Egyet szögezzünk le: az IMF egyetlen legitim érdeke, ha már a rabszíjukon vagyunk, hogy a hitel-visszafizetés feltételeként a 3,8% hiánycélt számonkérje.

Ahhoz, hogy ezt a kormány banksarccal, vagy az elsőszülött gyermekek szerveinek eladásából fedezi, semmi köze az IMF-nek. Mert nem tartozik az érdekkörébe – elvileg édesmindegy nekik, hogyan teljesül a hiány.

Miért favorizálják mégis a kisembersarcolást a banksarccal szemben?

Miért rángatják a forintot, egy olyan érvvel, ami mint láttuk nem érv? Hogyan merészel az IMF egy Simor-fizetés és a hisztiző bankok miatt egy 1982 óta IMF tag ország állampolgárainak kárt okozni, szabad döntésében egy kormányt aljas eszközökkel zsarolni? És bár balfék a kormány: egy olyan tárgyalási szituációban, ahol bármely fél engedhet (elvileg), tehát ugyanakkora  a felelősség, miért a saját jobb érdekeinket védő kormányt hibáztatjuk, miért nem az IMF-et, ami - ha nem hallanánk - tajtékozva követeli a vérünket, a mi kárunkra "stabilizálná" bele az államháztartást a semmibe?

Egyrészt nem - a nép választotta - magyar kormány izmozik az IMF-el, hanem a senki által nem választott IMF mutatja meg a magyar kormánynak, hogyha nem azt teszi, amit diktálnak, mire képes a forinttal.

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Helló baby, kezdjük újra!

Európa Kiadó

A rendszerváltás megbukott. De megbukott a megbukás is. Lassan úgy tűnik, nem törünk ki abból a körből, hogy rossz politikai irhánkat még rosszabb bőrre váltsuk. Olyan kígyónyúzás ez, amiben új bőrt aligha növesztünk, míg a vedlések lassan semmivé soványítanak. Nagyon meztelenek vagyunk.

A rendszerváltást részleges (a politizáló és politikát újrateremtő értelmiségre korlátozott) eufória uralta. SZDSZ-es, fideszes szüleink mindennapjaiból emlékezhetünk minderre. A párhuzam megáll, most is az eufória és a nagy dolgok várása a hangulat alapelemei.

Ezeket a hangulati elemeket részben szándékosan a kormányerő „éli meg” saját közlésmódjában, illetve igyekszik a társadalom szélesebb rétegeivel is megéltté tenni. Mocskos idők, szeretnem kéne! De a párhuzam folytatódna bennem: a rendszerváltáskori eufória és politikai alapítás is megcsalta/cserbenhagyta híveit.

Az alapító eufória rajongói minden kételkedő hangot a posztkommunista reakció számlájára írnak, ezért süketek arra a megállapításra, hogy - ha elvonatkoztatunk a politikai alapítási szándék metafizikai nyelvétől - tisztán észlelhetjük a színvonalvesztését a politikai intézményeknek, szereplőknek és az ezt rutinszerűen körbekommentálló nyilvánosságnak, ami aligha bíztat azzal, hogy itt valami nagyszerű fordulat erkölcsi/ízlésbeli minősége alakulhat ki.

Ösztönösen érezzük, hogy nagy politikai fordulatot milyen minőségű emberek képesek elhozni. Az új kormányról és a körülötte exponált arcokról, ehhez képest csupán legfeljebb egy jelző jut eszünkbe: öregek.

Kedd este a Gödörben tartózkodtam, ahol a budapesti fiatalság szokásos vidám életét élte, amikor nyolc körül a tömegben feltűnt a fél LMP-frakció - persze ekkora létszámú csoport könnyedén tud elvegyülni a tömegben, úgyhogy nem okoztak feltűnést még úgy sem, hogy Schiffer András sötét öltönye némileg kirívott a nyári lazaságból.

A pultnál Scheiring Gábor képviselő úr állt mellém, és rendelés közben a telefonján mintegy hatvan decibeles hangerővel haverozós (csajozós?) beszélgetést abszolvált: "Oké, oké, rendben, akkor gyertek át holnap a Kossuth térre, ott találkozunk, elmegyünk egy jót ebédelni, aztán elszámoljuk frakcióköltségnek" - nevetett is hozzá cinkosan, majd lerakta a telefont, és rájött, hogy hol van. Aggodalmasan körülnézett, meglepett tekintetemre szemlesütéssel válaszolt, majd gyorsan elhúzott az italával.

Srácok, nem akarom azt mondani, hogy milyen gyorsan beletanultatok a parlamenti életbe - épp ellenkezőleg, úgy tűnik, lehet még mit tanulni: remélem, egy frakciótárssal telefonált Scheiring úr, vagy valami civil szerveződés prominensével, akiket képviselni kíván a párt, de könyörgöm, ne harminc ember füle hallatára ordibáljon így a nép pénzéről, mert ha így folytatja, állandóan magyarázkodásra fog kényszerülni, és az embereknek az lesz a benyomása, hogy mégsem lehet.

(kép innen)

Update

Scheiring Gábor kommentje:

Aggodalmas körülnézés és szemlesütés egyszerűen nem volt. Azért, mert a helyzet egyértelmű és vállalom, mint ahogy akkor is vállaltam, ezért is beszéltem erről a pultnál telefonon.

A helyzet pedig a következő: nem a parlamentbe, hanem a képviselői irodaházhoz hívtam kettő szakit, akikkel arról beszélgettünk, hogy az eddigi tevékenységek alapján milyen új ügyeket képviselhetünk, mik legyenek a gazdaságpolitikai prioritások, illetve egy konkrét jövő heti napirend előtti felszólalás tartalmát is átbeszéltük. Ezt hamarosan meg is látjátok. Még emlékeztető is készült. És van számla is. Ilyen célokra van egy havi keret. Szívesen érvelek egy ilyen keret mellet, ha kell.

Sajnos csajozásról nem volt szó. :( Ja, és emlékeim szerint Schiffer fehér ingben volt, fekete zakó nélkül.

Viszont az eset tanulságos, mert hogy tényleg nem mondhatok akármit akárhol, még ha az a teljes őszinte vállalható valóság is, mert félreértések lesznek belőle.

Hát így.

g.

FIGYELEM! A POSZT ÚN. IRÓNIÁT TARTALMAZ!

„A magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme 1956-ban egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott.

A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék életerejét és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez.”

Vagyis elmondhatjuk, hogy Magyarország kvázi gyarmati sorból szabadult, mivel egy tartósan megszállt, gazdaságilag kizsákmányolt és eladósított, mentálisan és kulturálisan megnyomorított országot méltán nevezhetünk gyarmatnak, vagy legalább félgyarmatnak (ti. ez utóbbi esetben létezik valamiféle látszat-szuverenitás).

A gyarmati múlt

Ennek megfelelően Magyarország szovjet (fél)gyarmatból EU-periféria, a Nyugat - pontosabban a nemzetközi nagytőke – (fél)gyarmata lett, méghozzá ugyanannak a komprádorelitnek a közreműködésével, melyet régebben „kommunisták”-nak, majd a status quo 1989-ben bekövetkezett megváltozása után „balliberálisok”-nak neveztek. Ez az elit – mint minden valamirevaló gyarmati elit - az adott birodalom nacionalizmusát és felsőbbrendűségét képviselte: először a kommunista mezben megjelenő nagyorosz nacionalizmust, majd a neoliberális mezben megjelenő amerikai nacionalizmust, s vele a magyarság kisnemzeti alávetettségét, önállótlanságát, fejletlenségét, elmaradottságát, stb. propagálta. Nem csupán a gazdasági kizsákmányolásban és a politikai elnyomásban volt a gyarmatosítók érdekérvényesítője, de a kulturális elnyomásból is jócskán kivette a részét, főleg az idegen szokások és idegen gondolkodásmód mesterkélt, erőszakolt képviselete révén.

A világbajnokság alatt gyönyörűen kirajzolódott, mennyien használják Budapestet, ha van rá lehetőség. Tömegek ültek minden este a szabadtéri kivetítők előtt. Akár a belváros Szabadság téri kedvességen, akár az „Eiffel téri” magánterületen zajlott happeningen, vagy bárhol a városban felállított készségeken figyeltük Uruguay menetelését, láthattuk, hogy lehet élet a téren, ha vannak hívószavak, mint jelen esetben a VB, vagy közösségi funkciót kap bármilyen más módon.

Ami most csak egy kicsit nagyobb képernyő volt, az állandóra lehet egy mászóka, egy sakkasztal, pingpong-asztal , szökőkút, egy gördeszka rámpa vagy egy érdekes kép. Bármi, ami kicsalogatja, vagy gondolkodásra ösztönzi a népet, kihívja őket zugaikból, közösséget teremt idegen városlakók között.

Egy jó irányba haladó városvezetésnek nem is lehet más célja, minthogy élhetőbbé tegye a teret, amit rábíztak szavazói. Így egy idő után akár Kovács László és Madeleine Albright is békésen piknikelhetne együtt a Kodály körönd egyik szegletében gárdafelvonuláskor. Gyönyörű kilátások állnak csodás városunk előtt.

De spanyolok már elfoglalták Budapestet egy éjszakára (és itt nem a Fadesára gondolok).

Miközben az összes ismerősöm pártszimpátiától függetlenül a Fidesz-KDNP erkölcs- és nemzetcsőszi túlkapásain röhög, a sírva vinnyogás vigadás szomorú magyar élménye mellett egy másik, kellemes meglátás is érik bennem. Az, hogy ez a röhögés már nem a 90-es évek Magyar Narancsa, vagy a 2000-es évek Indexe által beállított „nőjünkmárfelvégre" liberális, illúziótlan, cinikus röhögés.

Az X generáció rendszerváltása

Lehet kommentelni!

A Szavazz fasszal! bloggal közösen úgy döntöttünk, nem elégszünk meg azzal, hogy csak a közintézményekben és a blogszerkesztőségekben lógjon a falon a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat.

Az egész városban kiplakátoltuk, hogy minden nemzettársunk megismerhesse a saját akaratát. Így született ez a videó:

(FASZ = Forradalom A Szavazófülkékben)

Beroppantják a műanyagpoharamat, visszaroppantom a műanyagpoharamat. A színpadon a PRODEDZSÁJ! hasogat aprófát a szívemből, csináljuk és nyeljük a port, csikorog a fog alatt, ha csókolózol sárrá lehet dagasztani, azt hallom, hogy azt mondják: faszogányos a zene.

Legalább tizenhétféle prodezsájos pólót számoltam meg rajtuk. A legtöbb fiatal nem az, akivel a Sirályban vagy Kapolcson összefutsz: vidékiek is, egyetem, főiskola, és sokan dolgozó emberek, szintén vidéki késő huszonéves kismesterek Skoda 120 L-el, meg a „tinik”. A VOLT a legkevésbé sem a pesti élet újratermelése pesti díszletek nélkül. Saját logikája van: ötven színpad egymásra zsúfolva, egyértelmű és kiszámítható minőségű előadók. Persze tudjuk miért érkeztünk, tudjuk mi a jó, és azt is, hogy véletlen társakkal, csempészett baglyas borral igazán vidám dolog tud lenni az unos únt Csík/Péterfy Boriska/Kispál is. A Kispál egyenesen megindító volt, pedig csak szentimentális búcsút képzeltek a szervezők.

Mivel bloggereink nem csak írni, hanem olvasni is szoktak, új sorozatot indítunk útjára Igenis vannak tények címmel. Kommentelőinknél ugyanis nem csak egészséges indulatokat, hanem a történelmi ismeretek elképesztő hiányát tapasztaljuk, így innentől időnként közreadunk hasznos olvasnivalókat.

Meglepve tapasztaltuk, hogy a Szabadság téri szovjet emlékmű áthelyezését javasló posztunkon kriptokommunista kommentelők siránkoztak, hogy úgymond ezt az emlékművet az egyetemes humanizmusért harcoló szovjet kiskatonáknak emelték.

Mi most átadjuk a szót egy valódi szovjet kiskatonának, Alekszandr Szolzsenyicinnek, aki hősiesen harcolt a nácik ellen, amíg 1945 februárjában (2 hónappal a Harmadik Birodalom bukása előtt) már Németország területén a belső elhárítás egy levél miatt le nem tartóztatatta, és el nem tűnt a sztálini „humanizmus” feneketlen mélységeiben. Hadd mesélje el ő saját szavaival, hogyan történt az „egyetemes humanizmus” és a németek találkozása: