Tudja valaki, hogy ilyen Jobbik nevű tampont vagy kutyaeledelt vagy fogkrémet hol lehet kapni még ma? Most voltam a CBA-ban, nekik nincs, de állítólag jövőhétre szereznek, mert sokan keresik. Ilyen a reklámja:

A Fent és Lent tudósítása az október 23-ai eseményekről - folyamatosan frissülünk!

17:56 Fent és Lent - Konklúzió

Egyre szürkébb a nemzeti ünnep. Tök unalmas tüntetések, mindenki mindig ugyanazt csinálja, ugyanazt mondja. A 4K! Csepeles akciója legalább új volt. Épp az Anker közben a szokásos rettenetes (qva hamis) nemzeti rockot hallgatjuk - Döry L. szerint jó úton vagyunk egy 73-as május elseje irányába. Tékás Lacika ellenvéleményt fogalmaz meg: nem, mert szerinte a jobbikos mókás volt. Ha valami még történne a városban, akkor breakingben jelentkezünk, és mindenkinek további szép forradalmi napot kívánunk. A szerkesztőség éjfélig 56 korsó sört igyekszik elfogyasztani. Lehet kommentelni!

Az ortodox közgazdasági tankönyvek szerint az elvesztegetett haszon is veszteség. Ezt az alaptézist megértve próbál Tarlós főpolgármester kapaszkodni a hamvába holt, aztán a helyiek által döglött oroszlánként meg is rugdosott mobilgát-projektbe.

A “politikai haszonszerzés” szóösszetételt gyakran alkalmazza Tarlós a gát ellen kiállókra, teljesen alaptalanul. Igaz politikai pártok (LMP, PM, 4K!) is megnyilatkoztak az ügyben, de a FÁK a Rómain civil koalíció és a sok-sok helyi lakos érvelése végig távol tudott maradni a pártoktól.

A Közép-Dunavölgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség október 14-.ei közmeghallgatását a FÁK csoport a “Demokrácia Ünnepeként” értékelte, a lehetetlen időpontban, nem pártatlan helyszínen megrendezett eseményen a helyiek higgadt érvekkel tépték darabokra a terveket. Egy példa:

Lakó: A jogszabályi védőtávolság 7 méter.

Tervező: Az üzemeltető hozzájárult, hogy, hogy csak 5 méter legyen.

Lakó: Mennyi van ideírva? (- mutat a tervre)

Tervező: 4.

Minden érv ellenére az óbudai helyi lapban egy telesen félrevezető cikk jelent meg az eseményről, ami úgy állítja be a rendezvényt, mintha mindenki bőszen bólogatott volna a remek gáthoz.

Már régen megszoktuk a sajtó politikai manipulációit, de azt még mindig nem értjük, hogy miért ragaszkodik a politika foggal-körömmel egy olyan tervért, ami nem működik fővédvonalként, drága és tönkreteszi a környezetet. Persze azonnal korrupcióra, a tudjukkik és a szállodatulajdonosok lobbierejére gondoltunk. De nem lehet ennyire őrült egy politikus, hogy a hosszútávon a helyi szavazatokat pénzre cserélje, hacsaknem rövidesen befejezni tervezi pályafutását. Ez Tarlósnál rendben is lett volna, még megválasztása előtt terjedt a pletyka, hogy ő csak kitakarít, rendet rak, aztán “jön majd a Tóni” építeni. Most, hogy Magyarország jobban teljesít minden szar, megváltozott a helyzet, lehet, hogy Rogán mégsem próbálkozik a szenvedő Budapesten, hanem marad a húsosfazék ötkernél. Sőt talán a “libsi” pestiek még megszavaznak egy “komcsit”, ha amazoknak sikerül kiállítaniuk egy értelmes embert valamilyen konstellációban. Rogánt nem lehet ilyen helyzetbe hozni. Viszont Tarlóst a Fidesz simán hagyja még szenvedni négy évig, sőt a vágóhídra is kiküldi, ha kell. Így kerül újra képbe Tarlós “Pipi”. Bár tudjuk, hogy az elmúlt három év érdemként emlegetett tettei: “saját erőből sikerült visszaszerezni a vízműveket, rendbe tenni a metrószerződéseket, a CET-ként ismert épület sorsát, a hatékony hajléktalanprogram végrehajtását.” a város életére igen csekély hatást gyakoroltak, és csak politikai haszonszerzésként lózungként értelmezhetőek, amikre vagy bosszantóan sok pénzt költött a polgármester, vagy erősen idealizáltak (hatékony hajléktalanprogram?). Az egyetlen igazi érdem, ami talán európai fővárosi szintűnek nevezhető, a ma már valamiért szégyellt BKK létrehozása.

A magyar futballválogatott által Amszterdamban elszenvedett 8-1-es vereség után napvilágra kerülő kommentekben, megszólalásokban és nyilatkozatokban a keserűség és a düh helyett talán nem is olyan meglepő módon a „na ugye megmondtam” kétes elégtétele, a diadalittas káröröm uralkodott.

Kár tagadni, hogy ehhez természetesen hozzájárul az ellentétekkel terhes politikai hangulat, a több száz milliárdos stadionépítések és az ország általános gazdasági helyzete közötti éles ellentét, az emberek saját politikai meggyőződésük igazolásaként szinte diadalként érték meg a vereséget (Csak néhány idézet a kommentek közül: „Még több stadiont nekik”, „Azért nem tudnak focizni, mert nincs elég stadion”.)

Ez az általános közhangulat lassan odáig fajul, hogy az emberek már szinte örülnek, ha a magyar futballválogatott veszít, mert akkor Orbán Viktornak biztos, hogy rossz kedve lesz. Olyasfajta öncsonkítás ez, mint amikor Aaron Ralston hegymászó kénytelen volt levágni a saját kezét, hogy a sziklafal szorításából szabaduljon- csak éppen mi ettől még sehonnan sem fogunk szabadulni, viszont elveszítünk valami nagyon fontosat.

Persze lehetett sejteni, hogy ezek után a selejtezősorozat utolsó meccsén, a Magyarország-Andorra mérkőzésen a kommentátorfülkében is elszabadul a pokol. Ennek a mélypontja talán az volt, amikor Knézy az újságírói etika, és egyáltalán, a szakma alapjait felrúgva kezdte el mindentudó orákulumként bírálni- mit bírálni, ordenáré módon ócsárolni- a meccs szünetében nyilatkozó egyik riportalanyt úgy, hogy neki már nem volt alkalma reagálni rá. Ilyet egy komoly sajtóorgánum munkatársa a világon sehol sem engedhet meg magának. Ha a rövid interjút készítő riporter rendelkezett volna elég ismerettel, bátorsággal, vagy idővel, akkor szembesíthette volna interjúalanyát, Csank Jánost a kijelentéseiben rejlő ellentmondásokkal, azonban nem tette meg ezt. Ezek után Knézy a vásári nyilvánosság olcsó eszközeivel élt, amit általában a leghangosabb kofa vív ki magának: a csak nála bekapcsolt mikrofon mellől biztonságban szólogatott be annak, akitől már rég megvonták a válaszadás lehetőségét.

Persze mindezt Knézy ma Magyarországon minden komolyabb megrökönyödés kiváltása nélkül megtehette, hiszen a magyar futballal kapcsolatos kommunikációban az utóbbi időben Szalai Ádám nyilatkozatának köszönhetően egyfajta önleleplező hangulat kezdett el uralkodni, sorra kerülnek elő az önjelölt megmondó-emberek. Szalai Ádám nyilatkozatát lassan annyian idézik, mint az öszödi beszédet, de van abban valami ironikus, hogy pont az a rész hangzik el a legtöbbször, ami ugyan kétségtelenül leghangzatosabb, ugyanakkor a Szalai által használt értelemben talán a legkevesebb valóságtartammal bír, legalábbis a leginkább vitatható. Ez a „húsz éve hülyítjük a népet”-kijelentés, ami alatt Szalai azt értette, hogy minden világverseny selejtezője előtt irreális célokat fogalmazunk meg, vagyis azt, hogy azért szeretnénk kijutni. Tényleg ennyire elképzelhetetlen lenne, hogy részt vegyünk egy világversenyen? Elárulom: nem. Vannak ugyanis objektív mércék. Magyarország a (a legutóbbi, szeptemberben kiadott lista alapján) 30. a FIFA-ranglistán. A futball vb-nek 32 résztvevője van. Az eredmények alapján tehát a magyar válogatott biztos résztvevője kellene, hogy legyen a vb-nek, hiszen az objektív rangsor alapján benne van a világ 32 legjobb csapatában, más kérdés, hogy a tényleges összeállítás a földrajzi eloszlás, a selejtezőcsoportok kontinensenkénti különválasztása miatt másképp alakul.

De ha már Szalai az elmúlt húsz évet emlegette, idézzünk fel néhány eredményt ebből az időszakból. A magyar válogatott két éve Svédországot verte EB-selejtezőn, 2000-ben pedig döntetlent játszott Olaszországgal. Barátságos meccseken pedig 2007-ben 3-1-re vertük az Olaszokat, 2004-ben 2-0-ra a németeket (Németországban), 2002-ben 1-1-et játszottunk a spanyolokkal, előtte 98-ban pedig ugyanezt az eredményt értük el az angolok ellen. És ezek a világ szoros élvonalába tartozó csapatai.

Ennek alapján nem lehet azt mondani, hogy hibás az a hozzáállás, hogy úgy indulunk neki egy világ-vagy Európa-bajnoki selejtezőnek, hogy alapvetően nem mi vagyunk a legesélyesebbek, és nehéz lesz, de azért a kijutás a cél. Elárulom: ha a következő selejtezőknek nem így vágunk majd neki, az a magyar futball végső lezülléséhez fog vezetni.

Nem tudjuk ugyanis majd mi alapján számon kérni a játékosokat, sportvezetőket, elégedetten kell majd hátradőlnünk adott esetben egy Andorra ellen elért döntetlen után, mert már „a Szalai is megmondta”. Az elkövetkezendő tíz, tizenöt évben- amíg ki nem nevelődik a következő futballista-generáció- mindenki mutogathat majd lefelé, hivatkozhat majd arra, hogy nem 25-27 évesen fognak majd megtanulni futballozni, alulról kell felépíteni mindent.

És a legviccesebb az lesz, hogy ettől még egy futballista sem fog kevesebbet keresni. Mert nem az a Knézy által ironikusan emlegetett 200 ezer sok, amit az MLSZ egy döntetlen meccs után ad, hanem az a sok millió, amit a legjobbak még egy magyar klubcsapatban is megkereshetnek havonta, a másodosztályú külföldi csapatokban játszó, vagy a jobb csapatok kispadjait koptató játékosok fizetéséről már nem is beszélve (Szemléltetésként álljon itt egyetlen adat: Dzsudzsák Balázs Moszkvában évi egy milliárd forintot keres).

Ugyanis megpukkadhat Knézy Jenő, leállíthatják az összes stadion építését, mégsem tehet senki semmit az ellen, ami az átlag magyarnak bizony a legjobban fáj: ezek a fiúk nem fognak kevesebbet keresni.

Nem fognak, mert egy szponzornak még Magyarországon is jobban megéri támogatni egy futballcsapatot, ha kimegy az a pár ezer néző a meccsekre, és adott esetben még ott van a tévés közvetítés is, mint mondjuk egy pár száz példányban megjelenő könyvbe betenni egy reklámot.

Szalai Ádám nyilatkozatában azonban nagyon sok fontos, helytálló megállapítás is volt. Például, hogy a magyar válogatottnak a komolyabb eredmény eléréséhez olyan szövetségi kapitány kellene, aki nemzetközi szinten is letett valamit az asztalra (és aki ennek alapján értelemszerűen csak külföldi szakember lehet.) Ez nem rossz recept: gondoljunk csak Rehhagelre, aki 2004-ben EB-győzelemig juttatta az esélyesnek aligha gondolt görög válogatottat. (Hozzátéve azt, hogy Görögországnak egyébként 2004-ben 24/!/ év után először sikerült kivívnia egyáltalán azt, hogy az EB-re kijusson.)

Ahhoz viszont, hogy egy ilyen szakember Magyarországra jöjjön, elárulom, mi kell: PÉNZ. Amiből a magyar futballra már így is túl sokat költenek.

A másik fontos dolog, hogy sokkal több fiatal futballista kell. A rendszerváltozás utáni beruházások következtében abszolút megszűnt az- egyébként meglepő módon korábban még Budapesten is jelenlévő- grundkultúra, aminek keretein belül naponta több százezer gyerek rúgta a bőrt pusztán kedvtelésből az ország különböző közterein. Az ificsapatok edzői, futball-szakemberei országszerte járták ezeket a grundokat, innen is fedeztek fel tehetségeket, de egy futballcsapat játékos-toborzóin egy-egy alkalommal csaknem ezer gyerek megjelent. Ez mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt.

Radikálisan kellene emelni tehát a létszámot. A Bozsik-programnak köszönhetően 80-ról 120 ezerre emelkedett az 5 és 14 év közötti labdarúgók száma, de ez még mindig kevés, legalább 200 ezer gyerek kellene. Ugyanez a helyzet a futball-akadémiákkal is- mire ez a néhány száz gyerek eljut a felnőtt korosztályba, jó, ha egy olyan lesz, aki nemzetközi szinten is megállja a helyét. Az akadémiákra költött pénzt ezért a klubcsapatok játékos-nevelésének kiszélesítésére kellene fordítani, mert az igazi tehetségek felfedezéséhez és kineveléséhez sokkal nagyobb merítés kell annál, mint ahány gyerek egy-egy ilyen akadémiában megfordul.

És végső soron Szalai Ádámnak abban is igaza volt, hogy nem várható el, hogy ezek a játékosok kihozzák a maximumot magukból mondjuk Bukarestben vagy Hollandiában, több, mint ötvenezer néző előtt, ha nincsenek erre mentálisan felkészítve. Ezen viszont sajnos a hasonló nyilatkozatok sem segítenek.

A lomizás betiltásának nincs olyan olvasata, ami kicsit is jó fényt vetne a szabályalkotóra. A szándék egyértelműnek tűnik, némely sznob fostorony nem bírta elviselni, hogy egy évben két napot találkozzon olyan emberekkel, akiknek a látványa zavarja a kényes szemét. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy egy az egyben betiltsák a lomizás egész intézményét, és börtönbüntetéssel sújtsa a lomtalanítások környékén gyűjtögetőket.

Mostantól, ami a lomtalanítás során az utcára kerül, máris az FKF tulajdonává válik. Az FKF-nek viszont nincs ideje szarozni a szortírozással, meg az értékmentéssel, meg a hasonló baromságokkal, így hát bármi kikerül az utcára, arra szemétként van tekintve, és úgy is van kezelve. Megy a telepre. Igaz, hogy ez szívás az FKF-nek is, mivel a lomizók által nem leválogatott tárgyak köbméterben is megnövelik a beérkezett, immár hulladékot, ami jelentős többletköltséget okoz a cégnek.

A lomizókat két nagy csoportra lehet osztani: vannak a megélhetési lomizók, és vannak a flesselgetős lomizók. Utóbbiak városi emberek, akik néha elkapnak egy-egy tonett széket, vagy egy antik lámpaburát, és idült arckifejezéssel viszik haza, mint lakásuk új díszét. A megélhetésiek pedig nem jókedvükben gyűjtik össze a mások által kidobott cuccokat, hanem azért, mert lehetőségek híján kénytelenek ilyen bevételi forrásokban keresni a boldogulást. Ők azok, akik a szegénységbe nem belerohadnak, hanem kitörési pontként lomiznak. Igaz, „nem szép látvány”, ahogy mondta az egyszeri képviselő-testületi tag, de ez nem elég indok arra, hogy még inkább megnyomorítsa az állam az életüket. Az pedig rendészeti kérdés, ha maffiaszerű csoportok befoglalnak utcákat a lomtalanítás alatt. Ha a rendőrség bénázik, az elsősorban őket minősíti, nem a lomizás egészét.

Az a közös mindkét csoportban, hogy értéket mentenek. Mások által már kidobásra ítélt tárgyakat hasznosítanak újra. Ráadásul ezek nagyrészt a magyar nemzet kulturális örökségének a részei. Talán ez a legnagyobb hibája a lomizás tiltásának. Ha a még megmenthető értékek úrhatnám, orrbefogós sznobság miatt a szemétbe kerülnek, az azoknak a bűne és felelőssége, akik kitalálták ezt az agyament szabályozást. A lomisok többet tettek az örökségvédelemért, mint például a giccsmagyarkodás tévútjában lebegő és ezért kétmilliárdot kapó rákaifilip.

Homer Lane és A.S. Neill

Fóti Péter és Virágh Szabolcs írása

Iskola és demokrácia. Mindkét szót igen gyakran használjuk, olykor még egymás viszonylatában is, azonban általában kevesen és kevéssé vizsgáljuk meg, hogy a szépen kerekített mondatokban megfogalmazott elvek (ld. az új NAT ide vonatkozó részét) vajon mennyire érvényesülnek a gyakorlatban. Pedig létezik egy olyan pedagógiai mozgalom, amelynek tagjai valódi demokratikus iskolákat alapítanak és működtetnek szerte a világon. Ezek az iskolák azt értik demokrácián, hogy az iskolai közösség minden tagja – tehát a gyerekek is – közvetlen módon veheti ki részét a döntéshozatalból, azaz a konkrét, mindennapi helyzetekben megnyilvánuló hatalomgyakorlásból. Írásunkban megpróbáljuk vázolni azt az utat – illetve annak egy szeletét –, amely ezen iskolák megszületéséhez és gyakorlatuk kialakításához vezetett.

Born in the USA: köztársaság a köztársaságban

Minden bizonnyal nagyon régre vissza lehetne menni a történeti gyökerek felkutatásában, akár Szókratészig, aki nem előadott, hanem kérdéseket tett fel a tanítványoknak, és természetesen említhetnénk a pedagógiai proszemináriumok bevett hőseit is: Rousseau-t, Froebelt és Pestalozzit. Felfogásunk szerint azonban a mozgalom gyökere a XX. század eleji Amerikába nyúlik vissza. A XIX. század végén lezajló iparosítás következtében új városok jöttek létre, ahol a társadalom szembetalálkozott a fiatalkorú bűnözés problémájával. (Az iparosítás szó talán nem a legjobb leírása annak, amit mindez jelentett: nevezetesen azt, hogy a korábbi decentralizált társadalom egyre jobban centralizált lett.) Sokféle megoldási mód született a problémára. Az első ilyen próbálkozások közül az egyik magát gyerekköztársaságnak nevezte, de valójában nem sok köze volt a köztársasághoz. Egy Wiliam George nevű amerikai hívta életre, aki maga mint legerősebb igyekezett tekintélyt szerezni a többiek előtt, és aztán ezt a tekintélyt használva próbálta a csoportot úgy befolyásolni, hogy az pozitív célokat tűzzön ki maga elé. Egy másik amerikai, akit Homer Lane-nek hívtak, fordított egy nagyot az alapötleten, és egy olyan gyerekköztársaságot hozott létre, amelyben tekintélyét azzal vívta ki, hogy meghagyta a gyerekek szabadságát saját életük irányításában. Ennek keretét ő is a köztársaságban találta meg, amelyben azonban már a mindenkori többség akarata volt fontos. Lane szerepe itt arra szorítkozott, hogy ő javasolta annak az intézménynek a bevezetését, amely a köztársaságokban működő parlamenttel rokon: a heti gyűlések rendszeréről van szó. Mindez tipikus esete annak, hogy valaki céljai eléréséhez nem közvetlen eszközöket, hanem kerülőutakat választ. Amikor Perszeusz azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a Medúzát, akkor ő a korábbi próbálkozókkal ellentétben nem ront a Medúzára, és nem válik ennek következtében kővé annak pillantásától, hanem pajzsát mint tükröt használva vágja le a Medúza fejét. Homer Lane kezdeményezése tehát ritka pillanat a történelemben, talán Szolón az antik Athénban bevezetett reformjainak, vagy az amerikai köztársaság megalapításának lokális, mikrováltozataként lehetne jellemezni.

székes

Hajnalban székesfőváros megindítja magában a metrók áramlását, izmos karján izzadságcsöppekként száguldoz a felszíni közlekedés, a pékinasok a tésztába fújják az orrukat, székesfőváros lapockájában recsegnek az ingatlanpanamák, kockás hasfalán döcögve elindul egy panelprogram, a dzsentrifikáció átrendezi az elhanyagolt intim részeket. A nap végére fáradt és részeg, mint egy kubikos, ledől a vizeletszagba, a rózvelttéren farol a százötös, az utcát fűtik az emtéából, éjszakáznak és hatástanulmányt írnak az akadémikusok.

hely

Az? Ja ismerem régről, rendes hely, nem vagyok benne biztos, hogy a Hely, de rendes hely, a törzsgárda, hátkérlek az ilyen alkeszek meg diákok. Ezzel a nyaka köré csavarta a barátnőjétől kapott angórasálat - Barbarával már két éve nem járnak.

Jelen panaszok: remény gyakori selymes érzése az ádámcsutka és a pajzsmirigy sebezhető területeinél.

metlaki

Alkesz és Diák beteszik a lábukat, az októberi pára a metlaki lapokra toccsan, bajszaik ismét mozgásba lendülnek a melegben, Alkesz a pulthoz instruálja Diákot. - A jóisten áldjon meg akkor. A fehérrumtól a bal füle kezd el fájni az embernek először. - De mondom olyan is az ábrázatod, mint egy zsidó, nem? ugye, Magyarországon van arányaikban a legtöbb egész Európában, de ez már nagyon régóta így van, övék volt a kiskereskedelem is majdnem teljes egészében, az Egan Edéről azt feltétlen el kell olvasnod, és a moszkoviták meg a trojka, hát szintén nagyrésze is, de semmi baj azzal, ha valaki, hát én katolikus vagyok mitcsináljak, azt tudod-e, hogy ebben az utcában működött a Bangha Béla kiadója, csak járatom a pofámat?

Diáknak ízlett a rum és az új társaság is érdekesebbnek tűnt, mint Barbara. A szerelme akivel még soha nem találkozott, hanem akit még csak elképzelt.

betáraz

Az ablakon ejtette be a kulcsot, ami szerencsétlen módon beesett a gáztűzhely mögé. Diák az üres lakásban még napokig cigarettázik, majd felejteni indul.

Amikor évekkel később aztán először megszólal az üggyel kapcsolatban, akkor a vége az lesz, hogy kimennek Alkesszal a Ferihegy 2 B-re. Ott  zokogva Barbara lábanyomát kutatja a magyar betonban, miközben Alkesz a duty free-ben betáraz dönhillből, mert akkor még nem mindenhol lehetett kapni.

reveláns

Nem csak Szpanyi Barbara juttatja el számunkra a valahova utazás borzongató érzését a képein keresztül, de alkotótársa, a liquid-art és a videóinstalláció határmezsgyéjén kísérleteit folytató Hamza Kiss Péter is az örökké úton levés köztes élménye szempontjából reveláns üzenetet közvetít. Így vált lehetővé az infografika, a fényinstalláció, a ready made és a hagyományos textuális realizáció szimbiózisa on the road. A tárlatot ezennel megnyitom.

Rónai Ildikó kurátor fejéről a pezsgőspohárba veti magát egy féltenyérnyi homloksmink. - Nem vette észre senki, úgyis csak én vettem észre, úgyse vette észre senki, hogy elbasztam - mormolja.

rendszerváltást

A YU felségjelzésű könnyített karosszériájú Zastavával Alkesz a házam elé kanyarodva kettőt dudál. - Édesem gyere - szól sajátmagamnak. Magamra kapom a divatot és egyik lábam már ott is van.

A gépkocsiban aztán fölocsúdok, 12,7 mm-es támogató-géppuska lőszerhevederei és gépkarabély-töltények, Alkesz kalapszalagja alá tűzve taktikai kézigránátok armadája.

- Mire véljem!? - tájékozódom üvöltve, de azzal Alkesz már a gázra lépve el is farol. - Valódi rendszerváltást kívánok! - biccent mosolyogva és ráadja a kakaót a Magozott Cseresznyére.

sejl

A minap is fölsejlek a járatok egyikén, a szemben feltűnő fölsejlés karjában csokréta rózsa tündöklése hívja föl figyelmem megragadását. Micsoda kívánatos termet – időzök el a domborulatok kitüremkedéseinél, ha keresve se mutatnának látnék szebbet e fúródó tekintetnél. De nem is volt véletlen fölrezzenésem, mert ő lelki hullámzással felel.

Kisvártatva karjában a növények élelmiszerré változnak, amelyeket átnyújt egy fedéltelen szépkorú férfinak. Nem tipikus egy járaton aztmondhatom.

Bizony bolond világban élünk kifordultan, ahová látogatni jár csak a szeretet. Schobert Norbert és Rubint Réka gépkocsijaik fémkapszulájába zártan ilyet mikor érezhetnek?

Mi is ezekről beszélünk, csak még tanulnunk kell ezt a tömörséget. Pawel Kuczynski képei. 

Farkas Attila Márton, FAM írása

„…akik hozzánk hasonlóan az ultrajobboldaliság és ultrakonzervativitás értelmében és jegyében vállalják fel a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliságot, megvetik 1848/1849 forradalmi eszméit, forradalmi személyiségeit, – ezzel szemben tisztelik a Habsburg-Lothringen-dynastiát, mérhetetlenül tisztelik I. Ferenc Józsefet, Ausztria Császárát és Magyarország Apostoli Királyát, tisztelik Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg-ot, Alfred Fürst zu Windisch-Graetz tábornagyot, Franz Ludwig Freiherr von Welden táborszernagyot, Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagyot. Áldott emléküket meg kell őriznie minden nemzetszerető, nemzetéhez és hazájához hű, igaz magyar embernek. (…) Nyilvánvaló, hogy a világosi fegyverletétel után működni kezdő bíróságok törvényesen működtek. Haynau táborszernagynak – mint Magyarország katonai parancsnokának – különleges jogköre volt; felülbírálhatta a bírósági ítéleteket és kegyelmi jogai is voltak. Teljesen jogszerűen jártak el a bíróságok, és Haynau is jogszerűen, igazságosan járt el.”i Mi több: „Haynaunak a magyar történelemben voltaképpen - joggal mondhatjuk így - pozitív, sőt dicsőségesen pozitív szerepe volt.”ii

Ez a szöveg nem valamely 1850 körüli újságból, hanem egy pár éve bekrepált szélsőjobboldali lap, a Pannon Front netre is kitett cikkei egyikéből való, egy László András nevű guru tollából. De hasonlókat olvashatunk a labanc.eu/labanc.org – A labancok útjelzői c. honlapon is, melynek belépési oldalán a szabadságharc vezetőinek arcképeit láthatjuk, egy-két egyéb korabeli kép (többek között a „Mit kíván a magyar nemzet” ismert plakátja) társaságában, a következő aláírással: „felségárulók alantas lázadása”. A magát ultrajobboldalnak, ultradextrokonzervatívnak, de leginkább tradicionalistának nevező irányzat követői szerint 1848/1849 „szélsőbaloldali, szabadkőműves felbujtásra létrejött aljas forradalmi lázadás volt, amely jóhiszemű-jószándékú embereket is magával ragadott, amely átment egy polgárháborús állapotsorozatba, s végül egy olyan belháborúba, amelybe idegen, külföldi katonai erőknek is be kellett avatkozniuk.” Kiemelt, ajánlott cikkeik között olvashatjuk a „Miért tiszteljük Haynaut?” c. írást, ami a honlap legolvasottabb, népszerű írásai között is szerepel.

László a szabadságharc után kivégzetteket, bebörtönzötteket és emigránsokat egyszerűen csak „Kossuth-kutyák”-ként aposztrofálja, és egy nevezőre hozza a bolsevikokkal. Az aradi vértanúk szerinte „felségáruló, esküszegő, lázadó és fegyveres, az uralkodójuk ellen felkelt tisztek” voltak, akik csak „azt a büntetést kapták, amelyet egyértelműen megérdemeltek. László szerint, „ha nem ítélték volna halálra őket, vagy akárcsak kegyelmet kaptak volna”, óriási, „súlyos precedens-képző” hiba lett volna.iii

A Fidesz - abból az állításból kiindulva, hogy az 1990 utáni rendszer független pozícióiban valójában a posztkommunista elit káderállománya ült (röviden tehát az MSZP emberei) - hatalomra kerülve ezekbe az úgynevezett független pozíciókba, ahová csak tehette - tehát a kétharmad birtokában szinte mindenhová - a Fideszhez feltételezhetően nagyon lojális embereket ültetett.

Miközben az a része igaz a fideszes állításnak, hogy az államigazgatás, a független „contre pouvoir-ok”, a közmédia, rendvédelem, a végrehajtó hatalom szakigazgatási intézményei élén és apparátusában kvázi a komcsi lojalitás élt tovább, aközben a régi szoci pártkatona az új fideszeshez képest jelentős különbségeket mutat.