A Labdarúgó Világbajnokság közösségi élmény is. Rogán Tóni tényleg úgy csinál, mintha a rábízott V. kerületet nyitott városrésszé próbálná újragondolni. A Szabadság téren például az önkormányzat felállított egy nagy kivetítőt, ott nézheti a meccseket boldog-boldogtalan. Nincs belépő és nincs security sem, sőt, mindenki azt csinál, amit akar.

A környékbeli közértek valószínűleg extra profitot termelnek. Egy-egy meccs előtt sok kilátogató ott vásárolja meg a söreit, a rágcsálnivalót, meg ami kell nekik. Bevihetik a kivetítő elé, nem gátolja őket senki ebben. Ez egészséges versenyt teremt. Azoknak a kereskedőknek, akik a tér két szélén felállított kis pultoknál árulják a sört, bort, kajákat, bizony meg kell küzdeniük a vásárlókért. Ez van, ha megéri nekik így is, akkor maradnak. És maradnak így is. Nincs az a rosszízű turista-szopató attitűd, amivel általában tönkreteszik a pénzsóvár rendezvényszervezők a saját eseményeiket. (Ehelyütt gratulálunk Gerendai Sziget Károlynak a Michelin-csillaghoz) Nincs is elszállás az árakban.

Simor András jegybankelnök eképpen volt bátor 2008 őszén:

"Elsődlegesen a szociális kiadásokon kell a kormánynak takarékoskodnia. Be kell fagyasztani a közszolgálati alkalmazottak fizetését, és nem szabad engedni a reálbérek emelkedését. Így elkerülhetetlen, hogy mindenki érezze a megszorításokat."

Simor András jegybankelnök eképpen bátor 2010 nyarán:

"Népszerűnek tűnik, de helytelen és veszélyes a jegybanki függetlenséget sértő, az MNB-re is kiterjeszteni tervezett fizetéskorlátozást a kormány részéről."

És nem szakad le a pofája.

Ki az a Rónai Sándor? Nem, senki? Hát nincs köztetek egy Romsics-Ablonczy-Ungváry, aki kapásból rávágná? Hát izé, kicsit kínos, de államfőnk volt:

Építőmunkásként kapcsolódott be a szakszervezeti mozgalomba és az SZDP tagja lett. A Tanácsköztársaság idején a miskolci munkástanács tagja volt. 1922-től a párt miskolci titkára, majd a MÉMOSZ egyik helyi vezetője. Sokat tett az ún. jobboldalnak a szociáldemokrata pártból való kiszorításáért és a kommunista párttal való egyesülésért. Jutalmul 1950. május 8-ától 1952. augusztus 14-éig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke volt, ezt követően 1952 augusztusától az Országgyűlés elnöke. Az 1956. évi forradalom leverése után a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, élete végéig az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagja volt.

Kicsoda volt Dobi István? Itt már az emelt szintű érettségisek is labdába rúghatnak… Nos, ő is államfő volt és nem is egy epizodista:

Ha már épp most volt az oroszok kivonulásának évfordulója, elbicikliztünk a Kunmadaras melletti szovjet katonai támaszpontra. Egy tízezres szovjet város, amit a falu határába úgy húztak fel, hogy nem került rá a térképre. 64 hangár, folyamatosan köröző MIG-ek. Innen bombázták volna Rómát. A kunmadarasiaknak napi tapasztalat volt, hogy hazafele biciklizve elképesztő alacsonyan húz el fölöttük egy katonai gép, vagy hogy éjszaka pukkanó hangot kísérve nappali fény önti el a tájat.

A repülőteret 44-ben a német hadsereg építette, a háború végén az oroszok vették át. 56-tól vált katonai támaszponttá. Állítólag ez volt az egyik létesítmény, ahol atomfegyvert tároltak. A várost a támaszpont mellé fokozatosan húzták fel. Az utolsó szegig mindent a Szovjetunióból hoztak. A rendszerváltáskor kígyózó sorban bicikliztek ki a katonák a telepről, eladták, amit lehetett, aztán eltűntek. 

A Jobbik június 14-én határozati javaslatban kezdeményezte Károlyi Mihály szobrának eltávolítását a Kossuth térről. A javaslat szerint a nemzeti összetartozás terén csak olyan történelmi személyiség szobrát szabadna felállítani, „aki munkásságával Magyarország felemelkedését, népének javát és boldogulását szolgálta, példamutató életével a következő nemzedékek számára követendő utat jelölt ki.” Ez a történelmi személyiség pedig nem más, mint gróf Tisza István.

A javaslat közvetlen előzménye egy performansz volt, amikor is a fővárosi Jobbik-elnökség a trianoni gyásznap alkalmából kivonult a Károlyi-szoborhoz, s azt egy fekete lepellel kvázi „eltüntette”, kinyilvánítva, hogy a „magyargyűlölő” vörös gróf szobra helyén Tisza Istvánét látnák szívesebben.

A Magyar Gárda Békés Megyei Szervezete már korábban felvette a az erőszakos halált halt miniszterelnök nevét – amiért is a gróf Tisza család nem győzött tiltakozni.

De még a kuruc.info is azon sajnálkozik, hogy milyen rossz állapotban várja Trianon kilencvenedik évfordulóját Tisza István háza.

A villát egyébként tavaly ősszel egyszerre koszorúzta meg a Fidesz és a Jobbik, ill. a Gárda. A ceremóniáról tudósító egyik gárdista azon méltatlankodott, hogy „mindenki csak a kommunista Nagy Imrére gondol, mikor ezt hallja „mártír miniszterelnök”, pedig több magyar mártír miniszterelnök is akadt a XX. században, közöttük kiemelkedően fontos személy gróf Tisza István.” Ennek fényében érdekes egybeesésnek hat, hogy a Jobbik két képviselője nagyjából akkor nyújtja be Tisza szobrának visszahelyezésére a javaslatot, amikor az ország ugyebár Nagy Imre mártír miniszterelnökre emlékezik.

A Trianon évforduló kapcsán a médiát telenyilatkozó megmondóemberek szövegében volt egy közös vonás: a politikai kérdést a pszichológia nyelvén próbáltak megoldani. Szerintük Trianon egy „trauma” ami nincs „feldolgozva”, „kibeszélve”, nem tudunk rajta „túllépni”.

A feszültség szerintük Trianon körül csak azért van, mert a magyar társadalom eddig nem volt olyan felelős, felnőtt gondolkodású, hogy úgy nemzetileg lefeküdjön a díványra, és jól kibeszélje a „traumát”. Ha az megtörténne, állítólag "meggyógyulnánk" és mehetnénk is tovább.

Akkor nézzünk egy másik negatív tapasztalatot a 20. századból: volt egy 40 éves orosz katonai megszállás. Nem volt piskóta. Van most körülötte feszültség? Benne van a levegőben? Matricákat gyártunk róla? Rajta van a pólókon? Nem.

Mi történt? Emlékszik valaki olyanra, hogy össznemzetileg kibeszéltük és feldolgoztuk volna? Nem.

Az orosz csapatok egyszerűen hazamentek oda, ahonnan jöttek. És mivel már nincsenek itt, nem zavarnak minket. Mert egy idegen megszálláson csak úgy lehet túllépni, ha megszűnik a megszállás.

Mi az, ami miatt Trianon nem „gyógyul be”? Az, hogy nagy magyar közösségek az akaratuk ellenére más államokban, nevezzük nevén a gyereket, más népek uralma alatt élnek, akik változó intenzitással potenciális ellenségként kezelik őket.

Trianon nem egy pszichológiai trauma, hanem a hatalmi és gazdasági viszonyoknak egy bizonyos elrendezése. Politikai és gazdasági viszonyokat pedig nem lehet „kibeszélni” és „feldolgozni”. Az egy másik műfaj.

Magyarország nem egy Amerika, ahol túlságosan sokat foglalkoznának a politikusok kinézetével, de a Véleményvezér blogon a minap kirakott 2002-es Orbán fotó mellbevágott minket.

Orbán a 8 év ellenzékiség alatt legkevesebb 20 évet öregedett. Különösen durva a kép, ha összevetjük azzal, mennyit vett ki belőle előtte a 4 év kormányzás – szinte semmit.

Orbán Viktor 1998

Orbán Viktor 2002

Orbán Viktor 2010

ismeretlen szerző beszámolója

Ahogy arról korábban beszámoltunk, Verók István terézvárosi polgármester egy köztéri éneklés miatt becsületsértésért beperelt egy aktivistát, Papp Rékát. Válaszképp a 4K! és a Védegylet közös éneklést tartott, ahol a résztvevők elénekelték a kifogásolt dalokat.

Csütörtök délelőtt volt az első tárgyalás, aminek külön érdekessége: polgármesternek nem volt tudomása arról, hogy hűtlen kezelés miatt nyomozna a rendőrség a Hunyadi tér felújításával kapcsolatban.

Jópár szimpatizáns eljött, legalább 15-en lehettünk a teremben, ahová alig fértünk be, plusz Verók István úrnak is drukkoltak páran.

Réka vallomást tett, nyugodtan, határozottan mondta el, hogy miről is szól a Hunyadi téri piac, a csarnok és a mélygarázs körüli konfliktus már legalább három éve. A bíró azt kérdezte Jéékától, hogy óhajt-e bocsánatot kérni a polgármester úrtól. Nincs miért bocsánatot kérni, ezt felelte.

Verók ügyvédje azt feszegette, hogy mennyiben lehetett a dalok utalásait a védencére vonatkoztatni. Hát volt olyan dal, ami a hatodik kerületről szólt, de volt olyan is, amelyet Hunvald Györgynek címeztünk, persze más polgármester is magára veheti, ha akarja, – ezeket mondta Jééka, és a teremben derültség támadt.

Lázár János még egy május 20-i interjúban, az azokban a napokban nyilvánosságra kerülő Fidesz-újbeszél egyik legbriliánsabb példányában a "forradalom", "új ország" és "nemzeti együttműködés" kulcsszavakat azzal fejelte meg, hogy a politikai szabadság hiányosságaként emlegette fel a rendszerváltás gazdasági áldozatait.

Mert szabadság helyett kiszolgáltatottság, felemelkedés helyett szegénység, testvériség helyett mély lelki, politikai válságba torkollott a rendszerváltozás. (…) Az egymillió devizahitelesnek, aki fizetésképtelen, milyen önrendelkezése van? És azoknak, akik elveszítették a munkahelyüket? Annak a három-négymillió embernek, aki a rendszerváltás vesztese?

Hiába lépett közbe sietve a nol.hu éber riportere, menteni a liberálisok és konzervatívok közös dogmáját, miszerint piac és politika függetlenek egymástól, Lázár lendületből tisztázta a szabadság és megélhetés közti összefüggést, majd rögtön át is tért mindennek a magyar demokráciát illető következményeire.

Akkor vagyok szabad, ha önállóan tudok dönteni. Ez akkor lehetséges, ha a megélhetés napi kilátástalansága nem béklyóz. Az utóbbi húsz évben sokakban kialakult annak érzete, ami egy fiatal demokráciában nagyon veszélyes: a választó leadja a voksát, s akit kitüntet vele, kormányon a hatalmát ellene használja fel.

Nos, nem azért, hogy a költségvetés aktuális egyenlegét javítsuk, és így adót tudjunk csökkenteni. Nem.

A helyzet sokkal drámaibb: a magánnyugdíjpénztárak kárt okoznak a költségvetésnek és a nemzetgazdaságnak, és csökkentik a pénztártagok várható nyugdíjkilátásait.

19 pénztár hárommillió pénztártagjának vagyona mintegy 2200 milliárd forint, amely az egyik legnagyobb állami újraelosztó alrendszer magánkézben. A munkabér nyolc százaléka kerül kötelezően a magánpénztárakhoz is. Amíg a rendszer tehát két külön pilléren áll, addig a felosztó-kirovó módon finanszírozott állami pénztárba gyűjtött nyugdíjakat csökkentik a magánpillérbe utalt nyugdíjjárulékok.