Szakszervezetek, anarchisták, szocialista feministák, parlamenten belüli és kívüli pártok, ifjúsági mozgalmak, kurdok, muszlim szervezetek: míg Magyarországon a Critical Mass kizárólag a kerékpározókra vonatkozik, és május elsejéről a hosszú hétvégén kívül leginkább a langyos sör és a hideg virsli jut eszünkbe, a Vasas-székházban pedig nyugdíjas esteken kívül nemigen történik semmi, addig Budapesttől nem is olyan messze valódi szakszervezetek és mozgalmak százezreket visznek az utcára. Helyszíni riport a török baloldal május elsejei fiesztájáról Isztambulból.

Mielőtt végleg lemondunk a Budapesttel való összehasonlításról, érdemes még megjegyezni, hogy bár Törökországban az elmúlt évek javuló tendenciái ellenére még mindig magas a munkanélküliség aránya (hivatalosan 10% körül mozog), viszont ha tudnak, akkor ezek a törökök tényleg dolgoznak. Általában napi 12 órát, mint a mérgezett egerek, sokszor hétvége és túlnyomórészt szabadság nélkül - a hivatalosan munkanélküliek közül sokan feketén, vagy saját mikrovállalkozásukból (értsd: cipőpucolás, kuliskodás, stb.) igyekeznek valahogy megélni. Ennek fényében érdemes értékelni, hogy milyen fontosnak tartják a felvonulást: ahelyett, hogy végre egyszer délig aludnának és sütkéreznének a ritka szabadnapok egyikén (a hivatalok, a bankok és a nagyobb cégek idén már mind zárva tartanak ezen a napon - persze a ruhaárusok, kocsmák, kisboltok közül a legtöbb legkésőbb délutánra kinyitott), ugyanúgy korán kelnek, csak éppen a gyár helyett a szinte teljesen lezárt belvárosba bumliznak be. Talán az az apró, ám figyelemreméltó különbség is közrejátszik ebben, hogy Törökországban május elseje nem a munkások nemzetközi napja és nem is a munka ünnepe, hanem a munka és szolidaritás napja.

1981-ben, a puccs után a katonai kormányzat törölte az ünnepnapok közül május elsejét, és betiltotta annak megünneplését. Azóta minden évben véres ütközetekbe torkolló tüntetések voltak ezen a napon Törökország-szerte, de leginkább Isztambul egyik fő terén, a Taksim téren, amely az 1977-es vérengzés óta szimbolikus jelentőséggel bír a török munkásosztály és a baloldal számára. A török kormányzat végül 2009-ben állította vissza május elsejére a munkaszüneti napot és engedélyezte a felvonulás megrendezését. Tavaly volt ugyan összeütközés a rendőrökkel, annak mértéke azonban jóval kisebb volt, mint korábban; idénre pedig már a tavalyi feszültségnek sem maradt nyoma, egy elhanyagolható isztambuli kődobálást és néhány apróbb vidéki összetűzést leszámítva nem is lehet a hírekben konfliktusról olvasni.

Mi sem tapasztaltunk semmi effélét: a Taksimhoz vezető nagy bulváron keresztbe helyezett ellenőrzőpontokon a rendőrök udvariasak, lányoknak van női rendőrös kapu (egyébként az ankarai felvonuláson a homoszexuálisok kibulizták még azt is, hogy őket férfiak ne motozzák, így végül motozás nélkül engedték be őket), egy perc alatt bejutunk: korán keltünk, visszafele már három-négy percünkbe is belekerül majd. Előző nap hosszas vívódás után úgy döntünk, hogy a hozzánk közel eső Sishane helyett (ahonnan a kurd szervezetek, a kurd Béke és Demokrácia Pártja, ifjúsági csoportok és a feministák indulnak) a másik oldalra, Sislire vagyunk kíváncsiak, ahonnan többek között az anarchisták, a parlamenten kívüli radikális baloldali pártok és az egyik legnagyobb szakszervezet, a Forradalmi Munkásszakszervezetek Szövetsége menetel a Taksim térig (a Türk-Is, a török nacionalista szakszervezet nem mert Isztambulban felvonulást tartani). Harmadik opció is lett volna, a Boszporusz-parti Besiktastól a nagyobbik ellenzéki párt (CHP), a Munkáspárt, valamint muszlim- és ifjúsági szervezetek gyülekeztek. Fél kilenckor a Taksim téren már áll az óriási, a tér egyik teljes oldalát lefedő transzparens és a színpad, de még nem sokan lézengenek - a Cumhuriyet Caddesin viszont, amelyen majd visszafele is jövünk, a szervezetek aktivistái már buzgón pakolják az elképesztő mennyiségű transzparenst, zászlót és szóróanyagot, amelyen az aktuális problémákra hívják fel a figyelmet: az állami nyugdíjkompenzáció eltörlésétől a szíriai konfliktuson át a színházi tartalmak önkormányzati felügyeletéig nagyon sok ügy és követelés köti össze a számtalan szervezet által összehívott tömeget. 

Tíz fele már elképesztően nagy a tömeg, és elképesztő a szervezettség is: hivatalosan már el kéne indulni, de annyira feltorlódtunk, hogy várni kell, mégsincs se pánikhangulat, se zúgolódás, az emberek békésen beszélgetnek a napsütésben, és várnak a sorukra. A Forradalmi Középiskolások fantázianevű csoport tagjai addig is felmásznak egy tízszer öt méteres csegevarás molinóval egy mecset kőkerítésére, és tízperces váltásokban tartják a transzparenstartóként szolgáló PVC-csöveket.

Kelet-európai szemmel egyébként is igen változatos, néha ijesztő és sokszor megmosolyogtató a lelkesedés bizonyos személyekért (hogy csak a Sztálin- és Mao-molinókat említsem), a névválasztás (Elnyomottak Szocialista Pártja, Független Forradalmi Szocialista Párt), egyáltalán a résztvevő szervezetek kiléte: a körülmények tudatában kimagyarázható, de európai szemmel mégis komikus, hogy a három nagy isztambuli futballcsapat szurkolói csoportjai is jelen vannak a csapatok zászlaival, és akkor még a nyíltan sztálinista gondolatokat hangoztató Török Kommunista Pártot nem is említettük. De talán éppen ez az, amitől nekünk, kelet-európai nézőknek elszorul a torkunk, miközben az út menti parkban, néha önkéntelenül röhögve a szlogeneken és a csoportok nevein, figyeljük, ahogy lassan mindenki megérkezik a Taksimra: ahogy a világon mindenhol, itt is frakciókra szakadt baloldal van, és ehhez még hozzáadódnak a különböző nem-hagyományos baloldali irányokból (muszlimok, kurdok, feministák, LMBT-közösségek) érkező szervezetek érdekei; Isztambulban mégis százezrek menetelnek különböző zászlók alatt egyazon cél érdekében: hogy megmutassák magukat és megmutassák a hatalomnak, a rendszernek, hogy jelen vannak és számolni kell velük - s ha kell, össze is fognak.

Aztán mi is felsétálunk a térre: igazán nem tudom, hogy ha Rákay Philip lett volna a műsorvezető, hány emberre saccolta volna a tömeget (valószínűleg elájult volna, mert ennyit még nem látott, az biztos), de a másnapi újságok legóvatosabb becslései is hétszázezerben állapítják meg a résztvevők számát. A helyi sajtó egyébként saját törvényszerűségeiből adódóan leginkább az antiimperialista iszlám ifjakat és a színházi dolgozókat emelte ki, ezek voltak a legizgalmasabb, legújszerűbb színfoltok - számunkra saját hátterünkből adódóan a vasas, textiles, olajipari, közhivatali és egyéb dolgozók szakszervezeteinek szervezett, tömeges, fiatalokból és középkorúakból álló menete volt a legizgalmasabb. Abban azonban a helyi sajtóval és a szónokkal is egyetérthettünk, hogy az idei ünnepen nagyszabású dolog történt Isztambulban: a kritikai-progresszív, a muszlim és a hagyományos baloldal együtt tette osztályokat és rétegeket összekötő ünneppé május elsejét, amely nemcsak a munkásosztály ma is aktuális harcát testesíti meg, hanem egyesíti a rendszerellenes csoportokat is, és utat nyithat a közös cselekvés formái felé - a török médiában megszokott túlzással élve már ki is kiáltották az eseményt a török Tahrír térnek. Az mindenesetre biztos, hogy a török történelem egyik legnagyobb létszámú rendezvényén jártunk. Arra pedig, hogy annak ellenére, hogy milyen sokfelől érkeztek, mégis milyen egységes volt a tömeg, a rendezvény csúcspontja lehet jó példa: hátborzongató élmény volt, ahogy húsz másodperc csönd után az 1977-es áldozatok neveit a színpadon sorban felolvasták, és mindegyik után egyszerre ordította több százezer ember: "velünk van!" (rossz minőségű saját videó következik)

Több, mint 7 óra alatt, és később, az esti órákban elvegyülve a Taksim térhez közeli utcákon továbbra is önfeledten ünneplő tömegben, összesen kettő darab török zászlót láttam a felvonulók között. Mindezt egy olyan országban, ahol a lakosságot kisgyerek koruktól kezdve nevelik a nacionalista-kemalista ideológiára, és minden sarkon van egy óriás csillagos-félholdas drapéria meg egy Atatürk-szobor: ez a gesztus és az antifasiszta-antinacionalista szlogenek is mutatják a törökországi baloldal szervezetei és a hozzájuk csatlakozó tömegek elkötelezettségét.

A hangulat a beszédek elhangzása és az obligát énekek (köztük természetesen az Internacionálé) után is leírhatatlan, az emberek mosolyognak egymásra, közösen ordibálják a szlogeneket, a dobosok és fúvósok körül a legkülönbözőbb társadalmi rétegek tagjaiból álló spontán táncoló csoportok alakulnak ki, a tér egyik szélén levő nagy parkot birtokba veszik a teát és vizet szürcsölő emberek, gyerekek rohangálnak mindenféle zászlókkal. Nekem és román barátomnak persze egy idő után nem elég a tea, úgyhogy délután négy felé elégedetten és kissé meghatottan elsétálunk a térről egy bárba meginni egy sört. Útközben azon gondolkozunk: vajon lesz-e esélye életünkben annak, hogy a május elseje otthon is valami hasonlóan felszabadító, nagyszerű élmény legyen?