Izing Klára asztrológus 1-2 éve a Nők Lapjában megjelent „elemzése” szerint a japánok karmája annyira megromlott Pearl Harbourban, hogy ez egyenesen vezetett a fukusimai baleset bekövetkeztéhez. A helyzet a valóságban azért ennél összetettebbnek tűnik. A baleset következményeiről a magyar médiában is viszonylag sokat olvashatunk, az előzményekről azonban jóval kevesebbet. Vajon mi kellett ahhoz, hogy mindössze tíz évvel az atombomba után Japán nukleáris programba kezdjen és teleszórják atomreaktorokkal ezt a törésvonalon fekvő, vulkanikus szigetcsoportot?

Glowing Radium Highway

Lehet-e egy kivételesen nagy fasz politikus apropóján politikai kampányt csinálni? Hogyne lehetne. Ez a szakma része, ezt Baloghnak és a Fidesznek is viselnie kell. Lehet-e Balogh apropóján a CSBE-ről építő vitát folytatni? Persze lehet. Lehet-e az, hogy a feministák ezt az apropót kihasználva építik föl az itthon szinte teljesen hiányzó társadalmi láthatóságukat? Persze elég rámenős civilek, hadd csinálják. Hogy ez a feminista kampány pont olyan, mint a nyugati világban bárhol? Hát Istenem, legalább nem vagyunk elmaradott provincia.

De lehet-e ebből egy olyan politikai kampányt csinálni – elsősorban a sajtó túlteljesítő gyűlöletgyárosai által - amely a tényektől, a családon belüli erőszak valós természetétől elrugaszkodott uszítássá fajul?

A Népesedési csomaggal a kormány továbbra is a felső-középosztály javára csoportosít át forrásokat, a társadalom egyéb része felé tett gesztusok a közelgő választásoknak tudhatók be. Nem valószínű, hogy nőni fog a gyermekvállalási hajlandóság a lakosság nagyobb részének nem kedvező családi adókedvezmény fenntartásával és kiszélesítésével, a társadalmi különbségek viszont egyre csak erősödnek.

Ma Magyarországon általános meggyőződés, hogy sokkal több gyereknek kéne születnie, elöregszik és fogy a lakosság: a népszámlálási adatok szerint 2011-ig 10 év alatt egy Debrecen méretű várossal lett kisebb a népesség, a szülőképes korú nőkre jutó születések átlaga 1974 óta folyamatosan csökken, jelenleg 1,3 körül van. Az elöregedés okozta fő probléma az, hogy egyre kevesebb aktívnak kell eltartania egyre több időset. Ráadásul európai összehasonlításban is kiemelkedően sok nálunk az inaktívak aránya, és bár a kormány részéről történtek kísérletek egyes inaktív csoportoknak a munkaerőpiacra való visszavezetésére (pl. idéntől a rokkantsági nyugdíj helyébe vagy rehabilitációs ellátás vagy jóval szigorúbb feltételek mellett igényelhető rokkantsági ellátás lépett), összességében megoldatlan maradt az elöregedő társadalom problémája, nem beszélve a jelenleg egyre fenntarthatatlanabbnak látszó nyugdíjrendszerről. A demográfusok szerint ahhoz, hogy a lakosság legalább középtávon fennmaradjon, a születési arányszámnak közelítenie kellene a 2.1-et. Erre azonban utoljára 1978-ban volt példa, a jelenlegi tendencia mellett tehát az itt élők gyors fogyásával számolhatunk. Bár a magyar trenddel szemben a világ népessége folyamatosan nő - 40 év alatt duplájára nőtt az emberiség és 2050-re a jelenlegi ütemmel számolva eléri a 10 milliárdot -, a magyar kormány elsősorban a Magyarországon élők gyermekvállalási hajlandóságának elősegítésére tesz kísérletet, nem pedig a nagyarányú bevándorlás ösztönzésére. Mindezt teszi amellett persze, hogy próbálja hazacsábítani a külföldre távozott magasan kvalifikáltakat (a képzetlen munkaerőt tehát nem tekinti veszteségnek), illetve próbálja fékezni a kivándorlást többek közt a diákok röghöz-kötésével és pár milliós költségvetésű kampányvideókkal.

A gyermekvállalási hajlandóságot pedig az új Népesedési csomaggal fokozná a kormány. A 2014-es költségvetési törvénytervezetben megjelent program összesen 2 dolgot nevesít: már nem csak a személyi jövedelemadóból, hanem az egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékból is le lehetne vonni a családi adókedvezményt, illetve tartalmazza a diákhitel-tartozások részleges elengedésének tervét. A korábban köztudatba bedobott gyed extráról egy szó se esik, egyéb, gyermekvállalásra ösztönző lépésről szintén nem lehet benne olvasni.

Gyarapodó középosztály?

A Fidesz-KDNP középosztályként emlegeti a szerinte megerősítendő társadalmi réteget, és ehhez asszisztál többek között az adóterhek csökkentésével. A jövedelmi viszonyok és fogyasztói kosár viszonyát megvizsgálva viszont azt lehet látni, hogy az alsó közép- és középréteg egy jelentősebb részének lecsúszásával az elmúlt 3 évben nőtt a szegének aránya (ld. itt és itt), a felső-közép réteg és jómódúak lakossághoz mért aránya nem változott, számuk viszont csökkent. Kovács Tamás és Novoszáth Péter egy közös tanulmányukban úgy fogalmaznak, hogy Magyarországon (és az Európai Unióban) a pénzügyi és gazdasági válság hatására szélesebbre nyílik a társadalmi olló, a középosztály pedig egyre inkább elvékonyodik, lecsúszik és ez a réteg egyre mélyebb szegénységbe kerül. Nem erősödik tehát a középosztály, legfeljebb a felső-közép réteg és jómódúak aránya stagnál. Ráadásul a 2011-ben bevezetett családi adókedvezmény eddig kizárólag azt a társadalmi réteget hozta helyzetbe, amelyik el tudott helyezkedni a munkaerőpiacon és volt rendszeres piaci jövedelme. Egy gyerek esetén ugyanis a bérből és fizetésből élőnek 2011-ben ahhoz, hogy maximálisan ki tudja használni az adókedvezményt meg kellett keresnie minimum havi bruttó 109 ezer forintot (tehát még a garantált bérminimumot kereső munkavállalók is kiestek a célcsoportból), két gyerek estén 154 ezer forintot, három gyerek esetén pedig legalább 487 (!) ezer forintot, tehát ha jóval az átlag jövedelem (228 400 forint) felett keresett a szülő, akkor ösztönzött az állam a kettő mellé egy harmadik gyerek vállalására. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma számításai szerint 550 milliárd forintot juttatott a kormány a kedvezményt igénybe venni tudó családoknak az elmúlt 3 évben, de a gyermekvállalási hajlandóságot tavaly szinte alig, idén pedig már egyáltalán nem sikerült meglendíteni. A 2014-re tervezett változások az ideihez képest az egy gyermekesek esetében semmilyen anyagi többletet nem jelentenek. A két gyerekesek tekintetében a legalacsonyabb jövedelmi kategóriához tartozóknak, három gyerek esetén pedig bruttó 600 ezer forintos keresetig minden jövedelmi csoportba tartozó számára pozitív változást hoznak, de úgy, hogy minél magasabb a jövedelem, annál jobban jár a munkavállaló amíg el nem éri a fizetése a havi 400 ezer forintot - ennél magasabb kereset mellett ugyanis csak kismértékben, de még mindig nő a nettó bevétele a 2013-as évhez képest. De összességében nem csak a családi adópolitika nem kedvez a legalacsonyabb jövedelműeknek: az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése, illetve a 2012-es adójóváírás kivezetése az alacsony keresetű munkavállalókat sújtotta jelentősen és a magasabb jövedelműek bevételét növelte.

A munkaerőpiacon elhelyezkedni nem tudók számára juttat ugyan a törvényhozó meghatározott formában gyermeknevelésre fordítandó segélyeket (pl. gyermeknevelési támogatás a gyermek 8 éves koráig 28 500 forint, alanyi alapon járó gyermekgondozási segély 28 500 forint), de a családi adókedvezmény adóalapból való levonása egyértelműen az átlag jövedelem felett keresők számára csoportosított át forrásokat.

Szavazatszerző gesztusok

A kapitalizmus  Magyarországon nem „diszfunkcionálisan” működő kapitalizmus, amely csak azért nem képes a földi paradicsomot elhozni, mert nincs munkakultúránk, mert balkáni tahók vagyunk, vagy sok az oligarcha és etatisták a hagyományaink. A kapitalizmus itt nagyon is funkcionális. Ez is ő maga, amit itt a periférián látunk és ez is a lényegéhez tartozik. A kapitalizmus egy centrum és periféria - egy gazdag és szegény viszonyban működik.

Red Alert a 444!-en

Érdekes látni, amikor a saját kúlságától megrészegült és a mindent anyázó nihilizmus (444!), a szokásos balettugrásokkal nem tud tovább közlekedni valóság nevű nagybátyánk teteme fölött. Íme a tetem:

Az, hogy nem tud tovább közlekedni, persze még nem jelenti azt, hogy megáll és komolyan eltöpreng. De mégis tesz egy szellemi erőfeszítést, hogy a „kapitalizmusról” gondoljon valamit, ami összeegyezteti a kúlságot az internethasználó középosztály lecsúszásából adódó keserűséggel és valami artikulátlan kapitalizmus-ellenes érzéssel.

De látni kell, hogy mind maga az occupy-os életérzés, mind az ezzel halkan szimpatizáló Plankó, vagy az azt anyázó Uj Péter, de főként a posztok alá érkezett kommentek olyan fogalmi készlettel próbálják megteremteni a saját lelki békéjüket, aminek a hatékonysága olyan, mintha egy közös-nyomócsöves dízelmotor motorvezérlő elektronikájának a működésére próbálna egy szaki a csőkulcsa segítségével rájönni.

Nem gecizni akarok. Nem a szaki hibája, hogy nem látott még motorvezérlő-elektronikát. A magyar elbaszottsághoz szorosan hozzátartozik, hogy a kritikai nyelv ki van iktatva. Pedig pont a „kapitalizmus” és „kommunizmus” terminusokban zajló álvitáknál többre lenne képes. Ha a magyar kapitalizmus és ennek a felszínén zajló politikai zsibongás érdekel minket, akkor ehhez kapásból végig kell gondolni ezt a négy szempontot:

Prágából jelentjük

Vasárnap kora délután a Sladkovsky kávézót, ahol vendéglátónk szerint őrült finom angol reggelit lehet kapni, zárva találjuk. A lehúzott redőnyön cetli hirdeti: ezen a hétvégén csak kettőkor nyitnak, hogy előtte még kiheverjék a választási berúgást. Telefonjaink három órát mutatnak, még várunk egy kicsit, nem hiába: perceken belül a hirdetménynek megfelelő csatakkész állapotban fut be a pultoslány, és nekikezd a nyitásnak, de amikor tíz perc múlva megkérdezzük, hogy most már akkor bejöhetnénk-e, kiderül, hogy rossz irányba állítottuk át az óráinkat, valójában csak egy óra van, úgyhogy inkább elindulunk egy másik helyre, mert már éhesek vagyunk.

A város tényleg mintha másnapos lenne, a mellékutcákon se autó, se gyalogos, a máskor életteli kocsmák is éppen ébredeznek, csak az avart söpörgeti a szél a jellegzetes mini kockaköveken, eszembe jut Camus egyik fiatalkori esszéje, amit Prágában, itteni magányában írt. Előző éjszaka még a magyar turisták által (általam is) megszokott őrjöngésben volt a környék, a Retro Music Hall előtt a Morrison’s-hoz hasonló állapotok, a Vencel téren csak úgy sercegtek  a kolbászok, az utcán szívják a spanglit mert ott bezzeg lehet, satöbbi – de nehogy azt higgyük, hogy a választásoknak bármilyen hatása volt az estére. Ez csak egy sima szombat volt: nehéz lenne olyan online tudósítást csinálni a cseh választásokról Prágában, mint nálunk nemzeti ünnepeken vagy választások napján. A cseheket nem érdeklik annyira a pártok, hogy nagygyűlésekkel tömjék tele a nagyobb tereket, a plakátokon kívül semmiféle békemenet vagy utcai kitelepülés, egyáltalán semmi nem emlékeztetett arra, hogy választások voltak. „Itt ennél sokkal individualistábbak az emberek” – mondják barátaink, akiket az egyszerűség kedvéért címkézzünk mondjuk civil értelmiségieknek, és persze a zöldekre szavaztak, akiknek az állítólagos törzshelye, a Café Sicily a 3%-ot meghaladó (tehát állami támogatásra jogosító), ám az 5%-os parlamenti küszöbnél alacsonyabb eredmény után egész egyszerűen zárva volt. Mindenki magában ünnepel vagy gyászol, a nyilvánosság kizárásával – és kivéve a kalózpártot, akik goára üldögéltek a Moldván egy hajón. Sajnos ez a buli meg, bármilyen látványos is, zártkörű volt, így minden tudósítói igyekezetünk ellenére semmilyen párttagot vagy aktivistát nem tudtunk meginterjúvolni. Persze lehet, hogy a nagyobb pártoknak volt valahol valami bulija, csak mi nem tudtunk róla, a Dotohóblogtól kell megkérdezni.

Barátaink elég reménytelenül tekintenek az egész témára, de azért elmentek szavazni. Egyiküket el is kísérjük, így láthatjuk, hogy a demokrácia ünnepének díszletei többé-kevésbé megegyeznek a magyarországival. A pártok képviselői egy fokkal szlávabb járomcsonttal rendelkeznek, de az öltözködésük és az egyértelmű beazonosíthatóságuk (már hogy kit melyik párt delegált) csakúgy megegyezik, mint a szocreál óvodás/áltisis hangulat. Még a vokstároló doboz is ugyanolyan.

Köztes-Európa Közép-Kelet-Európa kulturális alapokat követő kijelölése. Ütközőzóna Nyugat és Kelet között, egy állandó harcmező, amit a német, orosz és török birodalmi törekvések időről időre átrendeztek vagy éppen bekebeleztek. Köztes-Európa országait a közös sors tartja össze: folyamatos államhatár változások, etnikai keveredés, a függetlenségért folytatott örök harc, és a kisebbségi lét állandó tapasztalata.

Arról, hogy hol is van Köztes-Európa, rengeteg vita folyik: valahol a Nyugat és Kelet között, a nyugatias, és keleties kulturális elemek közös hatásterében. Nyugaton a német nyelvterületet, keleten az orosz/keleti szláv tömböt, vagy az ortodox vallás elterjedését szokták határának tekinteni. A legszigorúbb lehatárolás szerint a balti államok tartoznak ide, valamint Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Horvátország, valamint Erdély és Ukrajna nyugati fele. De a megengedőbbek beleveszik Finnországot és a teljes Balkánt, Görögországgal, Románia egészével.

Köztes-Európában az etnikai keveredés miatt elméletben is lehetetlen igazságos országhatárokat húzni, ráadásul a gyakorlatban mindig az aktuálisan győztes nagyhatalmak akarata érvényesült. Ennek megfelelően rengeteg olyan város és tartomány van itt, melyet több ország is magáénak érez. A következőkben ezek közül néhányat szeretnék röviden bemutatni.

Köztes-Európa egyik lehetséges kijelölése

Lehet, hogy unalmas mindig a BKV angolságain és egyéb marketingakcióin szórakozni, de erre tényleg nem találtunk szavakat: a népligeti metróállomáson egy kis papirosra a következők vannak felírva ékes külföldiséggel (a kép kicsit homályos, de sajnos csak nemokos telefonnal tudtuk dokumentálni):

NO OKE EURO

NO OKE KART

FT - OK

A Népligetre érkeznek a nemzetközi buszjáratok Budapestre, érthető szegény jegykiadók felháborodása, hogy mindenféle hülye igénnyel jönnek ezek a mindenféle külföldiek. Úgyhogy jól kiírták, hogy érthető legyen: itt kérem szépen, csakis FT-tal lehet fizetni, bármit is jelentsen ez egy turistának, aki esetleg a HUF kifejezést kis eséllyel ismerheti. Mi egyébként éppen este 11-kor lőttük ezt a képet, miután Prágából megérkezve jegyet akartunk vásárolni. Azt nem tudom, hogy van-e éjjel-nappali pénzváltó a közelben, ahol a Népligetre érkező vándor szerezhet FT-ot, hogy átjusson a marcona ellenőrök hadán a metróhoz.

“A Dózsa-forradalmat egy későbbi, hierarchikussá merevedett társadalomnak a történetírása szívesen állította be úgy, mint vérig keseredett, de komoly társadalmi programmal nem bíró parasztoknak nagyúri ambícióktól fűtött parasztvezérek vezetése alatt folyó, merőben rabszolgalázadásszerű véres tömegmozgalmát. Valójában azonban ez a parasztforradalom éppen úgy, mint Mátyás király igazságossága, azért vált értelmetlen epizóddá, mert egy következő, kártékony társadalmi fejlődés folytán nem lett folytatása.“

A fenti Bibó-idézet csak egy rövid utalás arra, hogy milyen fontos fordulópontot jelent a Dózsa-felkelés (és leverése) a magyar történelemben. Látva, hogy már a Mandineren sem emlékeznek Bibó szavaira, érdemes felidézni az 1514-es események ezen olvasatát (idézetek innen), ami alapján a Dózsa felkelés-szöges ellentéte a Dobray cikkében olvasható “randomkodásnak”.

“A Dózsa-féle forradalomban megvoltak mindazok a kísérőjelenségek, amelyek az európai forradalmakat a bennük rejlő tudatos társadalomkritikai erőfeszítésnél fogva a legkorábbi időktől kezdve megkülönböztették a merő rabszolgalázadástól. Ott volt a papok és diákok sokasága, akik egy keresztény alaphangú társadalomkritikának, demokratizmusnak és forradalmiságnak akkortájt egész Európában visszhangzó jelszavait népszerűsítették tovább a tömegekben; ott voltak azok a konkrét szabadságok, jogosultságok és szolgáltatási határok, amelyeknek a kiharcolásáért, a helyreállításáért, a biztosításáért a siker komoly reményével lehetett harcolni; ott voltak a szabad városok és mezővárosok formájában valósággal elérhető és megvalósítható polgári és paraszti szabadságnak a mindenki által ismert példái.”

Az európai parasztfelkelésekkel való párhuzamba állítás azért is jelentős, mert ezek azok a mozgolódások, amik idővel kikényszerítik, hogy a direkt személyi alávetettség helyett piaci folyamatokon keresztül kontrollálják a parasztságot. Ez pedig előfeltétele a rendi előjogokat és monopóliumokat forradalmi úton szétszakító új, tőkés osztály kialakulásának – aka feudalizmusról áttérés a kapitalizmusra. Bibónál a Dózsa-felkelés jelentőségét pontosan az adja, hogy ezen sokszínű, kis szabadságait védelmező réteg fog össze a megerősödő főúri hatalommal szemben. Ez lenne a nyugati társadalomfejlődés alapja, ahol a király ezen középrétegek természetes szövetségese, hiszen rájuk támaszkodva képes a főurak hatalmát ellensúlyozni.

“Ez a gazdagon tagolt, földjéhez, munkájához, szakmájához, szabadságához erősen hozzákapcsolódó társadalom eredményesen szembe tudott fordulni a hatalomkoncentrációnak, az egyoldalú alávetésnek a kísérleteivel, éspedig mindenekelőtt azokkal, melyek a nagy hűbérurak, a földesúri nagybirtokok oldalairól indultak el. Ebben a küzdelemben Nyugat-Európában a királyi hatalom a szabadságaikat biztosítani akaró polgári, kézműves, paraszti és értelmiségi rétegek mellett állott, s ez az összeműködés törte meg Nyugat-Európában a feudális hűbérúri és földesúri hatalmat. Ennek az eredményeképpen alakult ki a modern állam, amely Nyugat-Európában még abszolutisztikus formájában sem arra irányult, hogy ezeket a kis közösségeket megtörje, hanem elsősorban a nagy hűbérurak elvett hatalmait összegezte központi hatalommá, míg a céhek, városok, testületek s más társadalmi szervezetek változatos világát inkább csak együvé adminisztrálta, mintsem megszüntette" 

A jobbágyok királypártisága kapcsán tehát a 4K! fellélegezhet, mint ahogy az se különösen “zavar be az osztályharcba”, hogy “egyes nemesek, főleg kisnemesek – például a Becse várát átadó Szakolyi János – csatlakoztak a felkelőkhöz”. Arról, hogy az elnyomás mértéke szükségszerűvé tette-e a felkelést vagy sem, tényleg nem érdemes különösebben lamentálni - nyilvánvalóan volt rá elég ok, mint ahogy a korban Európa bármely országában. Sokkal lényegesebb a felkelés következménye, ahol a leverés ténye - ez más országok esetében is így alakult - vagy a Dobray által elrelativizált megtorlás valóban másodlagos jelentőségű.

“A Dózsa-forradalom leverése két okból vált következményeiben végzetessé. Az egyik ok az, hogy összeesett és Werbőczy személyén és művén keresztül összekapcsolódott a köznemesség politikai öntudatra ébredésével. Az „una eademque nobilitas”, a nemesi kiváltságok egyneműségének elvében nem a főnemesség és köznemesség „demokratikus” egyenlőségén, hanem a parasztsággal szemben való érdekközösségen van a hangsúly. Ekkor szilárdult meg az a négyszáz esztendeig szétszakíthatatlannak bizonyult érdekkapcsolat, amely a nagyszámú középnemességnek a kis szabadságát nem a polgárok és parasztok kis szabadságaival együttesen akarta biztosítani, ahogyan az Mátyás politikájának a folytatásából következett volna, hanem a földesurak nagy szabadságaival való azonosulásban"

A másik ok, hogy a Habsburg uralom követi, ami szintén az arisztokráciával való szövetségre épít. Tehát a Dózsa-felkelés jelentősége abban áll, hogy ezt követően a középnemesség kiélezett helyzetekben mindig inkább előjogait félti és magát a lentről jövőktől határolja el ahelyett, hogy a társadalmi átalakulás élére álljon. Ez pedig évszázadokra blokkolja a magyar társadalomfejlődést. Bibó olvasatában tehát történelmi fordulópontot jelent a Dózsa-felkelés, szemben a mandiner-cikk - nem megjelölt - központi forrásának tűnő blogbejegyzés állításával, miszerint: "Az 1514-es Dózsa György-féle parasztháború így csupán egy lényeges következmények nélküli epizódként, a magyar történelem legnagyobb parasztfelkeléseként vonult be hazánk történelmébe."

Hogy ez milyen viszonyban van a magyar értelmiségben (és blogszférában) széleskörben elterjedt cinikus, felsőbbrendű, “népet” lenéző értelmiségi attitűddel, illetve milyen az összefüggés a nyugati társadalomfejlődés kibontakozása és a keleti megakadása között - hiszen a gyarmatosításból és az ipari forradalomból, majd az ennek folytán kialakuló európai munkamegosztásból (részben) következik a második jobbágyság, a robot megtartása és a röghöz kötés - vagy hogy ugyanezen értelmiség hogyan állíthatja azt az Európát mérceként, amely civilizációját a fél világ lerablásának és többek közt ezen egyenlőtlen európai munkamegosztásnak köszönheti, az persze kérdés.

Mint ahogy az is kérdés, hogy a 4K! valóban széleskörű mozgalommá alakul-e, ezzel újra életre hívva Dózsa népét és a közép- és alsó rétegek valamiféle szövetségét. Ez egyelőre csak remény, ígéret vagy veszély: ki-ki honnan nézi. Mindenesetre a szimbólumválasztás, az üzenet direktsége és a lefelé nyitás egyelőre követi a bibói “Dózsa-mítoszt.”

Amikor már majdnem bevesszük, hogy minket csak a totális bekamerázás és az egyre nagyobb trollhadseregek felállítása védhet meg a mindennapi bűnözéstől, a BKV egy meglepő és kreatív ötlettel hökkenti meg a magát már majdnem eltemető önjelölt kriminológust.

Valamiért az emberek úgy érzik, hogy szükségük van a villamos és busz viszonylatjelző táblákra. Egyszerűen megkedvelték őket a sok utazás során, a 14-esen csókolóztak először, vagy épp 30 éves a kolega és kell neki adni egy ilyen táblát. Mindenkinek van olyan ismerőse, akinek van otthon ilyen szép táblája, ők biztosan nem garázdák és tolvajok, hanem a BKV-nál vásárolták meg a táblát 850Ft-ért. Ez ám az igazi bűnmegelőzés, már csak rá kellene írni a tábla aljára is, hogy tudja az ember, ha igénye támadna rá.

A cég látta a piaci rést, amiről más nem is tudhatott és betört. Akár egyedi táblát is rendelhetünk: egyoldalasat 5100Ft-ért, de ki tenne ilyet, amikor a kétoldalas 6000Ft.

Ha BKV ennyire szem előtt tartaná a piaci igényeket a járatok kialakításnál, akkor bezárhatna az Audi meg a kritikálmasz gyár is pillanatok alatt. 

Boldog karácsonyt, kedves utazóközönség!

 A „matolcsyzmus” és a „gazdasági szabadságharc”, a különadók, hatósági árképzés, az államosítások, piacátrendezés és az ezekért vállalt konfliktusok mögött nem valamiféle "kommunista" tempó öröksége áll. Míg az elmúlt két évtizedben a helyi burzsoázia fő funkciója a világrendszerbe való becsatoltság biztosítása volt, időközben érdekei megváltoznak és újraformálódik egy „nemzeti burzsoáziává”. A nemzetközi tőkéssel szemben az új hazai burzsoázia már riválisként lép föl, szeretné a haszon és a termelési eszközök neki kedvezőbb újraosztását. Ez az igény hozza létre/formálja az orbáni államot is - mint már annyiszor a kapitalizmus történetében.

Magyarországon a piaci fundamentalizmus politikai képviseletét a balliberális oldal pártjai látják el. Az ő elbeszélésük határozza meg az Orbán-kormány kritikáját is, amely kritika nem csak teljesen megalapozatlan és téves, de emiatt alkalmatlan is arra, hogy az orbánizmust leváltsa és valami mással helyettesítse.

A kritika szerint az orbáni állam „kommunista”, etatista, „antikapitalista” intervenció és államosítás a piac kívánatos törvényszerűségeivel szemben. Miközben a jobboldal nem feltétlenül jelent államellenességet, a balliberális kritika másik lába sem áll szilárd talajon: A tőkés működés és az állami koordináció nem egymás ellentétei, hanem történetileg egymást feltételezik.

Tőke és állam jegyesek. Nem csak nálunk…

A tőkefelhalmozás beindulásának és magának a kapitalizmus működésének érzékeny (valójában igen sérülékeny) gépezete nem működhet anélkül, hogy ne létezne valami, ami nagyon intenzíven kontrollálja az erőforrásokat és hozza létre úgy a termelési viszonyokat, hogy az a tőkeképződés feltételeit is megteremtse: Az olcsó felhalmozási javakat, a tőkekoncentrációt akár erőszakos elsajátítással, olcsó nagy tömegű és kiszolgáltatott munkaerőt, a kereskedelemben a megfelelő monopóliumokat és a magántulajdon tőkének kedvező értelmezését biztosítsa egy kényszerrenddel. Ez az állam.