Az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság által felkért szervezetek javaslatai között már korábban is szórakoztató ötletekre lehetett bukkanni, most, hogy lezárult a javaslattevés folyamata, két dologra hívnám fel a figyelmet.

Először is, akinek van rá ideje, feltétlenül olvasson bele B.G. (na vajon ki lehet ő?) Nyertesek, vesztesek című, 104 oldalas tudományos-fantasztikus alapvetésébe a Szent Korona-tanról Szentkorona-tanról, nem bánja meg.

Ami viszont még érdekesebb: a bizottság által felkért kisebbségi önkormányzatok közül a bolgárok, a németek, a horvátok és a ruszinok adtak le javaslatokat, aminek a mentén érdekes erővonalak bontakoznak ki. A bolgár és a német javaslat szóról szóra ugyanazt tartalmazza: a kisebbségek jogainak hangsúlyozását, az intézmények jogainak csorbítatlanságát és a kisebbségek parlamenti képviseletét szorgalmazzák. Ez még nem is lenne olyan vicces, elvégre miért ne egyeztessenek a közös érdekekről a kisebbségek, de úgy tűnik, van egy másik, keményvonalasabb frakció is: a horvátok és a ruszinok is ugyanazt a javaslatcsomagot adták le (ők figyeltek arra, hogy formátumban és szóhasználatban legalább minimális különbségek legyenek), és szinte ugyanazokat követelik, ám megspékelik a szöveget a közvetlen elnökválasztás támogatásával - ez már majdnem olyan, mint amikor az ÁSZ bölcs megfontolás után a Szent Korona alkotmányban való említését követelte. A horvátoknak és a ruszinoknak ezenkívül nem tetszik a "kisebbség" kifejezés, mert az degradáló, ők a "nemzetiség" szót szeretnék látni az új alkotmányban.

Vajon honnan az ősi német-bolgár, illetve horvát-ruszin barátság? Aki tudja, ne habozzon megosztani velünk!

                „Ebben az órában én voltam felelős a német magyar nép sorsáért, így én lettem a német magyar nép legfelsőbb bírája.”

Az előző rész tartalmából: az Alkotmánybíróság megsemmisíti a kormánypárt(ok) által meghozott egyik törvényt. A kormánypárt válaszképp bejelenti, hogy a 2/3-os többség birtokában úgy módosítja az alkotmányt, hogy az Alkotmánybíróság többé ne pofázhasson, valamint a megsemmisített törvényt ezután ugyanebben a formában el fogja fogadni, oszt jónapot!

Ez az a pillanat, amikor Török Gábor hosszú szendergéséből felriadt a mellette eldübörgő narancs úthenger hangjára, a Fidesz-barát Mandiner pedig olyan mélyen kétségbeesett, hogy még azt is jobbnak tartaná, ha hazavihetnék a szocik az ellopott milliókat.

Ez az a pillanat, amikor mi is tartozunk egy tiszteletkörrel: imádunk az Élet és irodalmon és a paranoiás liberális értelmiségen gúnyolódni, akik a rendszerváltás óta sportot űznek abból, hogy farkast sikítsanak minden arra kocogó tacskó láttán. Most be kell ismernünk, hogy a diktatúra emlegetésének immár nem csak Debreczeni lázálmaiban van létjogosultsága. Diktatúra alatt persze ne a legkeményebb formáját, a sztálini terrort értsük, ahol az állam minden állampolgárát potenciális ellenségnek tekinti. Ez csak egy átlagos, szoftcore verzió: törvényerőre lett emelve, hogy államunk ügyeiről egyetlen ember akarata dönt.

Orbán Viktor az október 23-i beszédében párhuzamot vont az 56-os forradalom és a 2010-es országgyűlési választások között. Nem először teszi ezt a miniszterelnök, mániákusan szuggerálja a FASZ (Forradalom a Szavazófülkékben) történelmi jelentőségét.

El kell, hogy keserítsük. Annyiban igaz a párhuzam, hogy midőn 1956-ban, úgy idén is valami ellen lett egységes a nép. Az, hogy 54 évvel ezelőtt merre ment volna az ország sorsa, sajnos nem derülhetett ki. A szovjet csapatok hamar lezártak bárminemű függetlenedési törekvést. Az biztosnak tűnik a forradalmárok életútjából, hogy a látszólagos egység az elnyomás ellen alakult ki, alapvetően más elképzeléseik voltak a hogyan továbbról. Mécs Imre, Potyka bácsi, Göncz Árpád, vagy Wittner Mária későbbi közszerepléseiből látszik, nehéz elképzelni a hosszú távú szoros bajtársiasság fennmaradását.

Idén tavasszal egyértelműen Ferencet és bandáját küldte el a fenébe az ország. Hiába mondja Viktor, hogy mögé sorakozott fel a nemzet, ez csupán technikailag történt meg. Hiszen nem volt más választás, hogy megszabaduljunk a „talicskásoktól”.

Megy itt egyfajta nemzeti örömködés azon, hogy a németek beadták a multikulti kulcsát. Mintha ezzel bármiféle igazság ki lett volna mondva az országhatárok és történelmi kisebbségek, vagy a cigányság kelet-európai problémáira nézvést. De hát mit „mondott ki” Merkel?

A budapesti Rákóczi úton az Uránia mozi magasságában található két közért. A 7. kerületben a Kazinczy utca sarkán a nemrég megnyílt Tesco, míg átellenben a nyócban a régi Spar. A józsefvárosi palotanegyed szélén élők Spárba kényszerülnek, az erzsébetvárosi lakók és mulatozók a kis tecsó polcait fürkészik, mindennapi betevő túrórudijuk után. Itt a piacgazdaság egy gyönyörű versenyének lehetnénk szemtanúi, de sajnos a vevőkért dúló ádáz küzdelemnek gátat vet egy hatsávos sugárút. A két negyed közötti összeköttetés itt teljesen megszakad. Az átjutásra az átszaladásos módszert lehet alkalmazni, ami a múltkori tesztemen is életveszélyesnek bizonyult. A két szélső sávban száguldó buszok, egyik oldalon álló, a másik irányban a Síp utcából kikanyarodó, új lendületre kapó autók. A legközelebbi átkelés épp a Síp utcánál van, de ez az átkelő sem a legkedvesebb, itt 12 másodperc alatt kell átszaladni. Nehéz az átjutás gyalogosan a Keletitől egészen a Dunáig. A nagyobb csomópontokban lépcsőzni kell, a nagyon ritkásan lévő zebrákon sietni.

Egy laikus meló után leírt, alaposan lebutított jegyzete arról, miért tetszett neki a konszolidált németek régen várt első felismerése a multikulti társadalom tarthatatlanságáról.

Azt gondolom, hogy a fejletlen országokból a fejlettek felé folyó migrációnak alapvetően mindkét fél vesztese.

Ez alól egyéni szinten lehetnek kivételek, de makroszinten szerintem így van. A forrásországban szinte kivétel nélkül önerősítő a folyamat. Az elvándorlást a vállalkozóbb kedvű, haladóbb gondolkodású, sokszor nyelvet is beszélő emberek választják, míg az ott maradóknak besűrűsödnek a gondjaik. Közösségük elveszti a megújulási képességét gazdaságilag és társadalmilag, így az egyébként kivándorlásra ösztönző árnyékok csak tovább nyúlnak.

Ha ez több generáción keresztül zajlik, akkor visszafordíthatatlanná válhat a folyamat, mivel kialakul egy tömegek által osztott, az országon kívüli cél vagy álom. Ezután már az otthon maradók sem úgy tekintenek a hazájukra, mint amit megújíthatnak (akár sok évtized alatt, ahogy pl. Európában is több évszázad alatt alakult a maivá a társadalom), a céljuk nekik is az lesz, hogy elhagyhassák. Igazi gettók alakulnak így ki, csak nem egy kerületi szinten, hanem ország méretekben. Egyre kívántabb a kitörés, és egyre lehetetlenebb. A fejlett országok is egyre nagyobb ingerenciát és felhatalmazást éreznek a beavatkozásra, ami természetesen csak tovább rontja a helyzetet, hiszen a kulturális szakadék a másik irányból is szakadék.

Aki tudja, kommentelje be.

Összedugják a fejüket a nagy magyar liberálisok, hogy hát igazán tenni kéne már valamit, valahogy félni kéne ettől az Orbántól. Gondolkoznak erősen a liberálisok, Konrád György például kitalálja, hogy ő azért fél, mert ez egy "demokratúra", itt "a rituálisan felmagasztalt vezért a szent beavatottság dicsfényébe kell helyezni" (sic).

Na, valami csak kijött, mondják magukban a liberálisok, de hmm, az a baj, hogy a Népszabadságot csak a szellemileg trenírozott embereink olvassák, akik már eleve szeretnének félni, másokhoz meg sajnos Magyarországon nem jutunk el. Nosza, hívjuk fel a külföldi haverokat, a függetlenségükről régóta híres, mértékadó nyugati lapokat.

A Spiegel és a Le Monde persze azonnal rohan, elvégre náciveszély van, és az sok-sok kattintást és érzéki sóhajtozást fog kiváltani saját, szellemileg trenírozott, eleve félni akaró olvasóikból. Konrád György pedig, aki, valljuk be, már nem túl sok mindenkit érdekel, munkásságát becsülve mindenki inkább hagyná csak nyugodtan eltölteni hátralevő éveit, utolsó leheletével még megpróbálja elárulni a hazáját. Olyan szemenszedett hazugságokat nyilatkozik egy héten belül két "vezető nemzetközi sajtóorgánumnak", hogy Magyarországon nem lehet kávéházakban politizálni (nem tudom, mit ért Konrád kávéház alatt, lehet, hogy azért nem lehet kávéházakban, mert olyanok már nincsenek, mi mindenesetre múlt pénteken egy kocsmában politizáltunk), és hogy az értelmiség a parkokba szorul ki, hogy nehogy lehallgassák őket. Konrád György nem tiltakozik nyilvánosan, amikor kiderül, hogy olyan cikkhez adta a nevét, amely leadjében azt sugallja, hogy a Jobbik kormánypárt és Magyarországon a zsidókat üldözik.