1945, 1990, 2014. Vajon az idei évet is tanítják majd a suliban? Hogy lehet, hogy „fasizmus” és „kommunizmus” ismét élő fogalmak? Mi köze van az ukrán krízisnek a második világháborúhoz és a rendszerváltáshoz? És Putyinnak a fülkeforradalomhoz? Ha Orbánt nem az ellenzéke váltja le, akkor micsoda?

A rendszerváltások: Jalta leváltása

Mindezidáig a második világháború utáni európai status quot az egykori antifasiszta koalíció angolszász tagjai egy alkalommal alakították át. Méghozzá látszatra az egykori tengelyhatalmak érdekei szerint: a német újraegyesítés és a balkáni háborúk során, a rendszerváltások pillanatában, 1990-ben.

Jugoszlávia

Németország újraegyesítését követően annak lobbijának hatására a vezető nyugati hatalmak korántsem egyöntetűen, de támogatták az új német Ostpolitik jegyében egy független Horvátország - a második világháború felől nézve - „fasiszta” koncepcióját. A Balkánt nem a '45-ös antifasiszta, hanem részben az 1941-es tengelyhatalmi rendezést felélesztve a daytoni békeszerződéssel rendezik, Jugoszlávia szétverésének szentesítésével.

Már a polgárháború alatt is azzal vádolják a horvát szeparatista harc német és amerikai támogatását, hogy az valójában „usztasa” és más fasiszta elemeket támogat. Ezeket a párhuzamokat természetesen az akkori szerbbarát politikai propaganda használta. Ugyanakkor a valóban létező kontinuitásokon Jugoszlávia esetében nem kell meglepődni: míg a jugoszláv (szerb) hadsereg előszeretettel gondolta el magát a partizánok, vagy a csetnikek örököseinek, a horvát oldalon számosan büszkén vállalták Ante Pavelic legényeit előképként.

A második világháborút követően létrejött többnemzetiségű, föderatív jugoszláv megoldás kommunista és antifasiszta identitású volt. A polgárháborút követően, miközben Horvátország és Szlovénia nyugati politikai integrációba kezdtek bele, új államépítő ideológiájuk egy igazi és élő nacionalizmus volt. Bosznia-Hercegovina már kevésbé szerencsés helyzetben találta magát: a háromnemzetiségű országnak a működésképtelen kantonális adminisztráció a szuverenitás teljes hiányának, a nemzetközi gyámkodásnak, és a gazdasági sikertelenségnek újgyarmati egyvelegét kínálta föl. Ez összességében jóval kevesebb autonómiát eredményezett, mint amit az egykori jugoszláv alkotmány biztosított.

Magyarország

Magyarország számára is jól észlelhető volt, hogy a párizsi béke által teremtett status quo megrázkódik. Három, magyar kisebbségekkel is rendelkező államalakulat (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Szovjetunió) nemzeti államokká esett szét. A magyar politika akkor azonban (a mostani Jobbik nagy bánatára) a nagyhatalmi várakozásoknak megfelelően az 1947-es államhatárok stabilitása és a „kisantant” érzékenységek tiszteletben tartása mellett kötelezte el magát (alapszerződések). A magyar kisebbségek (területi) önrendelkezési jogára Magyarország nem épített politikát.

Mi köze van mindennek Ukrajnához?

Az 1991-ben széthullott Szovjetunió egy föderális, antifasiszta identitású államalakulat volt. Nyugati utódállamai, a balti államok - miközben erősen piacorientált reformokat vezényelnek le és külpolitikai elköteleződésük erősen atlantista - a nacionalizmust használják új államépítésük ideológiájaként. Ezzel az új-nacionalizmussal kapcsolatban itt is fölmerül, hogy az sokszor merít a második világháború ellentmondásos történelméből: litvánként vagy észtként az SS-ben szolgálni antibolsevista nemzeti felszabadítást, de nemzetiségek elleni pogromokban és népirtásban való részvételt is jelent.

Míg a szovjetellenesség harmonizál a nyugati antitotalitárius elbeszéléssel, ami szerint a Szovjetunió a gonosz birodalma volt, addig a gyakorlatban a helyi orosz kisebbségek elleni fellépés egyik ideológiai támasza is. A balti államok oroszellenes nacionalizmusa ezen országok gazdaságpolitikájának is szerves része: az oroszajkúság kirekesztettséggel és rendezetlen állampolgári státusszal jár. Mindez pedig lehetővé teszi, hogy a szociális kiadásokat az oroszajkúak rovására lehessen csökkenteni.

Ukrajna a 2000-es évektől célpontja annak a nyugati kísérletnek, amely a rendszerváltás új status quojának kiterjesztését, vagyis az egykori szovjet érdekszférák megszerzését célozza. Ekkor a színes forradalmak nagyon hasonló forgatókönyvei alapján buktatják meg Milosevicet Szerbiában, Grúziában hatalomra juttatják Szakaasvilit, Ukrajnában pedig Juscsenkót. Ukrajnában azonban a kulturális megosztottság, az orosz függés és a korábban Amerika-barát politikusok sikeres orosz korrumpálása (Timosenko) átmenetileg megállítja ezt a folyamatot...

Egészen 2014-ig, Janukovics elüldözéséig. Orosz szempontból ez egy etnikailag, gazdaságilag és történelmileg is befolyási övezetnek számító terület elveszítésének rémképe. Ezt Oroszország az ott élő orosz népesség mellett fekete-tengeri érdekeltsége és második világháborús tapasztalatai (emiatt a térség miatt vívják Sztálingrádot és Kurszkot), a Don-menti ipar és ásványvagyon, a kaukázusi olaj stb. miatt sem hagyja. Ennek is köszönhető az a pattanásig feszült helyzet a Krímben, aminek nem nagyon látszik megnyugtató megoldása.

Ahogyan írtuk:

Miután az USA feltörte a régió status quoját, az új hidegháború új vasfüggönye Moszkva kapui alatt húzódik majd, kettévágva a szláv nyelvi-történelmi blokkot. Ez a szereplők jó szándékától függetlenül azt jelenti, hogy a következő évtizedekre robbanásveszélyes helyzet alakul ki.

Ha közelebbről megnézzük, az ukrán esetben is a német megszállás idejéből ismerős minták ismétlődnek (a nemzetiszocializmusnak a Szovjetunió nemzetiségeivel szembeni ellentmondásos politikájának történetébe most ne menjünk bele). A Janukovics elüldözésével szót kapó ukrán új-nacionalizmus - egyéb nem lévén - a banderista hagyományra építi nacionalizmusát, „szovjet-” és oroszellenességét.