Ellenállás vagy szopás - a prekariátus születése?
A nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul. A hetvenes évek gazdasági válságát még sikerült átvészelni azzal, hogy a tőke a globalizációban és a virtuális pénzügyi műveletekben talált szűz területeket, de a mostani válság után nincs hova továbblépni. Mindeközben jelentős eltolódás figyelhető meg a tőkejövedelmek javára a munkajövedelmekkel szemben. Ez a fontos arányváltozás csak egyik mutatója a bizonytalanság fokozatos növekedésének, ami az alsóbb rétegek után a középosztályt is kikezdte. Többen az átalakulás veszteseinek megszerveződésében látják az egyetlen lehetőséget a katasztrófa elkerülésére és a társadalmi kohézió helyreállítására; egy új osztályról, a prekariátus felemelkedéséről beszélnek.
A prekariátus fogalmával próbálják megragadni a bizonytalanság és kiszolgáltatottság növekedése által leginkább sújtott csoportokat. A proletariátus mintájára, amit az ipari termeléssel frissen gyárba kényszerített heterogén elemekre húztak rá ideológusok. Utóbbiak osztályba és szakszervezetbe szerveződése kényszerítette ki az olyan apróságokat, mint általános választójog, nyugdíj, fizetett szabadság, mielőtt a fogalmat súlyosan lejáratták a keleti totalitárius szocialista-kommunista-államkapitalista kísérletek. A prekariátus egy születőben lévő csoport, amibe mindenkit bedobálnak az illegális bevándorlótól kezdve a munkanélküli bányászon át a HR-től rettegő multirabszolgáig. A mozgalmi oldalról pedig az Occupytól az arab tavaszon át az Indignadosig.
Akkor ez egy blöff?
Lehet. De a növekvő bizonytalanság megkérdőjelezhetetlen – persze régiónként más hangsúlyokkal. A szociális ellátások visszavágása, az atipikus (és szürke/fekete) foglalkoztatottság térnyerése, a közszolgáltatások leépítése, a rugalmasság, a különböző ingyenmunkák és az önképzés fokozott elvárása, a kollektív szerződések hiánya, a kiszervezés, a munkanélküliségi ellátás csökkentése és feltételekhez kötése, a munkanélküliség és kiszámíthatatlanság növekedése, a karrier- és életperspektívák beszűkülése, és az ezekkel járó pszichikai terhek, vagy a Foxconn öngyilkosokat "védő" hálója. Vagyis a kockázatok és az ezzel járok terhek áthárítása az egyénre - még egyszerűbben: külföldi mosogatás.
Helyben is vagyunk. Kelet-Európában a rendszerváltás során (a Világbank szerint!)* a gazdasági világválsághoz mérhető gazdasági visszaesés söpört végig. A nagy lobbal beizzított kapitalizmus és szabad piac zászlaja alatt a régi és új elit véghezviszi a gazdaság átstrukturálását, szétrablását, magánosítását - aka privatizáció. Lejátszódik „gyorsban” az, ami nyugatabbra az elmúlt 40 év sztorija: azok, akik a globális termelést szervezik (multik, tőkések, pénzügyi alapok) hatalmi pozíciójukat megsokszorozzák a munkavállalókkal (vagy munkát vállalni akarókkal) szemben. A kormányok mindeközben tehetetlenek, hiszen költségvetésüket hitelből finanszírozzák, ezért előbbiektől lényegesen jobban függnek, mint utóbbiaktól - marad számukra az, hogy rendészeti kérdést csinálnak az ügyből.
És hol jön ki a feszkó? A kocsmában (mind a kül-, mind a belvárosban), a hétköznapi fasizmusban (nem, nem a gárdaparára gondolok hanem arra, hogy nem lehet úgy beállni a piacon a sorba, hogy ne balhézzon össze két arc vmi fxxxságon), meg abban hogy „ha én húsz évvel fiatalabb lennék, biztos elmennék külföldre.” Hogy ez a magyar virtus? Lófxxxt. Maximum itt az informális kiskapuk társadalmi feszültséglevezető képessége lényegesen nagyobb. Kialakul az oligarchabirodalom, akinek már az is tök mindegy, hogy jobb vagy bal, libsi vagy konzi, hiszen jó (kádári) szokás szerint ő maga az állam. Közben a szegénységi küszöb alatt 3 millióan élnek, ebből 7-800 ezernek napi gondjai vannak. Mi vár ezekre az emberekre? Ha valaki pedig ezt leszarja, akkor: mennyiért vállalnak vajon munkát, mennyire nyomják le a béreket? Vagy mennyit képesek beledobni a közösbe?
A para nem csak azokat érinti, akik legalul vannak, hanem mindenkit egy szinttel lejjebb vág. A prekariátus azoknak a mozgalma, akiket egyre nagyobb bizonytalanságba kényszerítenek a változások, de felismerve közös érdekeiket, nem egymásnak esnek, hanem közösen kezdenek el cselekedni és próbálják visszavenni saját életfeltételeik feletti kontrollt. Nálunk ez az első lépés szokott különösen nehéznek tűnni, a hatalom "oszd meg és uralkodj"-elve eddig általában jól működött. Dehát a nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul ... szóval mielőtt egymásnak esnénk, azért érdemes lenne belegondolni, hogy kik az áldozatok és kik is profitálnak ebből az egészből.
-------------------------------------------------------------------------------------
*:"The magnitude and duration of the transition recession was, for all countries, comparable to that for developed countries during the Great Depression, and for most of them it was much worse." in.:Transition - The First Ten Years Analysis and Lessons for Eastern Europe and the Former Soviet Union, Washington , DC World Bank, 2002, 3.o.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Egyetemes alapjövedelem - havi fix.
Mozgalom indult azért, hogy a társadalmi alapokat ne veszélyeztessék a jelenlegi
hiányos, korszerűtlen - valójában sok esetben emberiségellenes jövedelmi viszonyok. - Egyetemes alapvető jövedelem - havi fix (Universal basic income - monthly - Grundeinkommen) A mai korszerű technikai körülmények a...
Oldal: 1.672 ember kedveli ezt
Új, korszerű - köz - elszámoló rendszer szükséges!
Ezt kell követelni, - ez elől nem tudnak kitérni!
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
stb. /József Attila: Hazám_részlet/
Ez a gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy
1. mindazok, akiket a munkanélküliek krónikusan növekvő tartalékseregébe taszít a csúcstechnika, továbbra is a proletariátushoz tartoznak, a helyükbe lépő frissen proletarizált tömegek pedig, különösen a fejlett országokba áramló bevándorlók új meg új hullámai, számszerűen inkább gyarapítják a proletariátust, nemhogy apasztanák;
2. a centrumok gyorsulva avuló technikái, amelyeket régebben kiselejteztek a válságok, a globalizált gazdaságban még tekintélyes profittal hasznosíthatók az elmaradott országok olcsó munkaerejével – ami világméretekben kiterjeszti az iparosodó zónákat, és növeli a proletariátus létszámát;
3. a felgyorsult technikai és tudományos fejlődés gyorsítja a középrétegek lecsúszását a proletariátusba.
Ha mindezt szem előtt tartjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az állítólagos „posztindusztriális” korszak, amelynek fogalma az elmúlt évtizedekben divatba jött, jobbára csupán az ideológiában létezik, és nincs más reális szerepe, mint hitelétől megfosztani és utópiákkal helyettesíteni a szocializmusba való átmenet megindításának és államszervezetének Marxtól és Engelstől származó leírását, a proletariátusnak tulajdonított történelmi funkciót. De nevezhető-e „posztindusztriálisnak” a közvetlen termelés automatizálása, a mezőgazdaság ipari munkává való átalakítása, a szolgáltatások szélesülő gépesítése? Az a korunkbeli folyamat, amelyben a centrumok hagyományos ipari proletariátusának létszáma ugyan valóban csökken, de éppen a csökkenés váltja ki törvényszerűen – a profitráta süllyedő tendenciájának megfelelően – önmaga ellentétét is, az osztály globális számbeli gyarapodását, különösen az újonnan iparosodó országokban (bár nemcsak ott). Nem kell tehát „a forradalom szubjektumát”, leendő vezető osztályát nagyítóval keresgélni: itt van a szemünk előtt, és nem is tűnhet el, amíg létezik burzsoázia, amelynek létérdeke, hogy a csúcstechnikák soha ne fogják át a termelés egészét, és mellettük az elmaradottabb termelési formák is fennmaradjanak. A proletariátus forradalmi funkciója természetesen nem azt jelenti, hogy az osztály bármikor be tudná tölteni ezt a funkciót. A tőke lezülleszti a proletariátust, igyekszik megfosztani emberi méltóságától, eltaposni benne a kultúra vágyát, az öntudat felfénylő szikráit. Vannak időszakai a történelemnek, amikor kétségbeejtőnek tűnik az osztály züllése, szétesettsége, közéleti egykedvűsége, vonakodása az értelmes szótól, fogékonysága a torzszülött ideológiákra. Gondoljuk meg azonban: az alávetett osztálynak mindig viharos válságokat kellett átélnie ahhoz, hogy igazi érdekeit felismerje, és cselekvését hozzájuk igazítsa; hogy rádöbbenjen: ha vállalja a kockázatot, még mindig kevesebbet kockáztat, mint ha nem vállalná. A forradalmi cselekvésnek igazából akkor jön el az ideje, amikor a társadalmi megrázkódtatások már tömegmértekben veszélyeztetik az elnyomottak személyes létfeltételeit; amikor az általános, lényegi és távlati osztályérdek az elemi létfenntartás legközvetlenebb, legszemélyesebb érdekévé válik. Az antagonisztikus osztálytársadalmakban a népek csak végszükségben választják a szabadságot, amikor nincs többé más választásuk. A szabadság azonban előbb-utóbb abszolút szükségszerűséggé lesz számukra, és bármennyire vonakodjanak is az érdekeik szerinti cselekvéstől, küldetésük alól nem bújhatnak ki: az uralkodó osztály maga kergeti őket a forradalomba, mert társadalmi természeténél fogva nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel ragaszkodik létéhez, ahhoz a tulajdonformához, amely egykor a termelőerők fejlődésének mozgatóereje volt, de éppen az általa kiváltott fejlődés következtében elvesztette időszerűségét, és egyre pusztítóbb katasztrófákat okoz.
Marx átélte a problémát, és így írt róla: „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel a maga céljának”, hanem arról, „hogy mi a proletariátus, és létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célját és történelmi cselekvését érzékletesen és megmásíthatatlanul kijelöli saját élethelyzete és a mai polgári társadalom egész szervezete.”
(Részlet a Rozsnyai Ervin egyik írásából)
