Mostanában sokat foglalkoztunk a magyar fiatalok kivándorlásának témájával - lássuk, milyen az, amikor valaki tényleg úgy dönt 2012-ben, hogy nekivág, ám nem a megszokott London-Berlin tengelyen vadászik letelepedésre. Ambrus Vilmos írása a munkavállalási lehetőségekről Máltán.

A magam részéről nem azért jöttem Máltára, hogy turistáskodjak egy jót. Azt már megtettem néhány évvel ezelőtt, amikor először jártam a parányi országban. Ezúttal félig-meddig a kényszer, egészen pontosan a munkakeresés hozott ide; szétnézni, felmérni a lehetőségeket, és ha vannak, élni velük. Csak a magam erejére támaszkodtam, nem pályáztam meg korábban itteni állásokat, nem fordultam munkaközvetítőhöz. Fogtam magam, és kijöttem Máltára.

Miért éppen Málta? Sok minden szól e mellett az ország mellett; nincs például kétharmad, ami már épp elég ok arra, hogy az ember jobban érezze magát. Egyértelműen jobb az életminőség, még akkor is, ha az eurózóna sok tagállamához képest nem itt a legmagasabbak a keresetek. (Tegyük hozzá: az árak sem. Málta az eurót használó országok közül az olcsóbbak közé tartozik.) Kiváló a közbiztonság. (Egy közelmúltbeli felmérés szerint Valletta az Európai Unió legbiztonságosabb fővárosa.)  Van itt néhány ismerősöm. De ami ténylegesen Málta mellett szól, az mindenekelőtt a közel öt hónapig tartó nyár, ami meglátásom szerint a munkakeresésnek is kedvez. A vendéglátásba, az idegenforgalmat szolgáló intézményekbe (magyarul: szállodák és egyebek) szinte kivétel nélkül hirdetnek állásokat. Én is ezzel próbálkoztam, mivel ez tűnt a leggyorsabb lehetőségnek, és különben is, valahogy el kell kezdeni.

„És a Portomaso Towerben a kaszinóban voltál már? Vagy itt van a parton a Café 516, egy étterem. Ott már érdeklődtél?” – szegezte nekem a kérdést egyik máltai ismerősöm, amikor egy hét itt-tartózkodás után a munkakeresésről beszélgettünk. Azért volt igaza, mert minden olyan étterembe és egyébbe érdemes bekopogtatni, ami frekventált helyen van, és ahol szemmel láthatóan nagy a forgalom. Én konkrétan a kijövetelem utáni első napon csak a sliemai tengerpart egy nem túl hosszú szakaszán – az ország egyik legfelkapottabb, „legturistásabb” részén – négy „Staff wanted” feliratot láttam különböző éttermek, cukrászdák, pizzériák kirakatában. Mindegyikre rákérdeztem, és az eredmény: négyből kettő. Az első helyen olasz volt a tulaj és a személyzet, és egy szót sem beszéltek angolul. A másodikon megkérdezték, van-e tapasztalatom pincérként. Nem volt, elvégre otthon a bölcsész- és a tanári diplomámmal, nem pincérkedéssel kerestem a kenyeremet. A harmadikon kértek egy önéletrajzot. A negyediken azt mondta az üzletvezető, jöjjek be másnap, próbáljak ki egy napot, aztán meglátja, meglátom. Másnap bementem, meglátta, én is megláttam, de legalább arra a napra kifizetett. „Ha az első napon egy helyen önéletrajzot kérnek, egy másikon pedig kvázi próbaidőre hívnak, nem lehet reménytelen itt a munkavállalás” – okoskodtam, annál is inkább, mert munkakeresős országjárásom még csak akkor kezdődött igazán.

Ám ennek során akarva-akaratlanul egy csomó dolgot megtanultam. Rájöttem, melyek azok a helyek, ahol csak máltaiakat alkalmaznak, és külföldi munkavállalót az életben nem vesznek fel, hiába hirdetik. Rájöttem, milyen technikákkal „oldják meg” mindezt; többek között ha az illető külföldi már-már megfelelne, kikötik, hogy a munkához szükséges a máltai nyelvtudás. (Már miért lenne szükséges egy olyan országban, ahol mindenki beszél angolul? Ráadásul gyakran előfordul, hogy a hétköznapokban maguk a máltaiak is az angolt részesítik előnyben.) Kiderült számomra, hogy külföldi munkavállalókat sokkal inkább fél-, de legalábbis nem teljes állásban szeretnek alkalmazni, mivel a full time-os munkákat jobbára a máltaiaknak tartják fent. („És mert így nem kell a külföldieknek juttatásokat fizetni” – tette hozzá mindehhez egy másik helyi ismerősöm, elmagyarázva, hogy a part time-jellegű munkához nem járnak juttatások, sőt fizetett szabadság sem.)

De nézzük a dolgok jó oldalát! Mindezek ellenére megérkezésem után két héten belül lett bejelentett állásom, és fizetik utánam az egészségbiztosítást. Hihetetlenül gyorsan ment az ehhez szükséges ügyintézés, úgymint az itteni személyi igazolvány és a társadalombiztosítási szám kiváltása. Szerencsém volt abból a szempontból is, hogy olyan magyarokkal akadtam össze, akik már egy ideje itt dolgoznak, és elláttak jó tanácsokkal. Közülük a legtöbben egyébként albérletben laknak, általában hármasával-négyesével. A havi fizetésből erre bőven futja: fejenként olyan 150 euró körüli összeget dobnak össze, a maradékból pedig, hát igen, elég jól el lehet lenni.

Kezdem megtapasztalni azt is, hogy a máltaiak elég jól és kényelmesen élnek, és – ahogy az egyik itteni magyar srác mondta – az ország húzóágazatában, a turizmusban, jelentős részben külföldiekkel végeztetik el a munkát. Hogy érthető legyek: ha egy jól menő máltai családnak van mondjuk öt étterme az ország különböző pontjain, akkor adott esetben az alkalmazottak többsége külföldi. A fentebb említett módon alkalmazzák őket. Ők dolgoznak, a máltai családé a haszon.

Persze, persze, de mi meg pont ezért jöttünk Máltára – hogy dolgozzunk, ha már otthon nem tudunk, hiába akarunk. Közben pedig azt vesszük észre, hogy valahogy nem vágyódunk haza. Nem véletlenül mondtuk, hogy sok minden szól Málta mellett.