Két héttel ezelőtt, Antall József halálának és a Kacsamesék félbeszakításának kapcsán arról írtunk, hogyan gyalogolt keresztül a politika a meséinken – a néhány értetlenkedő kommentből is kiderül, hogy az eggyel felettünk járó generáció az akkoriban kezdődő folyamatokat úgy élte meg, mint a politika átgyaloglását az eszméin. Antall József halála és a körülötte zajló események, a róla szóló, máig tartó viták szimbolikus kezdete annak az eddig húszéves történetnek, amit a tavaszi választások nem lezárnak, hanem betetőznek: egy mesterségesen szított kultúrharcnak, amely a magyar társadalom valóságával köszönő viszonyban sincsen, és miközben az úgynevezett gondolkodó emberek évtizedekkel ezelőtt érvényüket vesztett diskurzusukba vonulva veszekednek a hatalmon lévők pénzén, azok a háttérben gazdasági érdekköreiket igyekeznek növelni, mindig aktuális módon felhasználva az újságokban zajló, egyre érdektelenebb ideológiai vitát.

A kultúrharc egy állítólagos baloldal és egy állítólagos jobboldal, ún. liberálisok és ún. konzervatívok között, a magyar társadalomról való gondolkodás két állítólagos hagyománya mentén zajlott. Nem áll szándékunkban ennek az amúgy is valóságtól elrugaszkodott vitának a történetét végigmesélni, ugorjunk inkább 2010-re, amikorra a liberális oldal Gyurcsány-támogatásával teljes mértékben diszkvalifikálta magát a vitából, és azzal, hogy most is teljes mellszélességgel a neoliberalizmus oldaláról próbálja támadni az új kormányt, még nevetségesebbé teszi magát. Halottakról jót vagy semmit, és különben is kiszórakoztuk már magunkat rajtuk többször is az idén. Érdekesebb azt látni, hogy ahogy a konzervatív oldal helyzetbe kerül, szintén kudarcot vall a kulturális megmondás terén, és amellett, hogy fogalmaik felújításra szorulnának, ehhez már az új kormányzatnak is komoly köze van.

A Fidesz nem a konzervatívok pártja

Van (volt) egy olyan réteg Magyarországon, amely a keresztény-nemzeti értékek mentén, a hagyományos nacionalizmus oldaláról értelmezi az országot, az 1990-es választások idején még ezek közül termelődött ki a nyertes párt ideológiai elitje. De ki emlékszik már például Fekete Györgyre? Ez a réteg a saját magán belüli feszültségekkel nem tudott mit kezdeni, a kilencvenes évek során teljesen leszalámizta saját magát, hogy aztán az MDF, a KDNP, az FKgP, a MIÉP elsüllyedése után mindenki a Fidesznél kössön ki, amely a konzervatív értékek tisztelete mellett pragmatizmust és frissességet ígért nekik (mellékvágány: Balczó Zoltán, Jobbik). A konzervatív elit – ha volt ilyen egyáltalán – a Fidesztől 2002 után is az Isten, haza, család szentháromság felvirágoztatását várta, az más kérdés, hogy nem volt benne kellő potenciál ahhoz, hogy mindezt gondolatilag is markáns tényezővé tegye és számon is tudja kérni a Fideszen. Az elmúlt két évtizedben az idő túl gyorsan haladt és a nyugati "konzervatív" minták is túl gyorsan változtak ahhoz, hogy a semmiből sikerüljön felépíteni egy korszerű, koherens gondolatvilágot, amely megfogja az ország túlnyomó többségének képzeletét.

A Fidesz kommunikációja mindeközben ideológiai letisztulás helyett éppen hogy elmaszatolta a zemberek elképzelései közötti különbségeket, hibátlanul érzett rá arra, hogy tömegdemokráciában elég annyit mondania: nem jó, amit a baloldali kormányzat művel, és megvárnia, amíg a protesztszavazatokkal az ő kezükbe kerül a hatalom. A 2010-es választások előtti nyolc évben Orbánék inkább arra fókuszáltak, hogy praktikusan hogyan vegyék át a kormányzást: felépítették sajtóbirodalmukat és kiépítették gazdasági és bürokratikus klientúrájukat. A Fidesz a jelenlegi politikai berendezkedésben a köztársaság kormányzását, a hatalom megtartását technikai kérdésként értelmezi, és ideológusait, MDF-ből, MIÉP-ből, FKgP-ből megmaradt bázisát cserbenhagyva, azt részben felhasználva olyan embereket keresett, akik lojálisak lesznek hozzá, amikor eljön az idő, és beültetheti őket a megüresedő pozíciókba (emlékezzünk vissza Orbán Viktornak a választások éjszakáján tett utalására a fülkeforradalom élharcosaira, azokra, „akik a kezdetektől fogva hittek abban, hogy ez lehetséges”). Ez többé-kevésbé sikerült is, így a Fidesz bürokratikusan nagyjából felkészült volt a hatalom átvételére – azt azonban, hogy voltaképpen mi is fog történni, valószínűleg csak néhányan – vagy még annyian sem – tudták.

Kulturális-ideológiai vonalon pedig odavetették koncnak a konzervatív értelmiségnek a dilettáns és/vagy rendkívül vonalas vezetőkből álló, saját maguk által gründolt új KDNP-t, amely pártról mindent elmond, hogy az elnökét Semmilyen Zsoltnak hívják, és akit felkentek főpapnak miniszterelnök-helyettesnek, mely pozíciónak semmilyen világos funkciója nincs azonkívül, hogy időnként módfelett katolikus (értsd: korszerűtlen, valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott) ízű megjegyzéseket tesz azzal kapcsolatban, hogy kik is vagyunk mi, magyarok. Reméljük, nem így lesz, de egyelőre úgy tűnik, hogy Orbánék ott folytatják a kultúrharcot, ahol 2002-ben abbahagyták: Szent Korona-tan, hagyományőrző csizmacsapkodás támogatása, klasszikus felfogásban játszott Ember tragédiája (WTF), stb., csakhogy ennek, bár módfelett sajnálatos hozadékai lehetnek, már senki nem fog bedőlni: pusztán egy elmúlt vitát kísérelnek meg újraéleszteni, amely a saját klientúrájuk gazdasági önérvényesítését van hivatva eltakarni, és amelyre nem kaptak felhatalmazást, elvégre a választások éjszakáján Orbán maga mondta ki, hogy az a rengeteg szavazó, aki támogatást adott a Fidesznek, az oligarchák letörését és a valódi demokrácia felépítését várta tőlük. 

A Fidesznek nincs kultúrpolitikája

Sőt, mondhatjuk, hogy kulturális értelemben semmilyen: a konzervatív brokátnadrág és a pragmatikus nagykabát alól az elmúlt hónapokban épp elégszer villant ki a pártgumicsizma, amellyel beletaposnak a nemzet érdekeibe és építgetik a vörösiszapban a saját váracskájukat. A nemzeti konzultáció szóvirág-volta ékes bizonyíték arra, hogy Orbánék nem akarnak közösségi demokráciát építeni, nagyon jól megfelel nekik a Horthy-Kádár örökség társadalmunk idősebb generációiba beleivódott hatalomfelfogása, amelyben egy elkülönült, távoli térben döntenek a sorsunkról, és ezeket a döntéseket ex katedra hozzák a nagyérdemű zemberek tudomására.

2010-ben végleg véget ért Magyarországon a '90-es években kialakult baloldali-jobboldali ellentét, ezt a kocsmákba tolt fiatal generáció már amúgy sem érti: a kormány lépéseire még kárognak a liberálisok, régi kommunikációs eszközeikkel megpróbálnak tőkét kovácsolni az elbizonytalanodó értelmiség körében, de már ők sem hisznek nekik, nemhogy a tömegek. 2011 kérdése éppen az, hogy fellép-e olyan hiteles csoportusulás olyan hiteles elképzelésekkel, amelyek szembe tudnak szállni a hatalom minden pontját megszálló technokratákkal, hiszen a liberális és konzervatív diskurzus elfáradásával jelenleg nem áll semmi a kormányzó pártok útjában – nem írnánk ezt a blogot, ha nem hinnénk abban, hogy ez lehetséges, és biztató nyomokat már most látunk. Izgalmas évnek nézünk elébe.