Most, hogy immár az ózdi nemzet-testrésszel is megkonzultálták „ügyes-bajos” dolgait, vélhetően azért, hogy egy nem mindenkinek az ízlése szerint való rendteremtés társadalmi támogatását megmutassa, érdemes felidézni a nagy elkurvulások és a nagy rendteremtések dialektikáját.

Amikor a Meggi Szecsör- meg Reagen-féle think-tankek által formált politika elkezdte leamortizálni a Szovjetúniót, ezzel párhuzamosan a nyugatnak költségcsökkentési célból a saját társadalmának leamortizálására is szüksége volt– ezt nevezték később neokon fordulatnak. A jóléti rendszerek szétbarmolásával elszegényített tömegek, jellemzően feketebőrű, könnyűdrogos béemixbanditák ellen fejlődött ki a zéró tolerancia büntetőjogi „elmélete”.

A tizenhetedik századtól a nyolcvanas évekig a büntetőhatalom, a büntetési nemek folytonos humanizálódása jellemezte a büntetőpolitikát. A büntetés tett-központú megközelítését felváltotta a tettes-központú, később pedig a bűnt társadalmi, szocializációs kontextusában vizsgáló és kezelő optimista büntetőjogi megközelítések. Sőt, széles társadalmi közvélekedés támogatta – ismét divatszerűen - az optimista-humanista javító, és nem elnyomó büntetőpolitikát. Látnivaló, hogy aktuális ideológiai divatokról van szó, ami alól a büntetőpolitika sem mentes: divatról tehát, amely komoly érvek és hatástanulmányok nélkül lovagolja meg az aktuális társadalmi közhangulatot.

Divat az is, hogy a vagyon és személy elleni bűnt a szabad ember döntésétől elválasztják és ehelyett társadalmi hatóerőkkel (kvázi-determinatív erejű hatóerőkkel) szocializáció, nyomor (baloldalt) etnikai diszpozíció (jobboldalt) magyarázzák. Divatnak tűnik az is, hogy a bűnelkövetést valamilyen morális lejtmenettel azonosítsák, ez általában a hívő kispolgár érzékelése – morális pánikja. Az összes fenti megközelítésben van haszon, ha megérteni akarjuk a társadalmi bűnt, de egyikük sem közvetlenül hasznos, ha a bűn ellen a frontvonalon akarunk harcolni, még kevésbé érdekes ezen divatok szerint büntetőpolitikát csinálni, ha hosszú távú eredményt akarunk elérni.

Az új, de megfelelő múmiákkal megtámogatott kormányzat büntetőpolitikája ebből a szempontból látszik különösen aggályosnak. Ez utóbbi persze nem újdonság, a Fidesz mindig is tudta, hogyan kell anti-intellektuálisnak lenni, meg „ideológiántúlinak”: szórakoztatónak, de eccerűnek.

Pedig a közbiztonság kérdése sokkal fontosabb, éppen társadalmi, gazdasági összefüggései miatt, minthogy a pintérista, komcsi rendőrállam rutinja szerint lehetne mélységében kezelhető. A komcsi rendőrállam hiszi csak azt, hogy technikai kérdés a bűnüldözés, úerhá kocsik, meg kínai (nota bene erdélyi magyar) zokniárussal, meg spanglizó fixisekkel teletömött rabomobilok kérdése.

Teljesen jogos elvárás, hogy legyen a bűnüldöző szerv fellépésének represszív ereje, féljen a bűnöző. Oké, féljen. Számomra mégis úgy tűnik, itt csak egy könnyű kísértésnek enged az állam. Ahelyett, hogy arra tenne föl kérdést, vajon sikeres társadalomszervező megoldás-e a kapitalizmusnak (az a következetlen és korrupt) magyar megtelepedése, amelyik a végén echte komcsi rendőrhatósági fenyítésekkel képes csak magát megvédeni. A nyugati neolib kapitalizmus egyszer már használta a diktatúra hátramaradt adminisztratív elnyomó rendszerét arra, hogy megtelepedhessen – ez volt a Horn kormányzat külső legitimálásának záloga  ’95-96-ban.  Könnyen elképzelhető, hogy a belső, adminisztratív, rendőrhatósági eszközök felhasználását fogja követelni az illegitim pénzhatalmi struktúra, hogy ténykedésének gyászos eredményét Pintér Sándorok „kezeljék”.

Az, hogy a magyar középosztályt belehajszolhatják egy eleve hamis választásba a nundzsakus cigány és a nikotintól sárgálló ujjú főtörzs között, hogy vagy ostoba represszió, vagy tombolni engedett zsigeri erőszak cinikus eltűrése között lehet csak választani, az egyenes következménye annak, hogy féligazságok és tévhitek alakítják a társadalom közrendi várakozásait. Ahelyett, hogy saját félperifériás kapitalizmusunk hatalmi összefüggéseit és kriminalizációs következményeit akarnánk megérteni. A magyar társadalom ismét híján van a saját helyzete fölötti stratégiai töprengésnek és így különböző mértékben alávetett csoportjai tetszőlegesen játszhatóak ki egymás ellen – akár egy rosszul értelmezett rendeszmény, akár egy félreértett szabadság nevében. Ha a magyar közösség nem ismeri föl érdekét, és ebben az érdekben nem talál rá a szolidaritás elégséges alapjára, akkor csak egy elhúzódó neolib, posztkomcsi kudarc átmeneti védelmi mechanizmusa lesz az új rendpártiság.