Az Al Jazeera magyarországi riportját nézve nem a Jobbikon kell szörnyülködni, hanem az Al Jazeerán.

Én még nem láttam normális (értsd: objektív, komolyan vehető, a politikatudományi szakirodalom megállapításaihoz nagyjából illeszkedő) külföldi tudósítást a magyar széljobbról, úgyhogy a problémát általánosnak érzem. Az amúgy igen elismert Aljazeera ezen tudósítása valahol az állatorvosi ló és a tipikus eset között lehet, ami a külföldi média magyar széljobbot bemutató anyagait illeti. A Magyarország állítólagos fasizálódásáról szóló anyag nem a Jobbikra koncentrál, a kormány tevékenységéről van benne leginkább szó (a kormányt bemutató - amúgy szintén durván torz - képsorokra ebben a posztban nem reagálok), de foglalkozik annyit a széljobbal, hogy érdemes legyen megnézni, hogy hogyan is teszi azt. A Jobbikot nagyon gáznak tartjuk ezen a blogon (lásd például: ezt, ezt vagy ezt a bejegyzést), de igyekszünk a valóság talaján maradva kritizálni a pártot, illetve nem túldimenzionálni a magyar széljobbot. Az Al Jazeera anyaga ellenben politikai horrornak közepes, riportnak pedig szörnyen rossz. Lássuk a három legdurvább torzítást, és azt, hogy hogyan lehetne ezeket elkerülni.  

1. Politikailag motivált/szakmaiatlan kategorizálás

Többször is egészen rendben van a kategóriák használata, például amikor az ötödik percben a hungarista zászlós, a Kitörésre emlékező csoportokat neonácinak nevezi a narrátor (az újnyilas valószínűleg pontosabb lenne, de ez részletkérdés). Durva hiba viszont például az, amikor az 1:05-től a jobbikos zászlókat vivő miskolci tömeget fasisztának hívja. Egy ekkora széljobbos felvonulásban nyilván vannak fasiszták is (a military-ruhásokat például nem tudom hova tenni első ránézésre), de a jelképeket nézve egy alapvetően jobbikos menetről van szó. A Jobbik pedig se nem náci, se nem fasiszta, ennek kifejtése hosszú, ráadásul egyszer már megtettem ezen a blogon . A Jobbik egy „új szélsőjobboldali” párt (a „régi szélsőjobboldali” pártok voltak a fasiszták és nácik), talán a Cas Mudde által használt „populista radikális jobboldali”-címke illik rá a legjobban. Azzal is foglalkoztunk már, hogy ez a nem-náci párt politikai opportunizmustól hajtva rendszeresen és jól láthatóan udvarol az igazi náciknak, de ettől még nem keverendő össze velük. 

Egy lépés a normális riport felé: Több megoldása is van a problémának. Először is lehet azokat a kategóriákat használni, amelyek szakirodalmilag és politikai elemzők által alátámasztottak, pl.: szélsőjobboldali, populista radikális jobboldali. De el lehet például mozdulni a véleményműfaj felé is, azt lehet mondani, hogy bár a Jobbik magát nem tartja nácinak vagy fasisztának, és a szakirodalmi források és a politikai elemzők elsöprő többsége sem tartja annak, a riport készítője ilyen meg olyan érvek alapján mégis meg van arról győződve, hogy a párt igenis náci/fasiszta. Vagy ha nem akar állást foglalni a tudósítás készítője, akkor a szakirodalmi és politikai elemzői állítások mellé szimplán odateheti a politikai ellenfelek egy részének nácizását, a forrást természetesen mindig megjelölve.

2. A szakértők hiánya

Heller Ágnes mint magyar zsidó értelmiségi teljes joggal szólal meg, sőt, tudományosan is foglalkozott a széljobbal, fasizmussal, totalitarianizmussal (pl.: itt, itt, itt és itt). Ő filozófiai, esztétikai, eszmetörténeti vonalon tudna szakértői szerepben működni, de a jelek szerint ilyen kérdéseket nem kapott, a kortárs szélsőjobboldalnak mint empirikus jelenségnek pedig ő nem szakértője. Természetesen a közéleti szereplők véleményének kikérése teljesen legitim része egy ilyen tudósításnak, de a specialisták szerepeltetését ez nem helyettesítheti.  A széljobbkutatók hiánya bizony nagyon meglátszik a tudósításon. Nem kell semelyik hírcsatornának feltalálnia a spanyol viaszt, egy nemzetközileg csak felületesen ismert kérdésnek (a magyar szélsőjobb helyzetének) nem kell, hogy a szakértője legyen a riporter, viszont saját kompetenciáinak határait felismerve be kell vonja azokat az embereket a munkába, akik életük nagy részében pont ezzel az üggyel foglalkoznak.  

Egy lépés a normális riport felé: hazai szélsőjobbszakértők például Krekó Péter, Filippov Gábor és Ungváry Krisztián, külföldi szakvéleményért pedig például Cas Mudde-t, Jens Rydgren-t vagy Ruud Koopmans-t érdemes felkeresni. 

3. Rémséges anekdoták egy kontextus nélküli országból

A riport érvelése anekdotikus. A sztorizás a média természetes nyelve, ugyanakkor vannak olyan témák, amelyek nem ragadhatók meg „színes” történek egymás után rakásával. Sztorizva sokaságot bemutatni nem lehet például. A tudósítás úgy próbál hiteles lenni, hogy számos példát hoz a széljobb erejére és valóban elborzasztó cselekedeteire (például bemutatják a cigánygyilkosságok áldozatainak egyik hozzátartozóját). Ezzel az ábrázolási technikával az a probléma, hogy durva széljobbos sztoriból sajnos a világ bármely pontján van annyi, amivel egy ilyen műsort simán meg lehet tölteni. Az „új szélsőjobb” egy európai pártcsalád, a magyar helyzetet az európai kontextus nélkül bemutatni súlyos hiba. A modern európai széljobb „mintapártja”, az iszlamofób francia Front National él és virul, Görögországban parlamentbe jutott a horogkeresztre emlékeztető logóval operáló Arany hajnal, amelynek tagjait többször lehetett látni náci karlendítést végrehajtani, és amelynek vezetőjének bevonulásakor az újságírókat ordibálva szólították fel felállásra. Ausztriában, Olaszországban, Lengyelországban és Szlovákiában is volt már széljobbos párt a kormányban (FPÖ, Lega Nord, Önvédelem és Lengyel Családok Ligája, Szlovák Nemzeti Párt), amíg erre nálunk ebben a rendszerben sosem volt példa.

A széljobb európai térnyeréséről szóló példák sora hosszan-hosszan folytatható még. Inkább foglalkozzunk egy esettel behatóbban, az Aljazeera is ezt teszi (persze annak a megemlítése nélkül, hogy számtalan ilyen eset van még a világban): nézzük meg mondjuk az Egyesült Királyság helyzetét széljobb szempontból. Jó, most kicsit csalok, mert őket tényleg könnyű széljobbos darázsfészeknek beállítani. A British National Party pedig kicsit visszavett a radikalizmusából, Griffin pártelnök már régen eltörölte azt a szabályt, amely megtiltotta a színesbőrűeknek a párttagságot. A BNP ifjúsági szervezetének vezetője viszont Hitler Németországát éltette egy dokumentumfilmhez készülő rejtett kamerás felvételen, aminek 2002-es nyilvánosságra hozatala után megfosztották a pozíciójától, és kirúgták a pártból, ahová azonban pár nappal később visszavették. Azt se felejtsük el, hogy a britektől indult a talán világviszonylatban is legjelentősebb neonáci mozgalmi szervezet, a Blood and Honour (Magyarországon is működtek Vér és Becsület néven), amelynek katonai szárnya, a Combat 18 nem egy Magyar Gárda-szerű, embercsoportokat „csupán” demonstrációkkal megfélemlítő széljobbos alakulat, hanem konkrétan gyilkosságokat elkövető neonáci terrorszervezet. És persze minden valamirevaló magyar skinhead tudja, hogy a fehér felsőbbrendűséget éltető bőrfejűek mozgalma is brit találmány.

Hasonlóan rémisztő bemutatást szinte bármelyik európai országról lehet írni, hiszen az „új szélsőjobb” térnyerése, és a „régi szélsőjobb” továbbélése neonáci mozgalmak formájában tényleg az egész kontinensre jellemző. Egy csomó széljobbos sztorit egy adott országból összegyűjtve természetesen az a benyomásunk lesz, hogy nagy para lehet ott, pedig a nemzetközi kontextusból kiragadott, tendenciózusan kiválogatott történetek önmagukban alkalmatlanok az adott ország szélsőjobboldalának leírására. 

Egy lépés a normális riport felé: a sztorik illusztrációknak jók, de igazából összehasonlító kutatások bemutatása kell ahhoz, hogy értelmezhető legyen egy adott ország széljobbhelyzete. A következő térkép bejárta a médiát, és bár a kérdésnek csak egy szűk dimenzióját vizsgálja, globális kontextusba helyezett képet ad.

 
Egy másik példa az összehasonlító fókuszra: a Political Capital 2009-es tanulmányának a táblázata az európai radikális pártok EP eredményeiről (részlet), ami többek között a pártok országgyűlési eredményeit is tartalmazza. 

A hibák és lehetséges megoldásaik sokáig lennének még sorolhatóak. Természetesen tökéletes tudósítás nincs, és nem kérhető számon társadalomtudományos igényesség egy rövid hírműsoron, ahogy ez is csak egy blogposzt, nem egy szociológiai vagy politikatudományi szakcikk. A nemzetközi hírmédiának mindenesetre azt üzenem, hogy nehéz addig hinnem nekik mondjuk a török tüntetések vagy a japán pénzügyi helyzet ügyében, amíg nem tudnak összerakni egy közepesen hihető tudósítást a magyar szélsőjobbról.