Vendégszerzőnk, Sortilegus írása.

Pol Pot mindenkit ellenségnek tekintett, aki kicsit is képzett volt, aki a legalapvetőbb ismereteknél többet tudott. Rémuralma alatt Kambodzsában felszámolták az iskolákat, a tanárok, az orvosok és más értelmiségiek, szakemberek nagy többségét legyilkolták. Gyakran azok is erre a sorsa jutottak, akiknek nem volt más „bűnük”, mint hogy szemüveget hordtak.

Olyan vezetők, akik félnek mindenkitől, aki esetleg „sokat tud”, és akik ezektől igyekeznek megszabadulni, Európában is előfordulnak. A „Pol Pot-szindróma” kortalan és határtalan jelenség. Legfeljebb errefelé sokkal finomabb módszerekkel jelentkezik – például elvonja a pénzt a köz- és felsőoktatástól, továbbá olyan körülményeket teremt, hogy a képzett, vállalkozó szellemű emberek elhallgassanak, vagy lehetőleg távozzanak az országból.

Arra biztosan, hogy jó nagyot égjünk vele: éppen ennyi jár a szerényen "új költészeti Nobel-díjnak" becézett Janus Pannonius-nagydíjjal, melyet magyar állami- és magánpénzből finanszíroz a közkedvelt Szőcs Géza által vezetett Magyar PEN Club. Lawrence Ferlinghetti, az első díjazott azonban visszautasította a díjat a fehérvári huszárok antidemokratikus kormányzására hivatkozva.

Ferlinghettit egyébként érdemes olvasni, magyarul is kapható, itt például 495 forintért, nem sajnálnám én tőle a díjazást. Szóval ne legyünk demagógok, ne is emlékeztessünk arra, hogy ebből a pénzből hány forrongó borsodi kistelepülést lehetne lenyugtatni, sőt, tekintsünk el most attól is, hogy efféle díjakkal olyan nagyszerű vezetők szoktak országimázst építeni, mint például a szép emlékű Kadhafi - elvégre talán túlzás is volna az összehasonlítás. Vessük tekintetünket inkább a pénzre: mire költsük ezt az ötvenezer eurót, ha már így rajtunk ragadt?

Tegyük fel, hogy mégiscsak kultúrára, ad absurdum irodalomra kéne fordítani ezt a csinos kis összeget, ami testvérek közt (275 forintos árfolyamon) is 13.750.000 forintot tesz ki. Itt van például a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj, amit minden évben 13 fiatal magyar író és irodalmár kap, és amire hát sajnos nincs pénz, mert ugye az elmúlt nyolc év és a költségvetési szigor - az a hír is járja, hogy az államháztartási törvénnyel van a gond, amivel éppen egyáltalán nem lehet ösztöndíjat kiírni. A Móricz-ösztöndíjjal egy évig havi bruttó (!) 80.000 forint jár, ez tehát összesen 12.480.000 forinttal terhelte a közös kasszát. A kuratórium tavasszal szokott dönteni a díjazottakról - most október közepe van, és még mindig nem biztos, hogy idén lesz-e egyáltalán pályázati kiírás. E sorok írója szerencsés volt: épp a tavalyi (reméljük, nem az utolsó) kiíráson nyerte el az ösztöndíjat, ami igen hasznos volt számára - ugyanakkor jó néhány olyan fiatal író-költő még nem, akiket magánál egyébként jobbnak tart, és akik biztosan pályáznának rá.

Persze mondhatjuk, hogy luxus ez a Móricz-ösztöndíj, minek nekünk pénzelni a hülye firkászokat, de ha már a fociban is az megy, hogy nem drága külföldieket kéne venni meg nevenincs edzőket hozni innen-onnan, hanem az utánpótlásba kell befektetni meg magyarmagyar válogatott játékosokat nevelni a pénzt mágnesként vonzó felcsúti Makovecz-csodában, és ha már az állam nem tud kiírni művészeti ösztöndíjat, akkor Szőcs egyesülete az elbaltázott sztárigazolási kísérlet után igazán tehetne egy nemes gesztust, és felajánlhatna a Petőfi Irodalmi Múzeumnak tizenkét és fél millát ösztöndíjosztásra - még maradna is az ötvenezer euróból.

Ami persze nem oldaná meg a többi művészeti ösztöndíj ügyét, melyeket szintén befagyasztottak.

(kép forrásai: innen és innen)

2011. december 3-án egy kislány kabátjának zsebéből egy bécsi múzeum ruhatárában eltűnt a diákigazolványa, a BKSZ bérlete és 20 euró készpénz. Bécsben becsületes emberek élnek, meglett. A Külügyminisztérium Konzuli Főosztálya ekkor lépett a képbe, gratulálunk a nagyvonalúságukhoz.

930-ra datálják az Alþing, a világ első demokratikus parlamentjének alapítását. Helyszínéül a viking telepesek jó érzékkel az ország egyik legteátrálisabb helyét választották, ugyanis a mai Þingvellír Nemzeti Park – egyben az ország első nemzeti parkja – területén látszódik a leginkább a két kontinens távoldását eredményező tektonikus jelenség. Igaz, nekik csak egy, a hangot jól vezető sziklafalra volt szükségük a törvények kihirdetéséhez.

Az utóbbi évtizedekben Európa szerte a szélsőjobboldal megerősödését tapasztalni, amit azzal, hogy az európai kultúrát a világ más kultúrái fölé helyezik leginkább kulturális rasszizmusnak nevezhetünk. Még a két, Izlandhoz kulturálisan legközelebb álló ország, Dánia és Norvégia parlamentjében is képviseltetik magukat a ’70-es és a ’80-as évektől kezdve, ezzel szemben, bár a xenofóbia Izlandon sem ismeretlen fogalom, mégis a bevándorlók ellen irányuló politikai törekvések három választási periódus alatt törtek le. A halászati kvóták elleni küzdelemben megerősödő Liberális Párt 2003-ban a parlamenti választásokon a 63 képviselői helyből négyet nyert meg, amit 2007-ben bár kevesebb szavazattal, de még meg tudtak tartani. Ezután kezdtek „bevándorlási ügyekkel” foglalkozni, viszont a 2009-es előre hozott választások alkalmával már nem érték el a bekerülési küszöböt. Ennek okát abban látják, hogy a többi politikai szereplő megakadályozta, hogy a rasszista eszmék képviselői gyökeret verhessenek.

A 2008-as világválság Izland pénzügyi összeomlását eredményezte. Mára ebből egy átlagos turista három hét alatt nem sokat érzékel, látszatra minden megy a normális kerékvágásában. Szükségem volt néhány magazint elolvasni és pár helybélit kifaggatni ahhoz, hogy a felszín alá tudjak ásni. A látszattal ellentéteben igen is foglalkoztatja őket a kérdés, mert nem találtam olyan újságot, amiben ne lett volna legalább egy utalás a gazdasági helyzetükre vagy az abból való kilábalás lehetőségére.  Az államcsőd hatására csökkentek a fizetések, míg korábban egy napi 8 órás irodista átlagosan havi 3700 eurót vitt haza, mára ez 2500 euróra esett vissza. A válság óta nem vesznek évente új autót. Valamint annak érdekében, hogy a lakáshitelt továbbra is fizetni tudják, a fiatalok körében elterjed az a szokás, hogy a lakást kiadva hazaköltöznek valamelyikük szüleihez és a bérleti díjból fedezik a hitel költségeit.

Az országból senki nem vihet ki 2200 eurónál, vagy 350.000 koronánál többet (1 ISK ≈ 1,8 HUF), ami sokak szerint egy normális nyaraláshoz, főleg, ha néha étteremben is vacsoráznának, édeskevés. A gazdasági összeomlás óta körülbelül 35.000 ember, a lakosság közel 10%-a hagyta el Izlandot, közülük legtöbben Kanadába mentek.

A nemzeti valuta, az izlandi korona jelenleg fele annyit ér, mint 2008 előtt, lecserélését fontolgatják is – egy felmérés szerint tízből hét izlandi minden további nélkül megtenné –, csak abban nem tudnak konszenzusra jutni, ha ez megtörténne akkor helyette az eurót, az USA dollárt, a kanadai dollárt, vagy netán az erős svéd koronát válasszák. A külföldi befektetők mindeközben – tegyük hozzá, hogy érthető módon – félnek az országban beruházni, attól tartva, hogy az angol és holland kisnyugdíjasok sorsára jutva bottal üthetik a pénzük nyomát, ugyanis Izlandon nincs garancia a külföldi betétekre.

Még a válságot követően is jól működik a szociális háló. Ugyanis Izlandon 12 hónap legális munkaviszony után mindenki 3 év munkanélküli segélyre jogosult, az alap segély havi 1000 euró.  Abban az esetben, ha az illető 2008 március 1-ét követően lett regisztrált munkanélküli, a jogosultság kitolható 4 évre. Az első 3 hónapra választható a bér alapú segély is, ami az elmúlt 6 hónap átlagkeresetének 70%-a, de maximum 1700 euró/hó lehet.

A Milla október 23-ai tüntetésén Bajnai visszatér. Két év ellenzéki építkezési lehetőség után ott tartunk, hogy még mindig a bukott miniszterelnök az ellenzék messiása? Mér' nem rögtön Medgyessy, hiszen róla sincs már rossz emlékünk...Tényleg nincs jobb nála?

A baloldali vezérkultusz

Bajnai Gordon begyújtotta a rakétákat (az Index szerint egyenesen a levegőben van). A sztori egyik oldalán ott van a pánikba esett és a Vezér megtalálásának mániájában felfordított szemekkel bóklászó ellenzéki „rettenetes tagság”. Ők persze egyetlen párt tagságát sem képezik, csak különböző okokból váltani szeretnének (van, aki stíluskonzervativizmusból, van aki ántifásizmusból, van aki protest szavazó lenne csak, van akinek víziója van, és vagyunk mi ugye, a rendes srácok).

Olyan értelemben nem tartottam magam sohasem baloldalinak, hogy ne röhögjek a haladás eszméjén, vagy a nyugaton a baloldaliak által vívott szexháborúkon. De olyan értelemben sem voltam sohasem jobboldali, hogy az erős apa (és a kigyója) a politikában elvarázsoljon. Köszönöm, nem kell vezér. Ezért nem is értem a baloldali árvagyerekeknek ezt az apakomplexusát, ezt a virtigli jobboldali Führerprinzip-et. Miért pont a Vezér hiányzik nekik ebből az egész katyvaszból, és hogyhogy egy neoliberális technokratában találják azt meg? Ha G. Fodor Gábor úgy érzi, epigrammába kell foglalni azt a férfiasságot, amit vezérében megtalált és saját magában ezek szerint csak keresett, azt megértem. Ha neki szüksége van a felettes ént emanálni egy miniszterelnökben, ám legyen. A jobboldali az kamaszfiú. A baloldali az lehetne egy meditatív-feminin princípium (megengedhetetlenül általánosítok, tetszik?), és itten mégis Vezér kell neki! Éhezik rá, nélküle nem is érzi magát állampolgárnak. Persze a politikában fontos a karizma, de a Bajnai-imádók csak attól rettegnek, hogy valamit ki kéne találni és fölépíteni, nem csak megvárni, hogy technokratabácsi megmentsen.

A nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul. A hetvenes évek gazdasági válságát még sikerült átvészelni azzal, hogy a tőke a globalizációban és a virtuális pénzügyi műveletekben talált szűz területeket, de a mostani válság után nincs hova továbblépni. Mindeközben jelentős eltolódás figyelhető meg a tőkejövedelmek javára a munkajövedelmekkel szemben. Ez a fontos arányváltozás csak egyik mutatója a bizonytalanság fokozatos növekedésének, ami az alsóbb rétegek után a középosztályt is kikezdte. Többen az átalakulás veszteseinek megszerveződésében látják az egyetlen lehetőséget a katasztrófa elkerülésére és a társadalmi kohézió helyreállítására; egy új osztályról, a prekariátus felemelkedéséről beszélnek.

A prekariátus fogalmával próbálják megragadni a bizonytalanság és kiszolgáltatottság növekedése által leginkább sújtott csoportokat. A proletariátus mintájára, amit az ipari termeléssel frissen gyárba kényszerített heterogén elemekre húztak rá ideológusok. Utóbbiak osztályba és szakszervezetbe szerveződése kényszerítette ki az olyan apróságokat, mint általános választójog, nyugdíj, fizetett szabadság, mielőtt a fogalmat súlyosan lejáratták a keleti totalitárius szocialista-kommunista-államkapitalista kísérletek. A prekariátus egy születőben lévő csoport, amibe mindenkit bedobálnak az illegális bevándorlótól kezdve a munkanélküli bányászon át a HR-től rettegő multirabszolgáig. A mozgalmi oldalról pedig az Occupytól az arab tavaszon át az Indignadosig.

Akkor ez egy blöff?

Lehet. De a növekvő bizonytalanság megkérdőjelezhetetlen – persze régiónként más hangsúlyokkal. A szociális ellátások visszavágása, az atipikus (és szürke/fekete) foglalkoztatottság térnyerése, a közszolgáltatások leépítése, a rugalmasság, a különböző ingyenmunkák és az önképzés fokozott elvárása, a kollektív szerződések hiánya, a kiszervezés, a munkanélküliségi ellátás csökkentése és feltételekhez kötése, a munkanélküliség és kiszámíthatatlanság növekedése, a karrier- és életperspektívák beszűkülése, és az ezekkel járó pszichikai terhek, vagy a Foxconn öngyilkosokat "védő" hálója. Vagyis a kockázatok és az ezzel járok terhek áthárítása az egyénre - még egyszerűbben: külföldi mosogatás.

Helyben is vagyunk. Kelet-Európában a rendszerváltás során (a Világbank szerint!)* a gazdasági világválsághoz mérhető gazdasági visszaesés söpört végig. A nagy lobbal beizzított kapitalizmus és szabad piac zászlaja alatt a régi és új elit véghezviszi a gazdaság átstrukturálását, szétrablását, magánosítását - aka privatizáció. Lejátszódik „gyorsban” az, ami nyugatabbra az elmúlt 40 év sztorija: azok, akik a globális termelést szervezik (multik, tőkések, pénzügyi alapok) hatalmi pozíciójukat megsokszorozzák a munkavállalókkal (vagy munkát vállalni akarókkal) szemben. A kormányok mindeközben tehetetlenek, hiszen költségvetésüket hitelből finanszírozzák, ezért előbbiektől lényegesen jobban függnek, mint utóbbiaktól - marad számukra az, hogy rendészeti kérdést csinálnak az ügyből.

És hol jön ki a feszkó? A kocsmában (mind a kül-, mind a belvárosban), a hétköznapi fasizmusban (nem, nem a gárdaparára gondolok hanem arra, hogy nem lehet úgy beállni a piacon a sorba, hogy ne balhézzon össze két arc vmi fxxxságon), meg abban hogy „ha én húsz évvel fiatalabb lennék, biztos elmennék külföldre.” Hogy ez a magyar virtus? Lófxxxt. Maximum itt az informális kiskapuk társadalmi feszültséglevezető képessége lényegesen nagyobb. Kialakul az oligarchabirodalom, akinek már az is tök mindegy, hogy jobb vagy bal, libsi vagy konzi, hiszen jó (kádári) szokás szerint ő maga az állam. Közben a szegénységi küszöb alatt 3 millióan élnek, ebből 7-800 ezernek napi gondjai vannak. Mi vár ezekre az emberekre? Ha valaki pedig ezt leszarja, akkor: mennyiért vállalnak vajon munkát, mennyire nyomják le a béreket? Vagy mennyit képesek beledobni a közösbe?

A para nem csak azokat érinti, akik legalul vannak, hanem mindenkit egy szinttel lejjebb vág. A prekariátus azoknak a mozgalma, akiket egyre nagyobb bizonytalanságba kényszerítenek a változások, de felismerve közös érdekeiket, nem egymásnak esnek, hanem közösen kezdenek el cselekedni és próbálják visszavenni saját életfeltételeik feletti kontrollt. Nálunk ez az első lépés szokott különösen nehéznek tűnni, a hatalom "oszd meg és uralkodj"-elve eddig általában jól működött. Dehát a nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul ... szóval mielőtt egymásnak esnénk, azért érdemes lenne belegondolni, hogy kik az áldozatok és kik is profitálnak ebből az egészből.

-------------------------------------------------------------------------------------

*:"The magnitude and duration of the transition recession was, for all countries, comparable to that for developed countries during the Great Depression, and for most of them it was much worse." in.:Transition - The First Ten Years  Analysis and Lessons for Eastern Europe and the Former Soviet Union, Washington , DC World Bank, 2002, 3.o.

Chávez 54%-ot, Radonski 45%-t szerzett. 80% volt a részvételi arány.

Elemzés hamarosan...

Magyarországon a kormány téríti el a jegybankot, Európában az Európai Központi Bank (ECB) maga alakítja át működését és  a kormányokat is. És kinek az érdekében? - mert az ECB az államoknak és polgárainak igen szűkkeblűen biztosít forrásokat, de a bankokkal egészen más politikát folytat. Ha egy jegybank a kormányok részéről átpolitizálódik, azt olyan kockázatnak tartjuk, ami veszélyezteti a  pénzügyi- és az árstabilitást. De veszélyezteti-e a jegybanki feladatok ellátását az, ha maga a jegybank önszántából alakítja magát politikai szereplővé és politizálja át egész működését?

A jegybankok 17. századi kialakulásától kezdve a politikai és a jegybanki hatalom közötti határokat folyamatosan újratárgyalták, a világ mértékadó államai jelenleg a jegybanki függetlenség mellett kötelezik el magukat. Ennek a hivatalos indoklása a jegybank hozzáértése (technokrácia), politikai semlegessége. Az indoklás előfeltevése pedig az, hogy a kormányok gazdaságpolitikája inflációs hatású, az infláció pedig a „szegények adója” és feltétlenül rossz (ez sincs feltétlenül így), a pénzügyi politikáért felelős független és szakmai jegybank pedig ez ellen küzd a jegybanki kamattal, mint fő eszközzel. A válság egyik következménye, hogy a politika és a jegybank hagyományos demarkációja átalakulóban van. Miközben Magyarországon a kormány téríti el hagyományos szerepétől a jegybankot, amikor a monetáris tanácsban kamatot csökkent (amit csak üdvözölni tudunk) – addig az európai színtéren a helyzet fordított.

Megszorítás és államcsíny

Az eurót nem csak euro-idealizmusból vagy egy európai-imperialista projekt keretében álmodták meg. Gyakorlati megfontolás volt, hogy olcsóvá tegye a német exportot, vessen véget az árfolyamingadozásnak, Franciaországnak is adjon egy erős „kvázi német márkát”. A pénzügyi unió létrehozói kevés gondot fordítottak a teljesen más gazdasági szerkezetű dél-európai országok gazdaságának igényeire, miközben a közös pénz elméleti problémáit elleplezte a hivatalos euro-optimizmus. Az Európai Központi Bank (ECB) az eurozóna jegybankja – de mivel a legtöbb biztosítékot a márkáról lemondó németeknek kellett, hogy nyújtsa, ezért is frankfurti székhelyű és felépítésében szolgai másolata a monomán módon ellen-inflációs Bundesbanknak, hatása a mai napig töretlenül kedvez a német gazdaságnak.

A válság első szakaszában 2007-2010-ig az ECB ellentétben a Fed-del és a Bank of England-del nem vásárolt államkötvényeket. 2010 májusától, a görög összeroppanást követően 74 milliárd euró görög, portugál és ír államkötvényt vásárolt a másodlagos piacon, az egyébként is kilátástalan megszorítási spirálban lévő országoktól az ECB további költségvetési fegyelmet követel. 2011-ben már 210 milliárdnyi államadósságot vásárolt. Az eurozóna perifériájának lakossága számára a „mentőöv” azonban csak megszorítást jelentett. Sőt, miközben maga az ECB féltékenyen őrzi függetlenségét, nem rest bármikor beavatkozni a választott politikai vezetés ügyeibe. A portugál miniszterelnök, José Socrates ellenáll az ECB vezette trojka kéréseinek, a portugál bankszövetség elnöke, Antonio de Sousa pedig elismeri, hogy utasítást kapott az ECB-től, hogy „zárja el a csapokat” (ne vegyenek portugál államkötvényt), amíg Socrates kötélnek nem áll. Ezen már edzett cinikus brüsszeliták is megdöbbentek. Silvio Berlusconi és George Papandreu sorsa ismert: az ECB lemondatja őket és saját delegáltjaikat ülteti a helyükbe. Az ECB számos helyen elmondja a szerinte kívánatos vízióját is: ne csak a pénzpolitika koncentrálódjon Frankfurtba, de az országok költségvetési politikájának is jobb helye van egy európai „szuper-pénzügyminisztériumban”.

Miért nem borul zöldbe a Madách tér, annak ellenére, hogy a lehetőség most adott rá?

Erzsébetváros lakosai szeptember 24-től közel egy hónapon keresztül adhatják le szavazataikat a Madách tér átalakítására benyújtott, és a terv- és ötletpályázat szakmai bírálóbizottsága által kiválasztott hat látványterv  egyikére aszerint, hogy melyiket illetnék lakossági különdíjjal. E mellet a Mondja el véleményét a Madách tér tervpályázatáról! felhívással egy hónapon keresztül várják véleményünket.

Mindez szép és jó. Végre örülhetünk, hogy valami pontosan úgy működik, ahogy annak egy modern várostervezés mellett működnie kellene. A Madách tér újragondolására diákpályázatot írtak ki, a nevezők közül a legjobbakat pénzjutalomban részesítik, a győztes pályázat kiválasztásánál pedig figyelembe fogják venni a lakosság véleményét is. Az elsővel próbálják bevonni a friss és újszerű elképzeléseket, a másodikkal ösztönzik azokat, míg a harmadikkal megteremtik a civil kontrollt. Ennél többet nem is kívánhatnánk, ami viszont meglepő, hogy a hat kiemelt pályamű egyikéről sem tudunk egyértelműen pozitív véleményt megfogalmazni, sőt!

Nem árulunk el újdonságot azzal, hogy Budapestnek minél több rendezett, zöld területre van szüksége, ahol a fák és virágoskertek között van hova leülni elolvasni egy újságot, vagy csak hallgatni a víz csobogását miközben magunkba szívjuk az őszi nap melegét. Például Párizs tele van szebbnél szebb közparkkal, amik csak hozzáadni tudnak a francia főváros amúgy is kellemes hangulatához.

Amikor Budapesten egy olyan ritka lehetőség adódik, hogy egy közteret a parkoló autóktól elvéve az ott élőknek szándékoznak átadni – főleg mindezt a belváros kellős közepén és szinte már hihetetlen módon, de felülről jövő kezdeményezés hatására –, minden alkalmat meg kell ragadni annak érdekében, hogy a megvalósítás ne csússzon félre. Ezzel szemben most az látszik, hogy a kiválasztásra, ezáltal nyilvánosságra került tervek mindegyike esetén szembeötlő koncepció a minél nagyobb terület térburkolóval való lefedése. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért öszvérben gondolkozunk, ha lehetne paripánk is?

Vajon minden terv hasonló elgondolás mentén készült, vagy a szakmai zsűri véleménye fogalmazódik meg abban, hogy azok a pályaművek kerültek kiválasztásra, amik szerint a teret ezentúl aszfalt helyett kockaköveknek kellene borítania? Az addig örvendetes, hogy ezentúl nem autók parkolnak ott, de ez azért valahol mégis csak a jól ismert csöbörből vödörbe esete. Pedig a pályázati kiírásban öröm volt olvasni a kerület vezetésének arra irányuló kijelentéseit, miszerint felismerték azt, amire a városrésznek igazából szüksége van. „A tér helyzetéhez méltatlanul jelenleg autóparkolóként működik.”, vagy: „Erzsébetváros az egy főre jutó zöldterületek vonatkozásában a többi kerülethez viszonyítva a legkedvezőtlenebb helyzetben van.” Az ilyen és ehhez hasonló mondatok láttán meg voltunk róla győződve, hogy egy régóta dédelgetett álmunk valósulhat meg azzal, amikor a Madách tér parkolója átalakul. Ezért nyugodt szívvel vártuk a pályázat eredményét, hisz úgy látszott minden feltétel adott ahhoz, hogy a budapesti közparkok viszonylatában is egy igazi gyöngyszem születhessen.

Annyira egyértelmű volt a helyzet, hogy most azzal, hogy napvilágot láttak a lehetséges nyertes pályaművek, szinte szóhoz sem jutunk a döbbenettől, de vegyük őket sorra:

A – kreatív zöldesítés. A tervben nem sikerült felfedeznünk a centralizált parkot, mint ahogy a zöld felületnek a mutatóban elhelyezett pár – acélkeretes, mobil és forgó(?) – díszfára korlátozását sem neveznénk kreatívnak.

B – ez leginkább a szemközti Városháza tér zöld foltjaira emlékeztet, ahol szintén több a macskaköves burkolat a parkban, mint a zöld terület. Igaz azzal szemben itt legalább le lehet ülni.

C – merengő tér. Ebben bár megjelenik a víz, de azon és a betonon kívül semmi más nem.

D – ez a terv tartalmaz szökőkutat. Minden esetre azért, hogy ne legyen teljes az örömünk, mert bár a zöld felület növelését fákkal biztosítják, a látványterven összesen egyetlen egy(!) fa szerepel. Végül is, minden csak viszonyítás kérdése, a jelenlegi állapothoz képest az egy valóban növekedést jelent.

E – talán ez a terv áll legközelebb a mi elképzelésünkhöz. Viszont azt senki sem vitathatja, hogy a Nemzeti Színház Duna felőli oldalában kialakított szintén kültéri színpadánál mi sem bizonyítja jobban, hogy a város közepén a meglévő forgalom és annak zajhatása mellett egy szabadtéri színpad építése nem más, mint felesleges pénzkidobás. Helyére mehetnének a hőn áhított virágok és a szökőkút. A Nemzetinél a tízpercenként járó HÉV az, ami lehetetlenné teszi a kültéri előadások tartását.

F – igaz, hogy náluk van csobogó, és a látványterveken, ha összeadjuk őket, akkor a szabadjára engedve növő füves ágyások társaságában hat fát is meg lehet számolni, de a rendelkezésre álló felület zömét mégiscsak különböző térburkolók fedik.

Láthatjuk a kiemelt felhozatal azért még messze van a kívánatostól. Viszont megragadta a figyelmünk, hogy egyelőre részleteikben megvalósítható tervekről beszélnek, ebből arra következtethetünk, hogy a fentiek közül jelenleg egyiket sem szeretnék egy az egyben kivitelezni. Ez jó hír! Mivel most van lehetőségünk kifejezni igényünket – főleg úgy, hogy még kérnek is rá, hogy véleményünkkel formáljuk a leendő életteret – egy zöld Madách tér érdekében, használjuk ki azt! Ezért amennyiben a fentiekkel ti is egyet értetek írjátok meg a madachter@erzsebetvaros.hu e-mail címre.

A különleges helyszínválasztásairól ismert Placcc Fesztivál idei rendezvénysorozatát szeptember 21-e és 30-a között tartotta. Céljuk évente egy hétre különböző alkotásokkal belakni a város köztereit, a művészetet közvetlenül az utca embere elé vinni, ezzel késztetve őket interakcióra. A szervezők meghívására a Refunc csapat képviseletében két holland srác érkezett Budapestre. Ők a D1618 Műhellyel és néhány szabadúszó alkotóval - mint például a Valyo csoport oszlopos tagjaival - kiegészülve egy hatnapos workshop keretein belül látták el új funkcióval olyan mindennapi használati tárgyainkat, mint a kuka, a bicikli vagy az iskolaszék.

Fontosak az olyan performanszok, amikben a néző nem csak passzív szemlélőként, hanem aktív résztvevőként is megjelenhet. Ez segít annak megtapasztalásában, hogy képes ő maga az események alakítására, mint ahogyan saját életünk formálásában is önmagunknak van döntő szerepünk. Különösen hasznos ez egy olyan társadalomban, ahol a lakosság nagy része a televízió képernyőjén keresztül tálalt olcsó sorozatokat és szórakoztató műsorokat nézve fokozatosan leszokott az önálló gondolkodásról.