Az MSZP elbukott. Az SzDSz elbukott. A Fidesz elbukik. Mi lép a helyére? Jobbik? LMP? Új formációk?

Nem is volt az olyan régen, hogy egy bizonyos szerző álnéven értekezett a féltudású magyar elitről (egyébként érdekes módon ebben a folyóiratban továbbra is menő az álnéven vagy név nélkül írt véleménycikk), és arról, hogy „új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten.” Szerző egyébként érdekes és sok szempontból megszívlelendő elemzésében nagyvonalúan elsiklott egy olyan társaság felett, amely szintén magának követelte a vezetést, és amely ki is várta sorát: 2010-ben kétharmaddal nyert a Fidesz-KDNP, az ún. „jobboldal” Magyarországon, amely elméletileg a keresztény, nemzeti ésatöbbi jelzőkkel illetett értelmiség politikai akaratát képezte. Részünkről nagyvonalúan eltekintve most Hoffmann Rózsa iskolaigazgatói tevékenységétől, valamilyen szinten ez még talán (és pont a közoktatási törvény szellemiségére) igaz is lehet. De miközben azt látjuk, hogy maga a gépezet, a gyorsnaszád is recseg-ropog az utolsó pillanatig módosítgatott költségvetéssel, szédülve a saját maga által diktált tempótól, és tehetetlensége egyre inkább a demokratikus intézményrendszer felszámolása felé sodorja, a magát, akárcsak a liberálisok, azokkal szemben elitnek és az igazság birtokosának tekintő konzervatív értelmiségi réteg az elmúlt másfél évben egyre inkább kihátrált Orbánék tekintélyelvű és technokrata kormányzásának támogatása mögül. Napjainkban lehetünk szemtanúi annak, ahogy villámgyorsan múlik el a „történelmi lehetőség”, a magyar demokrácia megújítása a friss erővel, mely nyolc éven keresztül azt hajtogatta, hogy képes volna jobban kormányozni, mint az ún. balliberális elit, és van benne ehhez elegendő szellemi kapacitás. Mit mondjunk: megpróbálták, és nem lett jobb tőle.

Mindeközben sajnálatos módon a Magyarországon liberálisoknak nevezett klub sem tudja megújítani magát – ha újfajta programot lát, zsigerből komcsizik, ha az IMF keménykedik, azonnal bepisil, ha az EU birodalommá akar válni, hallelujázik. Legifjabb tagjai továbbra is a kilencvenes évek retorikáját viszik, megspékelve egy kis bázisdemokráciával és újgenerációzással. Sajnos attól még, hogy eltelt a legutóbbi másfél év, ugyanúgy hiteltelenek maradnak közéleti szinten azok, akik a végsőkig kitartottak Gyurcsány Ferenc és társai mellett, mint azok, akik az utolsó pillanatokban kiléptek a koalícióból a történelem szeméttelepére, esetleg részt vállaltak a „szakértői kormányzásból” – ezáltal mind komoly szerepet vállalva a Harmadik Köztársaság válságának kibontakozásában. Ezeknek az embereknek az esetleges újbóli hatalomra kerüléséről azok a görögországi és közel-keleti katonai puccsok jutnak eszembe, ahol a köztársaság érdekében rendet teremteni óhajtó vezérkar átveszi a hatalmat, majd lényegében ugyanazokat a koponyákat interjúvolják meg arról, hogy most akkor tulajdonképpen hogyan is legyen, mint akik a megdöntött és börtönbe pucolt kormányzatnak is súgtak. Vagy az eggyel azelőttinek.

De itt volt a Fidesz, ha valaki egyáltalán bízott a Fideszben, és voltak sokan, akik azt mondták, legalább próbálják meg akkor ők – mostanra viszont már semmiképp sem lehetnek illúzióink: minden formáció kipróbálta magát, és biztosan állíthatjuk, hogy jelenleg nem lelhető fel Magyarországon olyan gazdasági és szellemi elit, amelynek nimbusza nincs megtépázva és képes lenne az ország vezetésére.

Nem akarok statisztikai bűvészkedésekbe fogni, de ha figyelembe vesszük, hogy tízegynéhány millió magyar él a bolygón, és nem mindenki végezhet közülük a Harvardon, de még az ELTÉ-n sem, akkor könnyű belátni, hogy a magyar szellemi elitnek az utóbbi években hihetetlenül felgyorsuló devalvációja után alig akad ember, aki hiteles lehetne: kifogytunk. A nyolcvanas évekből kinőtt, kilencvenes és kétezres években egymással csatázó értelmiség szinte minden tagja légüres térbe került, és a politikai vélemény vákuuma, amely 2010-ben győzelemre juttatta a Fideszt, mára általános szellemi válsággá nőtte ki magát.

A rendszerváltás után felnőtt generációnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy szülei generációja önmagát tette hiteltelenné és gyilkolta le különböző frakciókba csoportosulva – ami maradt ebből a megtépázott társaságból, azok részletkérdésekre kiterjedő szakmai tudások, nem pedig egy komplex víziót körülbástyázó, friss szellemi erőtér.

Alternatíva persze van a Parlamentben és azon kívül is: a jobboldali értelmiség radikálisabb szárnya támogathatja még a nyomokban Zagyva György Gyulát is tartalmazó frakciót, amely azonkívül, hogy buzgón kontráz rá az autokrata rendszert kialakító kormányzatra, nemigen csinál semmit (oszlassuk fel az MSZP-t); és ott van az LMP is Schiffer András kockás zakós felháborodásaival, mely egy letűnt korszakot juttat eszünkbe, Scheiring Gábor kissé nyomasztó páneurópai ökofalvával, meg egy ellenzéki tüntetéssel, amely annyira veszi figyelembe a magyar nép kultúráját, hogy azt december 23.-ára hirdeti meg (reméltük, hogy legalább a Westendben tartják majd). Ezek az újabb kísérletek, különösen az eleddig elég határozatlan és többféle ideológiát magában foglaló LMP-t tekintve, inkább a magyarországi gondolkodás töredékességére hívják fel a figyelmet, nem pedig egy kialakuló egység előképét adják. Ha másra nem, arra mindenképpen jó volt az elmúlt másfél év, hogy a magyarok tükröt tartsanak maguk elé – de jó pár évébe fog kerülni a magyar társadalomnak, amíg kiheveri ezt a csapást, és rengeteg munkájába az újonnan szerveződő, újgenerációs pártoknak és mozgalmaknak, amíg magabiztosan, a nép által hitelesítve vehetik kezükbe az ország sorsának irányítását.

ui. volankombi = Szőllőssy Balázs