Ez a Médiatörvény szar. A szövegből kiindulva nem előrelátható, hogy milyen sajtóvétség az, ami szankciót von maga után. Ezek után mellékes, hogy mekkora a bírság, hogy a testület a rendszerváltás óta először nem többpárti delegáltakból áll, mellékes, hogy a legszélesebb iratbetekintési jogot adja a médiatestületnek valaha.

A nyilvánosság olyan érzékeny terep, amit alapvetően csak "a főszabály a szabadság, a kivétel a tilalom" talajáról érdemes szabályozni.

Akkor is így van ez, ha jópár évtizede a sajtószabadságot nem az állam, hanem a materiális sajtót előállító tőke veszélyeztetheti, a tőke monopolizálhatja a véleményt, elhallgat, elhallgattat. Akkor is így van ez, ha a plurális sajtópiac érdekében szükség van állami szabályozásra. Akkor is így van ez, ha a nyilvánosság egy része szűkös jószágon – frekvenciákon osztozik és indokolt az állami elosztás. A főszabály a kifejezés szabadsága. Tartalmat szankcionálni kivételesen és különös garanciákkal lehet. Akkor is ez a szemlélet az egyedül járható, ha az NMHH másodfokú határozatai a bíróság előtt támadhatóak. Hiába a szabályozás indokoltsága, ha az nem a szabadság szemszögéből szabályoz, hiába a jó jogtechnikai megszerkesztettség, hiába az európai irányelvek implementálása, hiába a kiskorúak védelme érdekében beleírt bármi.

A "mindent szabad és csak néha tilos valami" logikája megfordul, és nekünk, akik 1848 óta a szabadságot hisszük főszabálynak, ez különösen megalázó.

Már a karácsonyt követő első nyitvatartási napon, hétfőn is tele voltak az üzletek parkolói, mintha az emberek rosszul lennének attól, hogy két és fél napig nem vásárolhattak. Miután már a távoli rokonok ajándékait is begyűjtötte mindenki, és a kereskedők is fújhattak egyet, kezdetét veheti az adventi vásárlási rohamokat is megszégyenítő visszaváltási hullám.

Túlságosan elcsépelt lenne, ha az elüzletiesedett karácsony miatt sóhajtoznék, én távol tartottam magam a vásárlási láztól és pont. Most egy adott szituáció szerintem legjobb megoldásáról írok.

Idén téltől végre tilos sózni a járdákat. Ez azért örömteli elsősorban, mert az utóbbi években nagy problémát okozott a városban élő állatoknak, mivel a só szétmarta a talpukat. A fás szárú növények is károsodtak benne, az olvadás utáni hólével keveredve meg további környezetkárosodást okozott. A járda felülete is tönkrement nagyrészt, tehát csak üdvözölni lehet a két éve meghozott és szeptembertől életbelépő kormányrendeletet.

A bírság 50.000 forintig terjed, nyilván van egy átmeneti idő, amíg mindenkiben tudatosul a rendelkezés, és remélni lehet, ha nem is a környezetvédelmi szempontok oldaláról megközelítve, de a kilátásba helyezett büntetés jobb belátásra bírja a notórius „sózókat”.

Nos, a BKV tendenciózusan szabályt sért. A BKV felel azért, hogy a megállóikban a járdák csúszásmentesek legyenek. A városban többször is szembetűnt, hogy a felbérelt járdatisztító brigádok sóznak. Konkrétan most két esetet emelünk ki, igen tanulságosak.

A következő történt: 2010 december 18-án, délután fél 4 körül a Bem térnél lévő BKV buszmegállóban, az IFU-894-es rendszámú zöld mikrobusszal érkező, a csúszásmentesítéssel megbízott munkások sóval kezdték el felszórni a járdát. Az eset dokumentációját úgy akadályozták meg, hogy veréssel fenyegették meg a Fent és Lent szerzőjét. Ez, és maga a beismerés, hogy sóznak, az alább látható felvételből egyértelműen bebizonyosodik.

Két héttel ezelőtt, Antall József halálának és a Kacsamesék félbeszakításának kapcsán arról írtunk, hogyan gyalogolt keresztül a politika a meséinken – a néhány értetlenkedő kommentből is kiderül, hogy az eggyel felettünk járó generáció az akkoriban kezdődő folyamatokat úgy élte meg, mint a politika átgyaloglását az eszméin. Antall József halála és a körülötte zajló események, a róla szóló, máig tartó viták szimbolikus kezdete annak az eddig húszéves történetnek, amit a tavaszi választások nem lezárnak, hanem betetőznek: egy mesterségesen szított kultúrharcnak, amely a magyar társadalom valóságával köszönő viszonyban sincsen, és miközben az úgynevezett gondolkodó emberek évtizedekkel ezelőtt érvényüket vesztett diskurzusukba vonulva veszekednek a hatalmon lévők pénzén, azok a háttérben gazdasági érdekköreiket igyekeznek növelni, mindig aktuális módon felhasználva az újságokban zajló, egyre érdektelenebb ideológiai vitát.

A Karácsony remek alkalom arra, hogy a bejglik fölött egy kicsit magunkba nézzünk, és erre mi lehetne manapság jobb módszer, mint megnézni, hogy kiknek a célcsoportjába tartozunk. Ez a remek blog.hu nem jött volna létre, ha nem lennének rajta reklámok, és a kifejezetten ránk célzott reklámok fényében megpillanthatjuk önmagunkat, illetve titeket.

Karácsonyi ajándékként gyűjtöttünk Nektek egy csokrot az utóbbi hetekben itt landolt hirdetésekből. Így képzelnek el titeket a Fent és Lent felületére generált reklámok:

Mint a hírekből kiderült, Tarlós István főpolgármester a szmogriadó tájékoztatási fokozatát jelentette be, ami nagyjából azt jelenti, hogy felhívta a figyelmet: büdös van, a büdösítők ne büdösítsenek tovább. Ennyi történt. Ő maga nem tett vállalást, hogy a helyzetre való tekintettel példát mutat, és nem a szolgálati autójával igyekszik reggelente a munkahelyére.

Nem volt ez a gesztus több, mint mikor a Szomszédok végén Lenke néni elrebegte, hogy megint drágul a párizsi, vagy, hogy a fiatalok egyre szabadszájúabbak a buszmegállóban. A szerencsétlen történelmi fejlődés következménye, de Magyarországon, ami nem kötelező, vagy nem büntetik, az nagy ívből le van szarva. Nem lehet bízni a politikusok megbecsültségében sem, hogy ha felszólalnak, erkölcsi útmutatást hirdetnek, annak gyakorlati hatása lesz a társadalomban.

Mindörökké Demszky nevéhez fog tartozni az az elcseszett szmogriadó, amikor ukázt intézett az autósokhoz, hogy páratlan napon a páratlan, páros napon a páros járművek mehetnek csak, és ezt büntetni fogják. Csak éppen nem volt törvényi háttere, a rendőrség tehetetlen volt. Azóta sem történt az ügyben semmi.

Mikor már a karácsonyi reklámok is azzal kezdődnek, hogy ugye Ön is idegbeteg a karácsonyi stressztől, kezdhetünk gyanakodni.

Nem úgy volt, hogy ez az ünnep valami olyasmiről szól, hogy a téli sötét közepén együtt bulizunk és elképzeljük a reményt?

A posztért köszönet azoknak a tapasztalt aktivistáknak, akik segítettek a tünetek összegyűjtésében javaslataikkal, ne adj Isten az életük példájával.

Az aktivizmus nélkülözhetetlen része egy jól működő társadalomnak, de ha nem vigyázol, könnyen függőséghez vezethet. 10 jele annak, ha az állandó szervezkedés közben valahol elhagytad a lelked, és miközben el akarod érni a fenntarthatóságot a világban, a te életed fenntarthatatlanná vált:

1. Ha végiggondolod az életedet, tulajdonképpen nincs olyan időszak benne, amikor nem szervezel éppen valamit.

2. A heted annyira be van táblázva előre, mint egy vezérigazgatóé. Csak te még nála is több emailt kapsz.

3. Többet dolgozol, mint valaha, de visszaemlékezni sem tudsz, mikor voltál ennyire leégve utoljára.

4. Már nem tudod különválasztani az aktivizmust a saját életedtől. Amikor egy rég nem látott barátod megkérdi, hogy vagy, a mozgalmi sikerekről és kudarcokról mesélsz neki. Amikor megkérdi, hogy jó, de egyébként hogy vagy, nem igazán érted, mire gondolhat.

Lehet kommentelni.

Egyre szaporodnak a kormányt támadó hangok, és csak fél évet kellett várni arra, hogy ismét legyenek kisebb-nagyobb kormányellenes tüntetések. Magánnyugdíjpénztárak „államosítása”, AB hatásköreinek megnyirbálása, médiatörvény; csak a fő indokok, amelyek miatt sokan úgy gondolják, hogy a Fidesz lyukat ütött a jogállam testén. A fideszes tollnokok érvelésében annyi igazság viszont van, hogy az alkotmányozó többség ámokfutása önmagában még így sem megy túl a jogállamiság határain.

Ha viszont tényleg a jog szempontjából közelítjük meg a kérdést, felfedezhetünk egy súlyos hiányosságot a parlamenti többség törvényhozásában, ami valóban meglékeli a jogállamiságot, és valóban az önkény felé mutat. Ez pedig a jogbiztonság hiánya.

A jogbiztonság elve a jogállamiság egyik alapvető feltétele, és elsősorban a törvényhozóval szemben támaszt követelményeket. A jogrend kiszámíthatóságát, előreláthatóságát jelenti, azt, hogy a társadalomban a biztonság, a bizalom, a következetes, ésszerűen felépített rend érvényesüljön úgy, hogy a normakövetők minél nagyobb mértékben szóljanak bele a normaalkotásba.

Ez pedig kicsit sem érvényesül.

Fogalmunk sincs, mit akar a parlamenti többség, ugyanis sem a kampányban nem mondták el pontosan, hogy mi az „új rendszer” és mik az „új célok”, sem amióta kormányon vannak. Látszólag (vagy tényleg) ad hoc intézkedések követik egymást, mi csak kapkodjuk a fejünket. Semmi interakció.