Az alkotmányozás folyamatáról már megírtuk és elmondtuk a véleményünket, most essék szó az alkotmányról magáról – vagy legalábbis erről a kócos kis szövegről, amit tervezetként benyújtott a Fidesz és a KDNP. Ezzel a szöveggel az a legfőbb baj, hogy nem alkotmány.

Egy alkotmányt ugyanis nem az tesz, hogy valaki föléírja, hogy ez most akkor az, és még csak nem is az teszi, kedves vulgárliberális barátaim, hogy jótanuló napközisként felmondjuk benne az alapvető emberi jogokat és – némi szabadságjogcsorbítást megengedve magunknak – meghagyjuk benne a jelenleg is fennálló intézményrendszert. Bármily misztikusan hangzik is, nagyon is helyes a bőgés Orbán Viktor részéről, amikor arról beszél, hogy az alkotmányban a magyar nemzet szellemének kell megnyilvánulnia. Ahogyan bármilyen egyesülés alapító okirata is tartalmazza az egyesülés célját, úgy bármilyen alapdokumentumnak egy bizonyos csoport – jelen esetben a nemzet – céljait, ebből adódóan pedig önmeghatározását is tartalmaznia kell. Ez volna a jelenleg hatályos alkotmányban preambulumnak nevezett rész.

A Fent és Lent irodalmi melléklete jelentkezik

A kormány nem hajlandó a jelent megélni, és vármegyének akarja nevezni a megyéket az új alkotmányban. A hagyományok tiszteletére hivatkozik. Annak, hogy a politikai elit gátat épít a magyar társadalom megújulásának, szintén vannak hagyományai. A kormány most ezeket a hagyományokat követi.

Ady Endre:

FÖLSZÁLLOTT A PÁVA

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

A Gyöngyöspatán parádézó Magyar Gárda áprilisban Hajdúhadházt tervezi nonstop járőrözéssel befoglalni. A rendfenntartásért hivatalosan felelős magyar rendőrség egyelőre nem kíván közbeavatkozni. Eközben a Jobbik programjával szembenálló budapesti civilek ingázást szerveznek Gyöngyöspatára, hogy a jelenlétükkel megakadályozzák az atrocitásokat.

Kiváló.

Tegnap délután, az állami ünnepségnek álcázott Fidesz-, valamint a többi szokásos pártrendezvény lejártával valódi, részben sem fizetett tömeg gyűlt össze az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél Budapesten.

A megmozdulást szervező „Egymillióan a sajtószabadságért” Facebook csoport elsősorban az új médiatörvény elleni civil, azaz pártoktól független demonstrációra hívta az embereket. A március 15-i már a harmadik megmozdulás volt a médiatörvény elleni tiltakozás miatt verbuválódott civil csoport szervezésében.

Milyen érvényes üzenete lehet március 15-nek, ami az utóbbi 163 év alatt nem vált elcsépeltté? Talán ha abban az összefüggéseiben vizsgáljuk, hogy bizony a történelem nem áll meg soha, akkor tudunk újat mondani.

Ha csak a 48 után eltelt időt vizsgáljuk, akkor láthatjuk, mivé vált az emlék, és mire használta a napi politikai érdek azt az energiát, ami azon az esős napon felszabadult. Felrémlik a Lebstück Mária úttörőraj ünnepsége a Kádár-rendszerből, ahol a kis kék nyakkendőinkben álltunk, és az volt a legnagyobb töréspont számunkra, hogy ez egy nemzeti ünnep, de nem kapunk az őseink dicsőségéért egy iskolamentes napot sem. A rendszerváltás utáni tizenötödikék, amik másról sem szóltak, mint hogy Demszky a Petőfi-szobornál aggódjon a szélsőségek ellen, vagy az éppen aktuális kormány képviselője igyekezett ráhúzni a negyvennyolcas eseményeket saját hatalmának a legitimálására. Az volt a gyönyörű, hogy ez politikai oldaltól függetlenül megtörtént minden évben reggel 10-kor a Múzeum-kertben. Némi változatosságot talán Ferenc hozott, először a szlovák terrorista parájával, meg azzal, hogy kicsit később már nem is mert a nép elé állni.

Zöld Dani írása

Ha egy szervezet nem akar állami – vagyis pályázati - pénzekre támaszkodni, két út áll előtte: vagy megtartja tevékenységét teljesen önkéntes alapon szerveződőnek, vagy nekidurálja magát és kizárólag magánszemélyek, cégek támogatásából próbálja fenntartani magát.

Az előbbi azzal jár, hogy mivel a kulcsfigurák egyéb melókból fedezik megélhetésüket, kevesebb idejük marad a szervezetre. Így az kevesebb dologgal fog tudni foglalkozni, nehezebb a számonkérhetőséget megteremteni, vagyis nagyobb valószínűséggel marad meg az amatőr működés jellegzetességeinél - természetesen annak számtalan előnyével egyetemben.

A második út igen nehéz terep, mivel a hazai adományozói kultúra elég gyatra. Ha az ember valami mocskos cégek zöldrefestésében segédkező egyesületet gründol (klimaklub.hu), minden bizonnyal nagy eséllyel szerezhet céges pénzeket. Tökösebb szervezetek ezt nem vállalják, kevésbé tökösek ettől még végezhetnek értelmes, fontos munkát akár a Coca-Cola pénzéből is: lásd a WWF-et.

Ha kizárólag magánszemélyek támogatásából akar az ember világot váltani, (és nem rákos kisgyerekekben, szomorú szemű kiskutyákban utazik) az nagyjából csak akkor megy, ha az ember mögött van egy, nagyobb összegeket befektetni képes nemzetközi anyaszervezet. Mint a Greenpeace vagy az Amnesty International mögött, melyek kizárólag magánszemélyek adományaiból fedezik költségeiket.

A Fent és Lent irodalmi melléklete jelentkezik

Itt a nyilam! Mibe lőjjem?

Petőfi Sándor

Debrecen, 1848

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

1979 és a Pink Floyd után 1989 szimbóluma is a fal lett: kár, hogy a Scorpions  legszerencsésebb pillanataiban sem volt Pink Floyd szintű együttes.
 
Az meg még inkább kár, hogy egy jelentős és legalább ennyire jellemző eseménynek, a Stasi főépület berlini ostromának így esélye sem maradt 1989-90 legfőbb szimbólumává válni. Pedig e rendőrállam elleni zavaros, mindmáig vitatott szándékú és jelentésű lázadás talán még jobban jellemezte a hatalmi helyzetet és a történelmi pillanatot, mint a nyugati nyitás keletnémet eufóriája.

 
Eközben látszólag Budapesten is kicsengettek a rendőrállamnak - az 1989 júniusi újratemetést leszámítva komoly tömegesemények nélkül. A rendőrállam magyarországi vége korántsem volt olyan látványos, se olyan sikeres, mint a német; és nem csak azért, mert nem létezett Magyar Szövetségi Köztársaság, s így nem volt 61 millió nyugati nagybácsink se.
 
Azért sem, mert a rendőrállamot semmi sem söpörte el. Összeesküvéselméletek gyártásától továbbra is tartózkodom: erre sajnos sokféle bizonyíték van.
 

A múlt hétvégén Érden jártam. A hatalmas méretű alvóváros, amely valaha Európa legnagyobb falva volt, méreteivel, kísérteties ürességével, a kilencvenes évek nagy vállalkozási felbuzdulásából feltorladt, félbemaradt épületeivel Jean Baudrillard Amerikáját idézte fel bennem, a mellérendelések sivatagának kelet-európai változatát - a járda nélküli földutakon hébe-hóba Toyoták, Volkswagenek viharzottak el vagy álltak be garázsokba, gyalogos, rajtunk kívül, még annyi se volt: „az én házam, az én váram” individualitáskultuszának egészen radikális megvalósítása zajlik a budapesti agglomerációban. Itt a belvároshoz képest még nehezebb elképzelni, hogy egy egész utca szomszédsága együtt mulasson, pedig a lehetőségek adva vannak rá: kertek, nagy házak, gyér forgalom, eseti madárcsicsergés. A lakók mégis inkább bizalmatlanul tekintenek egymásra (érdi ismerősöm, akit igazán nem lehet rendpártisággal vádolni, rögtön arról kezdett el beszélni, mikor élményeimet meséltem, hogy milyen rémes közbiztonsági állapotok vannak, hova törtek be és hogyan), ami nyilvánvalóan egy negatív tapasztalatra is visszavezethető, ugyanakkor egyértelműen a közösségiség, a szolidaritás deficitjét mutatja. Ennek eredménye az, hogy nagyvárosi lakóközösségeinkben valamiféle minimáltörzsi hozzáállás uralkodott el, ahol a közvetlen barátok és a család lakásainak szigetein kívül úgy érezzük, hogy egy teljesen idegen, ellenséges világ vesz minket körül.

Az ügynökkérdés látványosan képes megjeleníteni a múltról szóló eltérő beszédeket. Ez a látványosság persze nem véletlen.

Az ügynöközés, immár jogállamunkban szükségtelenül fenntartott titkosságával és fontoskodó leleplezőivel együtt akkor kerül napirendre, amikor valakinek érdeke lehet, hogy erről szóljunk és ne másról.

Ez sem véletlen persze, ez ezért van így, mert az ügynökkérdés minderre mégiscsak alkalmas.

Alkalmas, mert a megoldatlanság miatt a titkosszolgálati személyekben továbbélve  hatékony hatalmat fejt ki az államszocialista diktatúra (aminek csak a diktatórikus jellegzetességeire figyelünk, társadalom- és gazdaságtörténeti összefüggéseire egy globális kontextusban alig) - a jelenben. És ez a hatékony erő, gazdagság, hatalom, pina, autók, business, civilkedés, alapítványkodás, sportegyesülgetés a morálisan megalapozatlan, egykori politikai rendszert piszkos módszerekkel fenntartók kezében megkérdőjelezi a "demokratikus jogállam" önmagáról sugárzott képét, identitását.

Erre következik rá, hogy ezzel az ovisan hatásvadász megjelenésű, de kevés új tényt föltáró listával bárki lehet leleplező. Checklist: Születés évszáma, él-e még, ismerős-e a név valahonnan, szakmából? És aztán usgyi a guglira.

Így lehet az, hogy rájövünk, hogy az egykori finnországi elhárító, majd a Gyurcsány-adminisztráció külügyminisztériumi főosztályvezetője, Lovró Csaba, Martonyi Jánosnak is tökéletesen megfelel ciprusi, rendkívüli és meghatalmazott nagykövetként. Ami, valljuk be, inkább jutalom. A diplomata életpályamodell reklámfüzetébe illő befejezés.

Izgatottan várjuk Martonyi minisztériumának válaszát, miért vállalható számára Lovró és miért nem akkor az összes „ügynök”, "besúgó"," "SZT tiszt"? Végülis Lovró is egy diktatúrát tartott fenn. Csak ha már így a Bérczes Robit lemondattuk.