Én nagyon szeretek keleti bazárokban alkudozni. Beletelik egy kis időbe, mire megszokja az ember a zsivajt, a dzsuvát, a pofádba ordító árusokat, akik minden nyelven tudnak számokat és pár szót (nem csok, nem drágá), és az igen erőteljes tukmálást, de az ikszedik alkalom után már rutinosan, minderre ügyet sem vetve lehet kóborolni a kirakott portékák között, tudván, hogy nem kerget a tatár, ugyanazokat az árukat tíz méterre is meg lehet találni, érdemes kérdezősködni, játékból belemenni az egymásnak ugratásba, hogy hát odébb ezt féláron adják, meg hogy ez rablás, de hogy az lehetetlen, hát akkor már ő veszít rajta, ésatöbbi. Mindennek a bája a ráérősségben és a tét nélküliségben rejlik, elvégre a keleti bazárokban mindennap megtalálhatod ugyanezeket a javakat, és ha igazán szükséged van valamire, egy idő után már úgyis tudod, hogy hol, kitől tudod megszerezni a legolcsóbban a legjobbat: a piac az utcán, a szemed láttára alakul, informális hálózattá szerveződve, ahol épp a beszélgetés, a vita, az áruelsózás művészetének folyamatos és kimeríthetetlen kommunikációs tárháza az izgalmas, nem pedig maga az áru. Ez jó tukmálás, ebben jó lubickolni, és a végén valahogy mindenhez hozzá is lehet jutni.

Kelet-Európában azonban máshogy mennek a dolgok: mi a szocialista hiánygazdaságon szocializálódtunk, és ez, úgy tűnik, politikai kommunikációnkra a mai napig hatással van: a nagyszerű kapitalizmus előtt nálunk egy eladó és egyféle áru volt, és azt volt muszáj megvenned, annyiért, amennyiért éppen diktálták.

Az Orbán-kormány politikai kommunikációja is erre hajaz: miközben úgy tesz, mintha volna valódi vita (konzultáció) és úgy tesz, mintha csupán javaslatokat fogalmazna meg és szivárogtatna ki, aközben voltaképpen a keleti alkudozás és a szocialista hiánygazdaság sajátos, riasztó ötvözetét hozzák létre: bemondják a pulcsira, hogy háromezer euró, erre te felháborodva odébbmennél, hogy ennyire már ne nézzenek hülyének, csakhogy, ha körülnézel, rá kell jönnöd, hogy nincs másik pult. Visszamész felborítani az asztalt, mire mézesmázosan azt mondják, na jó, legyen csak ötszáz, és ettől azt várják, hogy iszonyatosan jófejnek tartsd őket. Nem tudsz mit tenni, hiába mondanál értelmesebb megoldást, alternatíva nincs, mert csak az lehet, amit ők mondanak, és hát kell az a nyamvadt pulóver, mert közeleg az ősz, és még a végén gyógyszerre kell majd költened.

Tarlós István bejelenti, hogy tricsilliót kérne a Szigettől, és azonnal megindul a hiszti a médiában - a végén kiegyeznek egy konstruktív, mindkét fél számára előnyös megoldásban. Az új alkotmány tervezetébe beleveszik a vármegyéket és komoly fejjel vitatkoznak a gyermekek utáni szavazati jogról, majd elfogadnak egy rettentő szöveget ezek nélkül, mivel a néppel ezt így konzulták meg. Kiszivárogtatnak egy dokumentumot, amelyből a Corvinus egyetem megszüntetése olvasható ki (minő véletlen, éppen vizsgaidőszak előtt, hogy az egyetemisták ne érjenek azért nagyon rá lázongani), majd visszakoznak - az oktatók is megnyugszanak majd a koncepciótól, amelyben ez nincs benne, de persze semmi más érdemleges sem, és a szakmai vitát megint meg lehetett úszni. A műsoron épp a budapesti szórakozóhelyek bezáratása van: a Fővárosi Polgármesteri Hivatal már elítélte, Dajcstomi már fickándozott kicsit, kíváncsian várom, mi lesz a köztes megoldás (tipp: zárás egykor).

Az ellenzéki sajtó rendre bedől ennek a stratégiának, mert szüksége van munícióra, a Fidesz pedig könnyűszerrel fordítja a maga oldalára a "vitát" azzal, hogy előre megkomponált engedményeket tesz - és akkor még optimista voltam, mert az már igazán aggasztó volna, ha mindezt a káoszt nem tudatosan idéznék elő. Elvégre van ennek politikai előképe is: leegyszerűsítve ez volt a Kádár-korszak kommunikációja. Nagy dérrel-dúrral bejelentettek valami súlyos intézkedést, aztán azért megsem volt az sose pont úgy (és azért az 501-es Levi'shez is hozzá lehetett jutni pult alatt).

Mint amikor év elején új föcitanár lett a suliban, és bejelentette, hogy minden héten témazáró, valamint vasfegyelem és minden pusmogás fekete pont, aztán csak eltelt egy szomorú szeptember után a tanév hátralevő része ugyanúgy, ahogy tavaly - a különböző konzultációs kérdőívek, a bedobált brutális ötletek, és az abból való tervszerű visszavonulás bizony nem igazán mutat nemzeti együttműködést. Épp ellenkezőleg: a nép ebben a hozzáállásban rosszcsont kisgyerek, akit úgy kell magunkhoz édesgetni, hogy befenyítés után hajlandóak vagyunk tárgyalni vele teljesen magától értetődő dolgokról, de azért a befenyítés révén már nincsenek olyan magasan az igényei. Nem rossz taktika, hiszen ehhez a magyarok szokva vannak, nekem is eszembe jutott az általános iskola, de asszisztálni azért nem kéne hozzá.

A legsajnálatosabb azonban abban, hogy általános iskolai tanárok attitűdjével rendelkező, otrombán alkudozó kormányzatunk van, az, hogy jelenleg valóban változtatási kényszerben vagyunk: új közoktatási koncepcióra szükség lenne; a devizahitelesek megmentésére szükség volna; a nyugdíjrendszer átstrukturálására szükség volna; a fiatalság életlehetőségeinek, lakásproblémáinak, szórakozási lehetőségeinek megváltoztatására szükség volna; új alkotmányra szükség lehet; és még sorolhatnám.

A végrehajtás, a döntés módja viszont már megint semmi más, mint színtiszta kádárista bunkóság az igen tisztelt fehérkesztyűs jobboldali elvtársaktól. Jó lenne, ha inkább dolgoznának lassan.