Magyarországon az a reflex, hogy, ha például nukleáris technológiát veszünk az oroszoktól, akkor a közvélemény ezt „oroszbarátságként”, „szovjetbarátságként”, „kommunizmus- antikommunizmus” szempontokból teszi mérlegre - keverve a russzofil és russzofób érzelmeket meg a magyar politikai tömbök szempontjából izgi komcsi-antikomcsi részrehajlásokat. Sőt, néhol a második világháború konkrét eseménytörténete is szót kap, a puhafedelű nácibarát ál-történelmi irodalom nagy búváraitól is (partizánvadászok, doni katasztrófa, nőket erőszakoló vöröskatonák).

Az is reflex, hogy ha történetesen az oroszországi Szocsi városában rendezik a téli olimpiai játékokat, akkor azt egyes vélekedések szerint „elvtársak” szervezik (hahaha) és az olimpiai megnyitó a „Nagy Szovjetuniót” juttatja megint mások eszébe. Az már a nyugati mainstream média kampánya miatt is van úgy, hogy az olimpia nem nézhető a „melegellenes putyindiktatúra”-téma alapos körbejárása nélkül.

komcsizás

Tévedés ne essék. Most sem hely, sem idő nincs az úgynevezett „kommunizmus” (valójában a létezett szocializmus) kérdésében igazságot szolgáltatni – főként mert a kérdés egyelőre nem úgy áll, hogy „jó”, vagy „rossz” volt-e a létezett szocializmus. Hanem elsősorban úgy áll, hogy mi a frász volt egyáltalában ez a szocializmus? (itt a függő helyzetben lévő alulfejlett periférián, felzárkózási próbálkozásból újra a függőségbe sodródva vissza).

oroszozás

Arra sincs sem hely sem idő, hogy a magyar nyilvánosságban megjelenő nép-karakterológiai alapvetéseket mérlegre tegyük. Vagyis, hogy faszán megmondjuk, hogy „milyenek az oroszok valójában”. Mert, hát ugye hol ilyenek, hol olyanok. Hol gyengék, hol erősek. Hol vasfegyelem van, hol meg alkoholizmus van. Hol nagyok, hol kicsik.

gyilkosozás

Arra sincs hely és idő, hogy szépen lekalkuláljuk emberdarabra, hogy a Magyar Királyi Honvédség megszálló- és harcoló alakulatai, avagy a Vörös Hadsereg katonái követtek el több olyan cselekményt, amely a Hágai és a Genfi Jegyzőkönyvekbe ütközik. Főként mert nem az a mitológia az érdekes, amely szerint szadista fasiszta gyilkosok a partizánháború magyar résztvevői (mert tudhatjuk: a partizánháborúnak Indokínától, Algérián keresztül vissza Vietnámig sajnálatos fogalmi eleme a civil hátország terrorja és megfélemlítése, mivel a partizán is pont ennek az előnyére épít). És nem is az a mitológia érdekes, hogy akkor ezzel szemben a Vörös Hadsereg korlátozás nélkül gyilkolhatott és fosztogathatott (mert tudhatnánk: csak kivételesen, ott ahol erre felhatalmazást kapott és a hadbíróságai egyébként működtek).

melegüldöző diktatúra

Meg nincs hely és idő, hogy a homokos lobbiról, vagy Putyin SA-jellegű homoszexualitásáról szóló érdekfeszítő legendák nyomába iramodjunk, mert szimpátiákat félretéve a politikai dedó szintjén is elég nyilvánvaló, hogy amikor a „szabad világ” jogokat kér számon vagy a médiájában erre kampányt szervez, akkor csupán az egyik nagyhatalmi tömb vetélkedik a másikkal. Árulkodó lehet az is, hogy Putyinéval szemben Jelcin cár maffiaállamát olyan jogállami Disneylandnek láthatta ugyanez a „szabad világ”, amely azt dollármilliárdos támogatásra érdemesítette.

Csak arra van hely és idő, hogy felhívjuk a figyelmet: egy gazdasági-energetikai kérdést mérlegelni lehet anélkül, hogy politikai, történelmi, népkarakterológiai babonáinkkal untassuk egymást. Egy olimpiát anélkül is meg lehet nézni, hogy az orosz emberről a vodka jusson eszünkbe.

Mert anélkül is gondolhatunk valamit a kapcsolatainkról Oroszországgal vagy az oroszokkal, hogy őket egy időtlenített, zárt, lényegített valaminek látnánk. Vagy hogy egy olimpia és Paks ürügyén játsszunk le történelmi, politikai meccseket. A politikai, történelmi meccseket persze le kell játszani. Helyénvaló, ha erre egyébként van hely és idő.