(Van olyan, hogy olvasol valamit az Indexen, és elönti az agyadat a lila düh? Na ez a poszt pont így született.)

Megdöbbenve olvastam Szlankó Bálint elemzését az Index címlapján az afganisztáni helyzetről. Ezt a szöveget azért nagyon nehéz lenyelni. Reméljük, hogy a szerző nem csupán három hét kintlét alapján kíván könyvet írni a magyar kontingensről, mindenesetre ez a szöveg a Hírszerző legrosszabb pillanatait idézi.

Mindenekelőtt részvétem a lelőtt nő családjának, akik azért minden bizonnyal tudták, hogy hova megy a néni. Budapesten tréningeztetik a misszióba induló katonákat, és bizony elég keményen szembesíti őket a pszichológus azzal, hogy micsoda faszságot követnek éppen el: nem csupán a saját életüket teszik kockára, hanem a családjuk jövőjét és a társadalmi integrációjukat is (kedves kommentelők, igen, ott voltam és hallottam - tolmácsként. Update: nem mindenhol van pszichológiai felkészítés). Ezek az emberek zsoldosok, akiknek sok pénzt fizet a magyar állam, hogy a "szövetséges országok nagyra értékeljék" a teljesítményét. (És ha már a modern politikai újbeszélnél tartunk, hogy van pofájuk missziónak nevezni egy cinikus hódító háborút?! Vagy akkor beszélhetünk 150 éves magyarországi török misszióról is?!)

A politikai pornográfia nem ismer határokat. Nem lehet tudni, hogy Schmuck Andor vajon Bokros táncát irigyelte-e meg, vagy Pettkó András performanszát, esetleg a Kétfarkú Kutyáék szarkazmusába szerelmesedett-e belé, de az biztos, hogy az Önkormányzati Kampány egyik mélypontját láthatjuk e kis klipen, szigorúan szinti alapokra helyezve. Bár az is tény, hogy ez közelebb áll az általa képviselt szépkorúak ízléséhez, mint az óvszer.

A videót küldő barátunk megjegyzése: "végig attól féltem a klip alatt, hogy egyszercsak lesmárolja a csajt, és én kidobom a taccsot".

Szó se róla, a Showder Klub minőségi műsor. Végre egy olyan felület, ahol igazi tehetségek mutathatják meg hétről-hétre, mit jelent a humor a 21. században. Kőhalmi Zoltán, Bödőcs Tibor, vagy Kiss Ádám feledteti mindazt a borzalmat, amit a Mikroszkóp színpad, a Szeszélyes Évszakok, vagy az egyéb jellegű „vicces” rettenetek évtizedekig toltak szerencsétlen nevetni vágyó tömegek arcába.

Sokszor élesen mennek szembe a multikkal is. A menedzsmentjük néha mégis úgy viselkedik, mintha maguk is azok lennének. Nem vitatjuk, hogy profi terméknek profi juttatás jár. A srácok nem is keresnek rosszul. Az viszont visszás volt, hogy a Művészetek Völgye idején egy faluval arrébb szerveztek Humor Völgyet, aminek elmondásuk szerint semmi köze nem volt a Völgyhöz. Anyagilag semmiképpen sem. Külön belépőt szedtek, a hivatalos programtól élesen elkülönülve. Értjük, hogy a Művészetek Völgye amatőr dolog, nem képesek normálisan megoldani a beléptetést, azt, hogy az előadásokért minden esetben fizessenek a nézők. Ámde erre ráépülni, úgy csinálni, mintha egy brandet nem építettek volna fel 20 évig mások, majd ezt levadászni, lehúzni róla annyi pénzt, amennyit lehet, hát, nem kimondottan elegáns.

Ilyen attitűd az is, ami tegnap jelent meg a Facebook-oldalukon:

Gyertek srácok, dolgozzatok nálunk ingyen heti három alkalommal, kaphattok autogramot is. Egy ennyire sikeres vállalkozásnak nem szabadna ilyen eszközökkel operálnia, főleg, ha tudjuk, hogy közel sem egy non-profit szervezetről van szó, hanem egy nagyon is jól termelő vállalkozásról.

Három hónapja bemutattam néhány ötletet, hogyan lehetne a várost szabad területeit zöldség- és gyümölcstermesztésre kihasználni.

Most pár fotóval szeretném illusztrálni, hogy nem csak a számat jártattam (billentyűzetet koptattam), a saját erkélyemen a gyakorlatban is elkezdtem alkalmazni az ötleteket.

Sajnos a 4 négyzetméteres erkélyem kevés ahhoz, hogy a mindennapi ellátásomat fedezze, de kísérletezni kiválóan megfelel. Fejlett technológiát nem alkalmazok, pedig nyilván kiemelkedő terméshozamot lehetne elérni. Pesten, a külvárosban lakom, a légszennyezéssel nem tudok mit kezdeni, ezért leszarom.

És akkor a paradicsomok, háttérben panellel:

(A sárga paradicsomok már érettek, ilyen fajta - Gold Nugget, a többi még azért zöld, mert április végén ültettük, magról.)

A Kispál és a Borz búcsúkoncertje nem véletlenül mozgatja meg a közvéleményt: aki szereti, aki nem, elismeri, hogy egy kultikus zenekar búcsúzik, amely nagy hatással volt a magyar könnyűzene több, mint másfél évtizedére. Volt olyan ismert, mint az Illés vagy az Omega, tinilányok ezrei őrültek meg értük – búcsúzásuk Magyarországon korszakhatár, és az új korszak remélhetőleg mihamarabb diszkreditálja azt a magatartást, amit elterjesztettek.

Énekelni, azt nem nagyon kellett tudni ehhez a produkcióhoz – különösebben zenélni sem. Ez nem negatív kritika: egy könnyűzenei formáció három akkorddal és ordibálással is lehet világhírű. Jelen esetben elég volt egy szemüveg, egy kis bölcsészkinézet, gitárok és dobok, és máris indulhatott a vállvonogatós-szájbiggyesztős lazaság, amihez hozzáadagoltak még egy kis meg-nem-értettségből fakadó spleent: a koncertek jellegzetes momentuma volt, ahogy a koncertek vége felé az őrjöngő tömeget azzal hergelték, hogy „menjetek már haza a francba, elég volt” – amivel azt üzenték a rajongóknak, hogy igazából minket még ti sem, akkor sem értetek; bármi is volna a mondanivaló igazából.

Merthogy mondanivaló, az nem nagyon volt. Mit is lehetett volna állítani a 90-es évek bizonytalan, értékrelatív világában, ahol a hirtelen ölünkbe hulló szabadságban semmiféle biztos fogódzónk nem volt? Egy olyan országban, ahova a rózsadombi gazdaggyerekek hozták be a punkot Nyugatról? Korai albumaiban a Kispál a legelemibb, egyszerű érzéseket szólaltatta meg úgy, hogy mégis volt benne valami a „mi azért mégiscsak jobban tudjuk, fölötte állunk az egésznek” attitűdjéből. És ez jólesett, és nem kellett érteni, csak átszellemült tekintettel bólogatni rá.

Hogyan fizess hárommilió forintot egy megnyert pályázatodért? Például csinálj egy olyan szervezetet, amely nemzetközileg is elismert, jól működik, rentábilis, nemzetközi pályázatokon rendszeresen nyer, és hasznos tevékenységet folytat több, mint egy évtizede. Majd pályázz az Országos Foglalkoztatási Alapnál (OFA) egy programra, vidd végig sikeresen, és aztán már csak napok kérdése, hogy megkapd az államkincstártól az érvényes szerződésmódosításod semmibevételével a számlát hárommillió forintról. Te is megteheted - a Retextilnek sikerült! Aki nem akar hosszú történeteket olvasni, annak irány a lényeg az utolsó előtti bekezdéstől.

Mióta a Subba rákoppintott Mesterházyra, azóta buzgón írogatják a posztokat az MSZP-elnök Facebook-oldalán, habár némileg energiatakarékosabb üzemmódban: hogy jobbára csak az amúgy máshol is megtalálható parlamenti felszólalásokat és egyéb beszédeket linkelik.

Orbán Viktornak viszont, bár az almával folytatott versenyfutásban továbbra is nyerésre áll, az utolsó posztja június 8-án született a brüsszeli látogatás képeiről - valószínűleg eddig tartott az albumok létrehozásában segédkező kiváló fényképész szerződése, azt meg igazán nem várhatjuk el szegény Viktortól, hogy szöveges posztokat írjon, elvégre zajlik a forradalom és különben is, mint tudjuk, neki még az sms-írás sem megy teljesen flottul...

Pedig milyen jó is lett volna képeket látni a bulgáriai nyaralás családi idilljéről (például ama bizonyos sms megírásának pillanatáról), vagy a hősies IMF-tárgyalásokról!

Hát igen, vannak, akiknek némileg nagyobb országok vezetőjeként is sikerült elkapniuk a webkettő lényegét - úgy tűnik, nálunk egyelőre csak a legkisebb parlamenti párt érti, hogy mire jó ez az izé.

Egy barátunk kiköltözött Venezuelába, így monstantól bepillanthatunk a bolivári forradalom mindennapjaiba: hogyan néz ki közelnézetből az élet a híres-hírhedt Chávezlandben.

Az arepa tipikus alapétel a Karib térségben. Kerek kukoricalepény, amit félig kettévágnak és megtömnek mindennel, amivel csak lehet. Főleg hússal, sajttal és avokádóval. Egy ilyen, „teljes műsoros” ebéd (vagy éppen reggeli, mert annak imádják a leginkább), nem is olyan olcsó mulatság, ha az ember nem otthon csinálja, hanem veszi, egy úgynevezett arepera-ban.

Namost mint tudjuk, Venezuelában szocializmus épül, mégpedig XXI. századi. Így kezd érthetővé válni a képeken látható jelenség, az „arepera socialista”, azaz szocialista arépa-faló, ami jelenség nemrégóta látható Caracas utcáin. Külön közleményben láthatjuk a falon az árkülönbséget egy burzsuj, kapitalista arepa és egy rendes, szocialista arepa ára között, bár kinézetre és ízre természetesen ugyanolyanok. Ez így is van rendjén, hiszen a szegény caracasi proletárok megérdemlik, hogy kis pénzükből jóllakjanak a megszokott arepájukkal. Ez tökéletesen egybe is vág Chávez számos hasonló törekvésével, hogy a nincstelen és bár elég nyomorult körülmények között, de mégis gyermeki nemtörődömséggel élő tömegeket ajnározza egy kicsit.

És így megszületett a XXI. századi eklektika dél-amerikai példája: a hipermodern, szocialista gyorsétteremlánc.