Kik tüntettek tegnap az Operaháznál: demokráciaféltők, antifasiszták, vagy csőcselék? És kinek az oldalán áll a békés többség?

És vajon meg akarta-e bárki ostromolni tegnap az Operát? Ez a kérdés motoszkált bennem, miközben körbesétáltam a fél Terézvárost úgy hét felé, mert nincs okostelefonom, így nem tudhattam, hogy nem lehet sehonnan sem átjutni a másik oldalra: a rendőrök úgy lezártak egy fél kerületet Orbán és ünneplő társai számára, mint egy komolyabb  melegfelvonuláson. Aztán amikor már eléggé eltelt az idő és eloszlott annyira a tömeg a „kordon” körül, láttam, hogy valójában csak egy kifeszített kötél választja el a tüntetőket a velük farkasszemet néző egyenruhásoktól; az Index videójában is szereplő, jelzőlámpás lámpaoszlopra felkapaszkodó kissé részeg fiatalember pedig simán lemászott pár perc után, miután erre többen megkértük. Ez nem az a tömeg volt, amely kukákat gyújt fel és középületekbe tör be – persze ettől még ugyanúgy hatályba lépett az Alaptörvény, a nép meg ugyanúgy megunta és hazament. A legnagyobb affér maximum negyedóráig tartott az MSZP-s és árpádsávos bohócok között (persze nyilván itt volt a legtöbb újságíró, mert ez volt a legérdekesebb esemény számukra az este során), na meg Gonda Laci bácsi szórakoztató szónoklata egy elaggott kisbusz tetején az Operaház mögött.

A „békés többség” azonban mégsem ez a tömeg volt, tudtuk meg Selmeczi Gabriellától, elvégre csak néhány tízezer gyurcsányi gyűlöletkeltő rendetlenkedett az utcán – és ez volt a másik dolog, ami eszembe jutott, hallgatva a kellemesen káromkodó, skandáló embereket, hogy hát akkor most éppen ki a békés többség? Amikor először hallottam, akkor is azért idegesített ez, mert hát vajon mi lett volna, ha 1848 márciusában Magyarország a „békés többségre” hallgat, akik a néhány ezer gyűlöletkeltő pest-budai vonulgatása közben szorgalmasan dolgoztak a búzamezőn? Merthogy a gyanús pesti kávéházi elitnek, költőknek és birtokosoknak persze van ideje fesztiválozni, de igaz magyar ember egy hétköznap este munkája utáni jól megérdemelt pihenését tölti otthon, és ha valaki tényleg akar valamit, akkor ennek a többségnek kéne ám valamit mondania (megjegyzem, tegnap nem volt nercbunda senkin a tömegben, az a csapat az épületen belül volt, de hát én legalább ne keressek a kákán is csomót).

Vajon nem az a pillanat-e a hatalom erodálódásának nyilvánvaló manifesztációja, amikor az az ellene elemi erővel utcára lépő, skandáló tüntetőket egy virtuális nemzeti egység nevében megpróbálja elmismásolni?

A "békés" (a.k.a "csendes") többség kommunikációját egy olyan párt fejlesztette tökélyre, amelynek több prominens tagja is ott volt az utcán tegnap este. Ma egy olyan párt használja, amely az akkori kormánypártokat gyűlölte. Érdekes módon azonban a Fidesz és az MSZP kartellben csőcselékezte le azokat az elkeseredett embereket, akik az öszödi beszéd után spontán gyűltek az utcán, mikor már a saját, demokratikusan választott hatalmuk volt a tét. A nyilatkozatokban szereplő békés többség valamiért mindig kormánypárti és a fennálló rendet támogatja - nyugodtan fogjunk gyanút, ha szóvivők kezdik emlegetni. Aki felidézi, már semmiképpen nem nevezhető magabiztosnak.

Persze nem mondom én, hogy ez volt a legösszeszedettebben megrendezett tüntetés, amin jártam, én személy szerint a Magyar Fokhagymafront produkciójánál kaptam idegrohamot, mégis volt egy nagyszerű hangulata az egész estének. Na és Magyarország már megint bekerült a világsajtóba – a New York Times és a többiek tárgyi tévedésektől hemzsegő, fasisztaveszélyt kiáltó cikkeit olvasva még egyértelműbb, hogy egyedül vagyunk, és egyedül kell megbirkóznunk a most szélesedő újabb hatalmi vákuummal is.