elsősorban azok abszolút nagyságrendje miatt - amely önmagában nem kirívó - hanem a nyilvánosságban betöltött szerepük miatt esély van arra, hogy Franciaországban a muzulmán és nem-muzulmán populáció együttélése megromlik.

És ez új fényben mutatja az eddigi konfliktusokat is: a csadortörvényt, a 2005-ös gyújtogatásos zavargásokat, a jobb és szélsőjobb közötti több évtizedes, bevándorlási témájú versengést.

Elsőre úgy tűnik, hogy a merényletek jól illeszkednek a francia társadalom sok évtizedes kérdései és osztály ellentétei közé, amelyek a bevándorlókhoz való viszonyon keresztül fogalmazódnak meg. Ám van itt más végiggondolni való is.

Ha elfogadjuk, hogy a merényletek hatása a muzulmán és nem muzulmán lakosság közötti viszony megromlása - és a francia társadalom békéjét biztosító megállapodás felborulása, akkor ezt mérlegre kell tenni más folyamatok részeként is.

Fontos megjegyezni, hogy a párizsi terrorakció hatásai attól függetlenül is megérthetőek, hogy végeláthatatlan vitába bonyolódnánk arról, hogy valójában ki követte el az akciót (dzsihádisták, az "arabok", oroszok, Amerika, gyíkemberek).

Az arabbarát Franciaország vége?

Nem elég kiállni a jogainkért, azt célszerű megfelelő formába is önteni. Nem tartotta be ezt az aranyszabályt az egyik pesti bérház lakója.

Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton kétfelvonásos drámája már elnevezésében is provokál. A zsidók szégyene, áll a borítón, rajta kép: horogkereszt fonódik össze hatágú csillaggal. A provokációra alapvetően rá lehet húzni a sok másra is igaz alaptézist, hogy akkor indokolt, ha nem öncélú. Puzsér Róbert kritikai provokálásai szubjektív megítélésem szerint az esetek 90 százalékában magasabb cél érdekében történnek. FAM-ról meg soha nem tudom eldönteni, hogy provokál, vagy csak természetesen cinikus. A zsidók szégyene olyan görbe tükröt állít a társadalom felé, amit, ha megértene, akkor a javára válna.

A könyv nagyon jókor került a polcokra, hiszen a szabad szólás büntetését vagy nembüntetését boncolgatja és árnyalja. A Charlie Hebdo-ügy után ez most jó darabig aktuális lesz, globális szinten kell átbeszélni a szólás szabadságának korlátait.

A darab Ausztriában játszódik, de a magyar valóság süt át rajta. 60-70 éves történelmi traumák ivódtak be mélyen a társadalomba, ami reménytelenné teszi, hogy a valóságot a maga valóságában lássuk. A valósághoz való viszonyt a sértettség határozza meg, ennek lesz áldozata a mű főhőse, a zsidó származású Grosswald. A jogvédő ügyvéd elvállalja a holokauszttagadó áltudós védelmét abban a perben, melynek a tétje 10 év börtön a náci bűnök tagadása miatt. Grosswald rendes jogvédőként azzal érvel, hogy a szólásszabadságba bele kell, hogy férjen akár a holokauszt tagadása is. Ha nem zárjuk börtönbe, aki azt állítja, hogy a Föld lapos, vagy aki azt mondja, hogy soha nem volt jobb termék a Coca-Colánál, vagy aki szerint a KDNP egy párt, akkor azt is el kell viselnünk, ha van olyan ember is, aki a náci bűnökről hadovál össze-vissza.

Tölgyessy Pál írása

„Két oka van annak, hogy nem mondok muszlim vicceket: A, semmit sem tudok a muszlimokról. B, Te sem.” Dara Ó Briain

Emlékszik valaki Peshavar-ra? Ugye nem, pedig az alig egy hónapja december 16-án elkövetett merényletben százötvenen, túlnyomó többségükben gyerekek vesztették életüket, amikor a pakisztáni Al-Kaida harcosok úgy gondolták, hogy egy iskola kiirtása jelenti majd a repülőjegyet a mennyekbe. No de kit érdekel ez, hiszen ott történt? A jelen gondolatmenetben arra keresem a választ, hogy hogyan teremtjük meg a különbséget itt (Európa/Nyugat) és ott (Afrika/Ázsia/ahol nem fehér emberek élnek) között, és ez a határvonal milyen összefüggéséket hoz előtérbe illetve takar el.

Újabb árnyalattal gazdagodott a Budapesti Zsidó Hitközség mostanában igen színesnek tűnő élete. Nem vagyok járatos a történelmi, vallási és egyéb megemlékezések dramaturgiájában, mindenesetre úgy érzem, hogy a budapesti gettó felszabadításának 70. évfordulója alkalmából egy figyelemre méltóan szürreális eseményt sikerült összehozni a szervezőknek. A Dohány utcai zsinagógában tartandó gyászistentiszteleten beszédet mond majd Őex. Vlagyimir Szergejev orosz nagykövet. "A kegyeletes megemlékezésen a Vörös Hadsereg Alexandrov Együttes Kórusa működik közre." (a meghívó szövegéből) 

Méghozzá a februári választások után, akár nyer a Fideszes jelölt, Némedi Lajos, akár nem. Amikor Némedi Lajos azt nyilatkozta a Lánchíd Rádiónak, hogy kiáll a veszprémiek érdekében az útdíjak ügyében is, elkezdtem már én is végignézni ezeket a megyetérképeket, hogy most akkor milyen útra is kell matricát vásárolni (elnézést a polgártársaktól az eddigi közönyért, nincs autóm, de még jogosítványom se). Javítsatok ki, ha tévednék, de az eddigi sírás azon, hogy Veszprém megyén is át kell menni azoknak, akik Siófokon szeretnének hesszelni, alaptalannak bizonyult, ugyanis a fenti térképen a sárgával szedett részre azt írja, hogy "jelölt megyei és irány szerinti szomszédos megyei matricákkal használható szakaszok", tehát meglesz az Budapestről tizenötezerért is Somoggyal és Fejérrel, nem kell huszat fizetni. De mindegy is, hogy jól értem-e (update: nem biztos, hogy jól értem), a lényeg, hogy az egész rendszerben kik járnak a legjobban?

A 444-en, amely a netadó-, Vida- és később, a bármi-ellenes tüntetések egyik fő népszerűsítője a fővárosi, fiatal középosztály felé, napvilágot lát Uj Péter írása, amely gondolattalannak, erőtlennek és perspektívátlannak mutatja be a tüntetéseket.

Uj cikke eddig is elmondható evidenciákat ír az „új ellenzék” ürességéről. Így a tüntetések média-fölépítésében fontos szerepet játszó oldal főszerkesztői állásfoglalása nem valószínű, hogy a véleményszabadság véletlen műve.

A netadó és a középosztály lázadása  // Miért zuhant be a Fidesz?

Mi magyarázhatja a nyugatos médium viszonyának megváltozását?

Mielőtt tartalmas vitába merülnénk a gyíkemberekről, elárulom, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy csendes amerikai leszól telefonon a főszerknek. Bár ez sem volna teljesen példátlan. Ugyanúgy, mint más sajtótermékek politikai irányvonala - általában és konkrét kérdések kapcsán - az, az újságírók, szerkesztők és tulajdonosok közötti többirányú információáramlás útján jön létre. Így jobboldali a Magyar Nemzet, így ballib az ATV, és így atlantista a 444.

Lehetséges, hogy a vonakodó kelet-európai szövetségeseket (köztük Orbánt) megregulázó washingtoni politika most úgy látja, hogy a tüntetések nem töltik be a nekik szánt szerepet (a nyomás fokozása a kormányon). Ugyanígy az is lehetséges, hogy a tüntetések valójában már elérték a céljukat: a kormány igazodást hajtott végre. Az ilyenfajta korrekciót amúgy sem szokás a nép orrára kötni.

Mint az nemrég kiderült, a 3-as metró felújítása nem került fel a Brüsszelbe küldendő projektlistára. És ahogy már megírtuk, a metró állapota aggasztó: mind a vasúti járművek, mind az infrastruktúra elöregedett, rekonstrukcióra szorul. A metróvagonok felújításáról döntés született, és a pályázatot is kiírták. Azt még nem tudjuk, hogy mi lesz magával a vonallal: vagy saját - fővárosi vagy állami - forrásból kéne fedezni a felújítást, vagy az el fog maradni. Ha fel lesz újítva, akkor is a projekt a megvalósítás útjára legkorábban 2016-ban léphet. Mi történne akkor, ha addig ne ajd isten baleset történne, vagy az ettől való félelemben, vagy a felújítás elmaradása miatt Tarlós ígéretéhez híven leállítaná a metrót?

Borbély András írása

Az írás első része itt található

(3) a nemzeti jelölő partikularitása

Azt látjuk, hogy a nemzeti jelölő hegemóniára, egyeduralomra tör. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a nemzeti jelölő hegemonikus igénye erőszakos és bizonyos tekintetben jogosulatlan. Egyrészt azért, mert vannak olyan identitások, szubjektív és/vagy alternatív különösségek, melyek felől a nemzeti jelölő hegemóniája által megteremtett emancipációs fokozat elfogadása, az annak való alávetetettség visszalépésnek és önfeladásnak számíthat. Másrészt azért, mert a nemzeti állapot bizonyos peremhelyzetek, szociális vagy kulturális különbségek felől kiváltságként és kirekesztésként érzékelhető. Ha azonban kritizálni akarjuk ezt a hegemóniát, arra is szükség van, hogy az exkluzív értelmiségi/politikai eszméken túlmutató alternatívát keressünk azoknak az igényeknek a magyarázatára és kielégítésére, amelyekre ez a hegemonikus jelölő választ akar adni.