A múltkor felmászott a Mandinerre egy részlet az A semmi lázadása című, a PolgárPortálon megjelent, a magyar hírlapos Huth Gergely által szerkesztett posztból.

A Mandiner kiemelése különösebb figyelmet nem érdemel, ’68-at nem divat szeretni a jobboldalon, nincsen ebben semmi újdonság. Az eredeti írás leadjét viszont érdemes elolvasni:

„Ha valami úgy néz ki mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, s úgy repül mint egy kacsa, az nagy valószínűség szerint kacsa - írja a PolgárPortálnak az LMP szakadása és az új liberális társaságok feltűnése apropóján a fiatal népi mozgalom, azaz az Irány csoport alapító tagja, Szelei István, aki vitaindító cikkében az LMP-től a Millán át a HaHá-ig terjedő csoportosulásokat "a tagadás kultusza új generációjának” nevezi, amely bár a ’68-asok világának terméke, de már egy idea nélküli új liberális generációt képvisel. Ez pedig nem más, mint „a semmi lázadása". - A „nem tetszik a rendszer” szlogen azért paradox, mivel ők maguk képviselik a rendszert - jegyzi meg Szelei, aki azonban a fiatal magyar közéleti elit más részeit is célba veszi, kijelentve, hogy jó részük (pártoktól függetlenül) egy kvázi technokrata, szellemiség nélküli menedzserszemléletet képvisel.”

Ezekben a mondatokban – csakúgy, mint a teljes írásban – az ellenségkép egy olyan massza, ami az „egy idea nélküli új liberális generáció” címkét kapta. Ezzel annyi probléma biztosan van, hogy a három megnevezett szervezetből kettő (LMP, HaHa) egészen egyértelműen nem liberális. Az LMP magát ökopártnak nevező, főleg baloldali gazdaságpolitikát hirdető, az emberi jogokért gyakran kiálló, némileg konfúz identitású - és persze épp egy szakadás után lévő - valami. Mindenesetre nem liberális. A HaHa pedig kifejezetten balos, szocdem beütésű érdekvédelmi szervezet.

A PolgárPortálon megjelent anyag szerzője – a konzervatív oldalon egyáltalán nem ritka eljárással – egy hatalmas liberális szalmabáb ellen írta a posztját, valamiféle „aki nem jobboldali, az liberális” hiperegyszerű és félrevezető szlogen jegyében. A „liberális” szóra szinonimaként a „baloldali” szót használja a szerző, a gazdasági értelemben vett liberális és baloldal pedig pont hogy egymásnak ellentéte, úgyhogy nagyon nem részletkérdés, hogy egy szervezet liberális-e vagy baloldali. A hagyományos felosztás értelmében a baloldal nagy államot szeretne, az adófizetők pénzének jelentős részét úgy szeretné szétosztani, hogy abból a legkiszolgáltatottabb csoportok (tradicionálisan a munkásosztály, ma már inkább a prekariátus) profitáljanak. A liberálisok hagyományosan azt szeretnék, hogy az állami kicsi legyen, ne végezzen jelentős újraelosztó tevékenységet, érdemben ne gyengítse a felsőbb osztályokat az alsóbbak javára. (Ezt a klasszikus, és amúgy nyilván nagyon leegyszerűsítő felosztást Baum kolléga ezen a blogon már kritizálta, én pedig már védtem.) Persze a baloldal és a liberálisok összemosása nem most kezdődött, és nem is a konzervatívok kezdték.

A magyar politikai élet csúf, érthetetlen kinövése a Magyar Szocialista Párt névre hallgató, posztkommunista, kormányon alapvetően liberális gazdaságpolitikát folytató, anno a liberális SZDSZ-szel összeházasodó szervezet. Ja, és ha ez még nem lenne elég, akkor az igazi baloldalnak még ott van az az átka is, hogy a félig-meddig liberális, legnagyobb részben azonban a pragmatikus nárcizmus különutas politikáját képviselő Gyurcsány is azt hiszi, vagy legalábbis azt mondja magáról, hogy baloldali. És persze a szociáldemokráciához egyáltalán nem köthető, liberális Bajnait is szokták baloldalinak hívni. 

Mit nevezek „igazi baloldal”-nak akkor? Alapvetően két vonulat létezik, a Munkáspárt nevével fémjelzett, szerencsére mára teljesen eljelentéktelenedett, szinte kihalt kommunista szélsőbal, és a még igen kicsike szociáldemokrata újbaloldal. Utóbbi irányzat nyomokban fellelhető az LMP megmaradt darabkájában, nagyobb mértékben megtalálható az alapvetően nem pártpolitikai, hanem hallgatói érdekképviseleti HaHában, és legegyértelműbben a már éppen mérhető, de az országos nagypolitikában még mindig marginális 4K!-ban.

Amíg ilyen kicsi a szociáldemokrata újbaloldal, addig csak kevesek akadnak ki például a HaHa leliberálisozásán. De ha ismertté válnak az újbalos irányzatok, akkor a liberálisozással csak azt érik el a dühös konzervatív szerzők, hogy egyértelművé teszik az emberek számára: annyira belefeledkeztek a mindennapi politikai bozótharcba, hogy már azt sem veszik észre, hogy időközben kicserélődtek az ellenfeleik.