A múlt héten arról értekeztünk, hogy hogyan vesztette el a városi közösség saját tereit, és milyen lehetőségeink vannak azok visszaszerzésére. Ebben a posztban szemeinket Isztambulra vetjük, és bemutatjuk: az ottani gigaberuházások, amelyek a szlogenek szerint kényelmesebbé tennék a várost lakói számára, hogyan zárják ki éppen őket korábbi lakóhelyeikről.

Az persze távoli utópia volna, ha a 14 milliós Isztambulban a kerékpáros közlekedés növelésével kísérleteznének, mert bár a középosztály számára az ázsiai oldalon van egy bicikliúttal is felszerelt korzó, ám az ötvenes évek iparosítási hulláma előtt kétmilliós város napjainkig is folyamatosan duzzadó (pontosabban: duzzasztott) lakosságának infrastruktúra-igénye olyan dinamikusan nő, hogy szemmel is alig lehet követni. Ha egy városszéli környéken az ember egy-másfél évig nem járt, nem is csodálkozik, hogy a korábbi zöldövezetek helyén kivirágzott egy újabb lakótelep, na és természetesen a hozzájuk tartozó úthálózat. A távolságok és a domborzat eleve nehézzé teszik errefelé a környezetbarát közlekedést, az átalakítások üteme pedig egyenesen lehetetlenné teszi annak tervezését, így a város vezetése más módokon igyekszik a dicsőséglistára kerülni.

Globális város – globális elittel

A '90-es években oly divatos „globális város” vagy „globális kulturális központ” fogalma az utóbbi években egyre gyakrabban hangzik el Isztambul kapcsán: az államilag erősen támogatott városfejlesztési projekteket erre a hívószóra fűzik fel, egyúttal azt is sugallva, hogy a fejlesztések révén a város lakói gazdagodnak, jobb környezetbe kerülnek. Ezzel szemben az igazság az, hogy ezek a projektek a város korábbi lakóinak helyére valamiféle globális elitet vizionálnak, a kilakoltatások és a későbbi árképzés révén pedig folytatják azt a több évtizedes isztambuli hagyományt, hogy az elit javára még távolabbra szorítják az addigi lakosokat (akiknek így még többet kell utazniuk, hogy kiszolgálják őket), miközben „városnegyedek felújítása” jeligével halomra pusztítják a műemlék épületeket. A város nagysága miatt a „globális lakosságot” kiszolgáló világot: a hatalmas falakkal körülvett, biztonsági őrökkel és kamerákkal védett lakó- és üzleti negyedeket, a csak autóval megközelíthető plázákat, a kikötőket mind-mind autópályák vagy gyorsforgalmi utak kell, hogy összekössék, a tömegek pedig az ezek közé szorított lakótelepekre kénytelenek behúzódni.

Isztambul Törökország lakosságának egyötödét adja, így nem véletlen, hogy a város állapota országos politikai téma is: a jelenlegi török miniszterelnök is szívesen hangoztatja Isztambul globális város-jellegét és olyan, saját maga által is „őrült projekteknek” nevezett tervekkel kampányol, mint a harmadik Boszporusz-híd vagy egy új csatorna bevágása a Boszporusz mellé. Most nem térünk ki részletesen ezeknek a terveknek az őrültségére (legyen elég csak annyit megjegyezni, hogy halálos pusztítást jelentenek mind az Isztambul levegőjét adó megmaradt erdőkre, mind a város vízellátását szolgáló víztározókra), lássunk inkább néhány konkrét ügyet.

Fasza nagy luxuskikötő

Hát ilyen kell egy globális városba, nem? A zeytinburnui kikötő eklatáns példája annak, hogy hogyan kell a tömegektől elvenni a maradék tengerpartot is, és a helyére tengerjáró- és jachtkikötővel (eddig is volt) kombinált luxusszálloda- (eddig is volt) és üzleti komplexumot (eddig is volt) építeni. A Márvány-tenger ázsiai oldali partja korábban is a felső-középosztály domíniuma volt, ez terjed tovább az európai oldali nagyszabású projekttel.

 Plázázni a travik helyén

Tavaly év végén kezdődtek meg a kilakoltatások, és az elmúlt hónapokban már javában zajlik a 19. századi görög lakóházak rombolása a város központjában levő Tarlabasi negyedében. Az oszmán korban az európaiak üzleti negyedének számító Pera (Beyoglu) részeként főleg görögök, örmények és más keresztények által lakott (a negyedben található például a ház, ahol Mickiewicz meghalt) területet lassan – és többnyire kényszerűen – elhagyták korábbi lakói, helyükre a ’80-as, ’90-es években rengeteg anatóliai szegény (kurdok, cigányok, törökök), később illegális emigránsok is költöztek. A város szórakozónegyedével szomszédos Tarlabasi így lassan a társadalom kiközösítettjei: transzvesztiták, drogdílerek, prostituáltak, mélyszegénységben élők lakóhelye lett, de a negyed szélén rengeteg diák is lakott. Ez persze nem néz ki jól egy globális városban, a városvezetés pedig úgy nekilátott az átalakításnak, hogy szó szerint kő kövön nem marad: a "Tarlabasi megújul"-projekt jelenleg úgy áll, hogy egész kísértet-utcákat takarnak a bulváron kifeszített molinók, amelyeken elegáns középosztálybeli emberkék jönnek-mennek a csillogó műrégi épületek között (ld. a fenti képet). A korábbi lakók a városszéli gettókba költöznek, míg ki nem szorítja őket onnan is valami újabb városszépítő projekt.

Jól kontrollálható tér a népnek

Tarlabasi fölött található a modern Isztambul legfontosabb tere: a Taksim tér, ahol idén május elsejéztünk. A tér az egész város egyik legfontosabb szimbóluma, milliók haladnak át rajta naponta, rendszeresek a különböző események, tüntetések; hogy mást ne mondjak, itt van az Intercontinental is. A forgalom persze brutális, autók, taxik, buszok, dugó mindenhol, minden nap. Erre a problémára talált roppant kreatív megoldást a városvezetés: a forgalmat a föld alá kell vinni, így több terület marad a gyalogosoknak. Tetszetős kis videót is csináltak róla, íme:

A tér felületéről még nem láttunk konkrét terveket, bízzunk benne, hogy nem komoly, hogy simán lekövezik az egész teret; ennél is fontosabb, hogy a gyalogosok helyzetét finoman szólva sem könnyíti meg, hogy a térre való bejutás lehetőségei az oda vezető közutak terelősávjai és alagútba vezető szakaszai miatt jelentősen csökkennek  - ez persze nem zavarja a rendőrséget, ami így sokkal jobban tudja majd ellenőrzése alá vonni a renitenskedő tüntetőket. A slusszpoén a tér közepére „visszaépített”, majdan plázaként funkcionáló laktanyaépület, mely amellett, hogy a mű-műemlékek sorát gyarapítja, az Isztambul belvárosában megmaradt kevés park közül az egyiknek a legnagyobb részétől fosztja meg a lakókat – mármint azt a nagy többséget, akiknek nincs pénzük arra, hogy saját kerítéseik mögött vagy városszéli luxusplázák kertjeiben élvezhessék a növények látványát.

Ezekből a példákból jól látható, hogy az új isztambuli városfejlesztési beruházások távlati célja nem a lakosság jobb helyzetbe hozása, hanem – a régi szokások továbbviteleként – a városba csábított olcsó munkaerő gyenge életszívonalon tartása mellett az azok munkaerejéből építkező nagytőke kiszolgálása. Reméljük, Magyarországon is vetítik majd a filmet, amelynek részletével zárjuk posztunkat, és amely nemcsak isztambuliak számára tanulságos: