Ha az ember gyermeke Bécsbe, Prágába, vagy Csíkszeredába menne, összevetni az összes égtáj felé igaz regionális elmaradottságunkat, vagy éppen a nálunk ritka regionális kíváncsiság vezeti az ismeretlen szomszédságba, logikus választás, hogy a magyar tulajdonú, de európai színvonalú és adott esetben pofátlanul olcsó narancsutas busztársaságot válassza.

Ha röviden akarunk válaszolni, akkor azt, hogy felismerjük az embert azokban, akik mellett általában csak elsétálunk az utcán. Szombaton tartották a nemzetközi párnacsata napját, Budapesten idén a Fővám téren.

Hozzávetőlegesen 1000 ember püfölte egymást, mintegy két órán keresztül az amúgy is forgalmas téren a tavaszi napsütésben. Nagyrészt természetesen húsz év körüli fiatalok alkották a játékban résztvevők magját, de meglepően sok kisgyerekes család is megjelent. A kívülállóban is feltűnhetett, mennyire figyelnek egymásra a „harcosok”. Az idősebb korosztály is képviseltette magát, leginkább érdeklődők voltak, akik nézték, hogy mi ez a csoportosulás, mi ez a meglepő dolog. Turisták fényképeztek, vagy beszálltak. Sok-sok mosolyt, látszólag idegenek egymásra nevetését váltott ki a rendezvény. Ami még az esemény hitelességét erősítette, hogy utána a résztvevők közösen takarították fel maguk után a szétszóródott tollakat, amihez a tér melletti kávézó biztosított eszközöket. 

 A tapasztalt, öreg és okos emberek be nem bizonyított kijelentéseire és véleményeire éppúgy hallgatnunk kell, akárcsak a bizonyításokra: minthogy a tapasztalat megélesítette a szemüket, jól látnak.

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika

A Fidesz elmúlt egy éves kormányzása a támogatókat is megdöbbentő ámokfutás. Legyünk jóhiszeműek, próbáljuk meg ennek a, khm „fura” politikának a személyi összetevőit megérteni. Kik ezek és mit akarnak?

2010-ben radikálisan átalakult a magyar politikai pártok palettája. Új erőviszonyok léptek életbe, korábbi evidenciák érvénytelenné váltak. A két acsarkodó, a másikat rendszeresen demonizálni próbáló oldal közötti kiegyensúlyozott és heves versengés, nagyon úgy tűnik, végleg véget ért.

Nem fordult elő 1994 óta, hogy a kormánypártnak esélye sem volt nyerni. Kovács László, Lendvai Ildikó és Gyurcsány Ferenc együtt semmiképpen, de le merem fogadni, hogy külön-külön se fog soha visszatérni a hatalomba. Ennyiben valóban véget ért a posztkommunizmus, lapozhatunk. Ráadásul 2010 tavaszán, 1990 óta először további két új, és a maguk eltérő módján újszerű (szimbolikusan: míg az egyik katonásan masírozik, a másik szíveket rajzol és virágot ültet) párt is bekerült a parlamentbe.

A legsúlyosabb következmény mégis kétségtelenül a Fidesz sokat mantrázott és hasonló rendszerességgel átkozott kétharmada.

Csaknem egy év kormányzás után érdemes feltennünk a kérdést: mi az amire tavaly áprilisban nem számítottunk, miben okoztak meglepetést az új politikai vezetők? Bőven van miről írni, de maradjunk a három legnagyobb meglepetésnél!

Pártunk és kormányunk vezére az alkotmány körüli úgynevezett vitában eljutott addig a pontig, hogy kijelentette: a politika nem a hatalomról szól, a hatalom kérdése kommunista maradvány. 

Schiffernek attól a megjegyzésétől spannolta fel idáig magát, hogy az alkotmányozás akkor lenne demokratikus, ha az alkotmányosság a többségi zsarnokság gátja lenne. Orbán azzal vágott vissza, hogy Magyarországon van egy ilyen furcsa kommunista csökevény, hogy amikor közéletről vagy demokráciáról beszélünk, akkor felmerül a hatalom kérdése. Pedig a politika nem a hatalomról szól. Hanem miről, polgártársaim a NER-ben? A zemberek életéről szól. A hatalom kérdését, polgártársak, tessék szépen hagyni, azt a pártok a parlamentben a Fidesz új alkotmány keretei közt majd lerendezik.

Ilyen nincs, komolyan mondom, ezt a pártot, ha nem volna, ki kéne találni. Miközben országunk nagyjai a Parlamentben tüsténkednek egy olyan új alkotmányon, amely kettészakíthatja a köztársaságunkat, az LMP holnapra beszélgetésre invitálja szimpatizánsait Daniel Cohn-Bendittel, az Európai Parlament zöld frakciójának vezetőjével.

Nem ám akárhova: a Mariott Hotel báltermébe, vaze. Úgy látszik, mostanában bejön ez az úri tempó az ökopártnak, az új alkotmány elleni demonstrációjukat is a Vörösmarty téren kívánják megtartani.

Hétvégén a 65 éves Radnóti Sándor esztétát köszöntötte a NOL. Persze nem azért, hogy munkásságát méltassa, hanem hogy mint a filozófusbotrány egyik fő célpontjáról még egy politikailag hasznosítható bőrt lehúzzon róla.

Az interjút a Kritikus értelmiséginek lenni megint veszélyes lett címmel harangozzák be, hogyan is másképp. Lefuttatnak pár szakmai kérdést, lássa az újságolvasó, hogy olyanokat tudnak itt, amiket ő nem is ért. Aztán rátérnek a legvastagabb ideológiai irányító kérdésekre, amiket Radnóti egyébként egész sikeresen hárítgat. Érdemes egyben nézni a kérdéseket, olyan mint valami összefoglaló az exbaloldal önfelmentő sztorijáról:

Idén március 15-én olyan dolog történt, amely példátlan a Harmadik Magyar Köztársaság az elmúlt húsz év zavaros átmenetének történetében: egy független csoport, tehát nem egy párt felhívására legalább harmincezren vonultak ki tüntetni a sajtószabadság és más szabadságjogok csorbítása ellen a Szabad sajtó útjára. Lehet elemezgetni, hogy miért jöttek el ennyien, nyilván sok tényező együttállására volt szükség ehhez (igen, szép idő volt, meg bizonyára akadtak turisták is satöbbi), de elbagatellizálni azért elég nehéz ezt a tömeget – éppen annak a magyar sajtónak azonban, amelynek védelmére szerveződött a tüntetés, sikerült ez a produkció.

Az várható volt, hogy a kormánypárti médiumok gyanakodva és ellenségesen fogadják majd az eseményt, de az már a röhejes kategóriába tartozik, hogy a Hír TV stábja (hír, érted, hírtévé) kiment egy közvetítőkocsival, majd forgatás nélkül távozott. Nyilván sokallták a tömeget, amin így már nem lehet gúnyolódni, úgyhogy készítettek helyette pofás kis fröcsögést a Célpontba. A Heti Válasz nem emlékezett meg komolyan a nemzeti ünnep legnagyobb tömeget megmozgató eseményéről. A Magyar Nemzet nyomtatott kiadása ugyanabban a kishírben számolt be az eseményről, ahol Heller Ágnes párizsi nyilatkozgatásairól is értekezett. Ugyanaz a klasszik elhallgatós, lesajnálós, összemosós stratégia, amin ellenzékben ezek a médiumok vinnyogtak, és magukról azt állították, hogy ezzel szemben mértéktartó orgánumok.

Ezen a héten elkezdődött az új alkotmány általános vitája a parlamentben. Ez az alkotmányozás, bár legális, teljesen illegitim.

A Fidesz annak ellenére kezdett el önkényesen alkotmányozni, hogy technikai értelemben 2011 tavaszán nincsen alkotmányozási kényszer.

Úgy kezdtek el alkotmányozni az ellenzéki pártok tiltakozása ellenére, hogy arról előzőleg a saját választóiktól sem kértek felhatalmazást, és az új alaptörvényt nem is merik a nép elé tárni elfogadásra vagy elutasításra.

Új alkotmányt írni csak a köztársaság megerősítése érdekében lenne érdemes. A 89-es alaptörvény ugyanis kettős feladata közül csak az egyiket tudta teljesíteni. Technikai értelemben sikerült egy többé-kevésbé működő, stabil (Gyurcsány esetében sajnos túl stabil) politikai rendszert teremtenie. Másik feladatát, hogy szimbólumként is megkérdőjelezhetetlen fundamentuma legyen a köztársaságunknak, nem sikerült teljesítenie létrejötte körülményei miatt, mivel az állampárt és az akkor még népfelhatalmazás nélküli ellenzéki pártok kompromisszumából született.

A miniszterelnök azt javasolta, hogy lengyel mintára az alkotmány tartalmazzon valamilyen megkötést annak érdekében, hogy az állam ne adósodhasson el túlzott mértékben. Akik még ilyen értelmű aranyszabályt bevezettek, 2011-től föderális szinten, 2018-től pedig a tagállamokban is, azok a németek. A német alkotmány 109. és 115. szakasza kimondja, hogy főszabályként az állam kiadásait önállóan fedezi, hitelfelvétel nélkül, és csak az előállított hazai termék meghatározott százalékát vonhatja be hitelként.

Lássuk, milyen érvek vannak a költségvetési fegyelem alkotmányos regulázásához.