Mi sem világít rá jellemzőbben a Római-partra tervezett mobilgát körülötti kusza viszonyokra, mint Csók László összefüggéstelen nyilatkozatai. Csók 2006-ban a Városháza vízügyi főtanácsosaként azt mondta a Figyelőnek, hogy „Európában mindössze négy-öt éve alkalmazzák a mobilgátat, s ezt az új műszaki megoldást csak a Dunánál kisebb folyók védelmére használják: Hamburgban, Kölnben és Prágában.”

Ezzel szemben most mint a Főpolgármesteri Hivatal árvízvédelmi referense jelentette ki, hogy „Nyugat-Európában a mobilgát már bizonyított, Prágában és Pozsonyban is használják, biztonságosan véd, és Budapesten is meg fogja állni a helyét.”

2006-ban Csók konkrét katasztrófát vizionált a mobilgát kapcsán: „másképp megy tönkre egy földgát, amelyen lehet korrigálni a repedéseket; egy acélszerkezetet semmivel nem lehet tovább erősíteni. Ha minden előjel nélkül megroppan és elszáll, akkor percek alatt hatalmas vízár önti el a környéket, jelen esetben a Szentendrei útig minden úszna”. Hozzátette, hogy jóval drágább a part mentén építeni gátat, mint a nyúlgát vonalán, ráadásul a jeges ár ellen az nem is védene.

2013-ban viszont már egészen más szempontokat tart fontosnak:„A cél, hogy a part rekreációs, pihenő- és sportfunkcióját megtartsák, sőt azt észak felé is bővítsék.” Máshol megemlíti, hogy jóval olcsóbb a part mentén építeni gátat, mint a nyúlgát vonalán.

Csak találgatni lehet, hogy vajon mi okozhatta nála ezt a 180 fokos fordulatot. Az viszont tény, hogy megvilágosodása után szinte szóról-szóra ugyanazon érveket hajtogatja, mint a hoteltulajdonos Egri Gábor a hírhedtté vált index-videón. 

Roppant szórakoztató a kormány rezsicsökkentő kommandójának legújabb akciója. A hírek szerint ugyanis most már ők diktálják az időjárást. De nem ám csak úgy, hogy megmondják, milyen idő legyen. Az is rajtuk múlik milyen idő volt. Legalábbis erre gondolhat a naiv olvasó, ha belekukkant a nemrégiben megjelent nyilvános üzengetésbe az energiaszolgáltatók és a rezsikommandó között.

A nehezen kibogozható pengeváltások erdejében az egyik legbájosabb, hogy kormány nem fogadja el a Főtáv érveit, miszerint azért volt magasabb a januári számla végösszege – megszegve ezzel a 10%-os rezsicsökkentés szent szabályát –, mert hidegebb volt. És a Főtáv szerint, ha kint hidegebb van, bent többet kell fűteni. De mit törődjön egy képviselő a fizika törvényeivel, ha egyetlen utasítással felülírhatja azokat?

Viccen kívül. A rezsicsökkentő munkacsoport munkája vajon tényleg csak addig terjed, hogy megnézze a végösszeget? Vagy megvizsgálták az árszerkezetet, a hődíjat és alapdíjat, hogy megtudják, valóban csökkent-e 10%-ot az egy 1 megajoule-ra eső költség?

A jelek szerint nem fárasztják magukat ezzel, a fogyasztóvédelmi hatóságnak kell majd igazságot tennie. Nem lennénk annak a hivatalnoknak a helyében, aki megkapja majd az ügyet.

Elit

(1988) Na milyen vagyok, milyen vagyok, illegette magát körbe Luca az Istenhegyi úti padlásszobában, majd Kálmán hasa föl térdelt – Kálmán le sem tette kezéből Az utópia szellemét, amely egész évben kedvenc olvasmánya lesz. Észbontó vagy csikó! Válaszolta  könyvébe mélyedve. Majd hirtelen ráeszmélt, hogy ugyanezt mondta, amikor nyáron Tiborral keszegeztek és Réka csupasz nedves térdeivel összeszorította rövidnadrágos lábait.

Elitta

(2004)  A Nagykovácsi házban a gardenpartin Kálmán részegen beismeri Tibornak, hogy gyomorrákja van, a mája is szét van hullva - az élethazugság betegségei - legyint. Csak annyit szeretnék, hogy menj be és beszélgessetek el miniszter úrral - én is és ő is rád gondoltunk, nem hagyhatjuk félbe, most ennek a reformnak a közepén.

Garden

(2009) Berzey, a Laufer és az a Mészáros Hülyegyerek Tibor. Benne vannak a buliban? Hátbazmeg fogalmam sincs, a Mészárosék még a gátépítés előtt beszéltek a főnökkel, a kormányülés után már zöld volt a lámpa, most meg azt mondja, hogy neki így nem kell, mert a Ricsiék, (Zömök Richárd) akasztják a tengelyt. És a Feriéknél nem lehet tudni, mennyit kérnek utána, közben mittudomén szívességet. Jó akkor mondjuk én fölmegyek pénteken, a Zuhatagsoron lesz egy összeröffenés Mészárosnál, a feleségének valami gyerekpszichológiai könyve miatt, ami megjelent, szóval valami gardenparti, ott lesz az egész kabinet, fölmegyek barátkozni, ha hozzájárultok. Hozzá. Hozzá.

Beleírva

Fú ez egy tök spéci autó. Mondta Tibi, miközben lábujjhegyen nyújtózkodva, tenyerét szeme fölé emelve próbálta megállapítani, hogy mennyi van beleírva a szálloda előtt parkoló Volvóba. 1981-et írtunk Kádár János birodalmában a szocializmus reménytelenül hosszú augusztus délutáni fáradt naplementéje.

Elé

Tibi kezét szeme elé emelte, annyira megijedt az óvónéni új frizurájától. 1981-et írtunk az államszocializmus reménytelenül hosszú blöffje a fodrász üzletek úgynevezett GMK-sításával ismeri be lassanként saját kudarcát.

Track changes

Miután kijöttem a koncentrációs- és munkatáborból, bementem egy másik koncentrációs- és munkatáborba, de ez már jobb volt, aztán konzervdobozokból dobtáras géppisztolymakettet ügyeskedtünk össze úgy szöktünk meg, a szabadulás után egy kirakat előtt meglök valaki, hogy te szemét ávós, a feleségem lelépett nyugatra, azt mondta nincs kedve egy élhetetlen romantikus szab.harc.-oshoz, később kiderült, hogy csendőrtisztként megrugdostattam a csepeli kommunisták ágyékát, ennek hatására verset írtam és a börtönből zsinegen engedtem le a járókelők közé majd ezt követően (amennyiben nem rehabilitáltak) géplakatosként elhelyezkedhettem. A NOFTA csoport 1978-ban került a  látókörömbe, ott hamarosan stencil-felelős lettem, majd a nagymarosi nyomdából futár feladatokat láttam el, mind a mai napig jó kapcsolatot ápolok több volt…Nem szégyellem el magam, ha külföldi barátaimmal találkozom, de azért el szoktam mondani, hogy milyen kevés a nyugdíj. Amennyiben rehabilitáltak, akkor Fejti György elvtárs megbízásából a könnyűipari exportot irányítottam, a spontán privatizációnál jó pozícióból indultam, de hamarosan a NOFTA csoport látókörébe kerültem, ennek hatására Ausztráliába disszidáltam, ahonnan az első Chartás tüntetés után utaztam csak haza, 2008-ban vettem föl az izraeli állampolgárságot, ahol hamarosan egy palesztinbarát emberjogi szervezet munkatársa lettem, ekkor keresett meg a Jobbik parlamenti frakciójának Közel-Kelet munkacsoportja.

Java

Kérem - ajánlottam magam az utasok figyelmébe - megnézni a derűs tekintetemet. Majd javarészt elpanaszoltam a hányattatásokat, azután rámutattam a kilábalás különc bizsergésére. Ha féllábbal is kell az élet kékestetején tartózkodni, a muzsika ott is megrepeszti az emberi szívet páncéló jégpáncélt. Ezzel rágyújtottam egy nótára az egész villamost.

GrandRieux posztja

Császár István 1998-ban megboldogult magyar író Tiszta hazugság című – ezt nyugodtan vegye a blogolvasó könyvajánlónak, -- kötetének egyik rövid írásában találtam ezt a szakaszt: „Nem tudom…de néha félek. Mi lenne, ha a történelem valamilyen szerencsétlen pillanatában - volt már ilyen - a művészetből, ebből a legáltalánosabb jelentésű nyelvből kiközösített tömeg megtagadná például az írókat és köztük engem is? Miért ne? Amikor a kultúrát olyanná próbálják tenni néhányan, hogy az emberek életében semmilyen szerepet se játszhasson.”

A kultúra nem rúg labdába egy ideje. A meccset megvett, bundázó nagy játékosok nem engedik. Most én ezzel az idézettel 2013 februárjában mit kezdhetek? Mire megyek az idézett résszel tudatában a kulturális élet szétmorzsolására tett sikeres kísérletek súlyos szelével a tarkómon? Miközben ezt írom, az elmúlt hónapok kultúrából kivont pénzcsomóinak zörgése, pályázati pénzek megkurtítása, irodalom, színház, film szomorú haláltusája támaszkodik az asztalomnak és liheg végkimerültségében – ha ez képzavar, nincs kifogásom ellene, a legkevésbé nem tiltakozom, a kép- és fogalomzavarban küszködő Nemzeti Erőforrás Minisztériuma kép- és fogalomzavara lekörözi az én képzavarom...

Apollinaire egyik frappáns elbeszélése, A meggyilkolt költő a világ összes költőjének meggyilkolásáról szól. Nálunk a kivégzések finoman, a demokrácia medrében maradóan hajtatnak végbe, észre sem veszi az, aki nem a negatív változások alanyi elszenvedője.

És ne beszéljünk a művészeti pályán elindulókról, - a pálya széléről a pálya széléig - a fiatal költők, színházi emberek, filmesek tömegesen kényszerülnek a képességeikkel, tehetségükkel szorosan ellenkező munkák vállalására - sokak kocsmákban takarítanak vagy poharaznak vagy étteremben mosogatnak kétnaponta tizenöt órát vagy hordanak újságot hajnalban - mert az újság, ahol a költő dolgozna, nem fizetőképes a támogatások megfelezése miatt, a színház, ahol a színész játszana, csődközelben, a film, amit a filmrendező forgatna, nem készülhet el, mert semmilyen juttatásban nem részesül.

Gazdasági elemzők, komoly, pénzügyi dolgokban jártas szakemberek véleménye az, hogy az idei év, hasonlóan az előzőekhez, nem lesz a felemelkedés, megerősödés éve, várhatóan a kultúra marad ott, ahová tették, a mély és reménytelen sarokban. Ezek után azt tanácsolom mindenkinek, szerezze be Császár István méltatlanul elfelejtett magyar író könyveit sürgősen, az ő érzékeny humora és iróniája a jelenleg elszenvedett helyzetben jól jön nekem, neked és nem nekik. 

Elképedve és megdöbbenve olvastuk a legújabb fejleményt a Római-part tervezett mobilgátjáról. Hiába minden megalapozott és a mobilgátat elutasító szakvélemény a Tudományos Akadémián át egészen a Védegyletig, a Tarlós István vezette főváros helyrehozhatatlan károkat szeretne okozni csodálatos természeti kincsünkben, a szinte hírmondóként megmaradt római parti szakaszon.

Gyorsan elemezve a helyzetet a következőkre jutottunk:

Jó hír: szerencse, hogy Egri Gábor hoteltulajdonos nem közvetlenül a vízbe építette a szállodáját, így nem kell elterelni a Dunát.

Rossz hír: a mobilgáttal tönkreteszik természeti örökségünket, amit pedig szeretnénk továbbadni unokáinknak épségben, úgy, ahogy mi kaptuk nagyszüleinktől.

Remény: mutassuk meg, hogy nem vagyunk bábok, és mindent azért nem lehet megcsinálni velünk sem. A tiltakozásnak rengeteg módja van, eljön az az idő, mikor sok embernek kell mozdulni, hogy a fenti képen látható állapot fennmaradjon. És ez azt jelenti, hogy nem elég petíciókat aláírogatni a neten, megnyugtatva ezzel a lelkiismeretünket, hanem ott kell lenni közvetlen a parton. Mert amíg egy markoló meg nem sebzi a tájat, addig van remény!

NE HAGYJUK!!!

*** update ***

Civilek (tényleg civilek, és nem álcivilek), március 2-ra már terveznek egy demonstrációt. Részletek: itt.

Bíró Lajos, Orbán Viktor, Molnár B. Tamás

A készülő gasztronómia forradalomnak nem kisebb személyiség áll az élére mint Orbán Viktor! A 2/3 lendületével megújítja a magyar szakácsképzést és a termékek eredetvédelmét. Lássuk, hogy a miniszterelnök konyhai lángszorója milyen előzményekkel és esélyekkel indul. Étkezési kultúránk romokban, eközben egyes éttermek divatba jönnek, a bisztróknak hájpja lesz, szőlőbirtokot vesz és bort készít a yuppie, tanyát újít föl a budapesti gyermekorvos, sajtkészítéssel és sonkaszárítással kísérletezik, a kézműves sör feltámadását ünnepli és persze blogol róla a menedzser vagy éppen a fiatal anyuka. A konyhai menőzés egy elit hobbija, és az osztályazonosítás jelvénye. De mint ilyenről még semmit nem mondtunk el arról, hogy jó-e?

Pedig enni - minden hamvasbélaista vergődés nélkül – fontos. Az „enni” a kultúra lecserélhetetlen eleme. A mit és a hogyan valódi mércéje, a minden társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatok éles tükre. A magyar gasztronómiában most zajló folyamatok azért figyelemreméltóak, mert több évszázados társadalmi minták szerint rendeződnek. Melyek ezek?

1. Újítók vs. maradiak: a konzervativizmus lehetetlensége

Az államszocializmus végének dilemmája: aki a posztkádári étkezési kultúra maradványai közepette konzervatív az a tradíció nélküli silányságot őrzi – aki azonban tényleg értékest szeretne annak azt létre kell hozni sőt, annak rombolni kell előbb, így hát nem is lehet konzervatív hiába is szimpatikus stílus a számára.

2. A transzplantáció lehetetlensége

A vita a mértékről: mennyire lehet a nyugati kulináris, technológia know-how-t átvenni? Szervesül-e ez az itteni tudással, vagy zárvány marad (mint a multi zöldmezős beruházása). Elveszítjük a belső fejlődés lehetőségét a külső impulzussal vagy megtermékenyülünk tőle? Figyelem máris a magyar modernizáció szécheny-i dilemmája néz ránk a viaszosvászonra állított lábosból!

3. Fasiszta konyha – Waldorfos konyha

A waldorfos ovónő bioparadicsoma, vagy a jobbikos önkormányzati képviselő kecskesajtja a finomabb? Az LMP- Jobbik koalíció legkézenfekvőbb nyomai a káli-medence hobbitanyáin tapinthatóak ki. Mindegy is melyik a finomabb mert a platform közös: a „bio”, a saját kert, a vegyszermentesség, a nap- és holdtöltéhez igazított szüret. Ezek a mítoszok megmutatják, hogy a fasizmusnak és a humanista ökologizmusnak is ugyanaz a forrásvidéke: a német romantika modernitásellenessége. Pardon my french - ezzel semmi csúnyát nem akartam senkire mondani. (Nota bene: a kertben kapirgálás humanizálja a fasisztát, a humanistát pedig megtanítja értékelni a tulajdonvédelem eszközeit.)

4. Az öngyarmatosító „nemzeti” mitológia

A hungarikum-izmus mítoszteremtésében egy tényektől nem zavartatott magyar önérzet hazugságai: a honfoglalókkal bejött szürkemarha (ami olasz állat), a legjobb csabai kolbász, a Fővám téri piac delikátesz sora, a „bakonyi pulykatokány” az étlapon. Olyan nemzeti mitológia telepszik a rossz minőségű ételekre, ami csak súlyosan sérült lelkű nemzeteknél fordulhat elő.  A nemzet gyomra elhitte magáról a harmincas és hatvanas években a labancok felé idegenforgalmi célból kitalált képet. Már teljesen úgy látja magát, ahogy ők látnak minket. (Ugyanez pepitában: az erdélyi magyar már csak úgy látja magát, ahogyan a Fidesz/Jobbik/pestiliberális turizmus a romlatlan bennszülötteket akarja meglátni – nagy is a pofára esés, ha a határon átjőve ugyanők telibe románozzák)

4.5. Mese a tábornok pocakjáról

A legporosabb oblasztyban élt egyszer egy kormányzó, nyugalmazott tábornok, jó nagy pocakja volt. Reggelente a bricskájával meglátogatta azt a négy versztára eső kedves falut ahol a legjobb pirogot készítették. A kormányzónak hűtött vasúti kocsiban hozták a fekete-tengeri tokhalat és annak ikráját. A kormányzó stockholm-i és párizsi útja során megismerkedett az európai konyhával ezért, úgy döntött, hogy megalapítja a „Tábornoki pocakhoz” címzett gasztronómiai kutatóintézetet és egy Michelin csillag gyanús étterembe is beruházott (vagy megkérte a kliens oligarcháit pölö egy bajszos bankelnököt, de ez most mindegy).

Bár a tábornokot elharapózó nepotizmusa miatt kormányzóság szerte nagyon utálták, egy igen színvonalas fúziós konyhai irányzat lett uralkodó a távoli tartományban.

No most jót mondtam a tábornokról vagy rosszat? Esetleg az élet komplikált?

A  Fent és Lent nem pártszócső, így néha ütköznek az álláspontjaink.  A hallgatói szerződés is ilyen téma, ezért ahelyett hogy  kinyilatkoztatnánk, lehet más a párbeszéd alapon mindkét érvrendszer nevében megszólalunk. Ez az írás a hallgatói szerződés ("röghöz kötés") elvét ellenző érvek egy részét tartalmazza.

Kénytelen vagyok a fenti címet adni Kükü posztjára reagálva, ugyanis az általa "adótudatos vagy piaci alapú érveknek" minősített gondolatmenet - minden patrióta jóindulata mellett - több olyan feltevést és levezetést is tartalmaz, amit nehéz a valósággal bármilyen viszonyba hozni.

Gondoskodó állam?

Kükü szerint az állam gondoskodik felnőttkoráig a leendő hallgatóról, majd adó formájában visszakapja a gondoskodást, hogy tovább gondoskodhasson a következő generációról - innen látja igazságtalannak az agyelszívást, amit nem engedhet meg magának Magyarország, mint szegény ország. Csakhogy: ha már gondoskodik, az államnak végig gondoskodnia kell polgárairól, ha pedig adó formájában szeretné visszakapni gondoskodását, akkor ezt az elvet miért csak az egyetembe való belépés pillanatában kezdi el visszakövetelni? Hol marad a Magyarországról kivándorolt szakmunkások: autófényezők, pincérek, kőművesek stb. kitaníttatásáért járó visszatérítés? Óriási tömegekről van szó, akik külföldön keresik kenyerüket, megkockáztatom, hogy nagyobbról, mint a felsőoktatásban résztvevő, majd az ott megszerzett tudást máshol kamatoztató állampolgárok száma. Ad absurdum: hol marad a Magyarországon óvodát végzett, külföldön élő személyek pénzbeli juttatása? És: mit kezdjünk azokkal a hallgatókkal, akiket a felsőoktatás valódi reformjának elhanyagolásával versenyképtelen diplomára ítélünk, és külföldre megy szakmunkát végezni nem túl sok pénzért, mert ott legalább megél?

A röghöz kötéssel az alapvető probléma elvi természetű: az államnak elvi síkon sem az a feladata, hogy minél több kötelezettséget hárítson polgáraira, hanem - éppen azért, mert a közösség tartja fenn, és neki szolgáltat - saját magának kell minél jobb feltételeket biztosítania, hogy az ország lakói otthon is tudjanak boldogulni. Na ezt persze nem foglalják Alaptörvénybe a kedves törvényhozók, mert akkor nekik kéne dolgozniuk - pedig egy gondoskodó állam gazdaságpolitikájának erről kéne szólnia, de még talán a szolgáltató állam elvét valló liberális elvtársak is egyetértenek velem ebben.

Formalizálható eljárások

A másik alapvető probléma gyakorlati természetű: hiába puffantják bele az Alaptörvényükbe Orbánék, a már fentebb említett probléma (közoktatás, szakoktatás, méltányosság) miatt nem is lehet általános elvből levezethető gyakorlati eljárást létrehozni a hallgatói szerződésnek nevezett "adóra" még akkor sem, ha esetleg - bár kötve hiszem - a velencei bizottság nagyvonalúan át is siklik felette. Mert hát, bármennyit is vitatkozzunk arról, hogy jó-e ez nekünk vagy sem, tagjai vagyunk az Európai Unió nevű intézménynek így országszinten, és lesznek itt gondok a szabad munkaerő-áramlással is.

Gazdagok és szegények

De oké, lépjünk ki az EU-ból, vagy legalábbis felejtsük el egy pillanatra a létezését, és játsszunk el a gondolattal, hogy mik következnek egy ilyen elvből. Számítsuk nullának (azaz 0-nak) a külföldre szakadt, magukat szakadtra kereső értelmiségiek által amúgy is hazaküldött pénzt, mondjuk azt, hogy magyar orvosnak magyar kórházban a helye, vagy fizessen, ha Norvégiába megy. Sajnos a jelenlegi helyzetben, amikor pártunk és kormányunk ettől még nem fizet be többet a felsőoktatásba és a kutatás-fejlesztésbe, nem lesz jobb a felsőoktatás színvonala; és attól, hogy itthon próbáljuk tartani az értelmiségünket egy ilyen adóval, a legjobbak röhögve elmennek és kiperkálják a pénzt, tehát nem lesznek jobb szolgáltatásaink és nem lesz jobb a termelésünk színvonala. Az eredmény pedig az lesz, hogy 1. a gazdagok gyerekei ettől még külföldön fognak tanulni vagy el fognak tudni menni külföldre dolgozni, apu úgyis kifizeti a tanulmányok ilyen vagy olyan formában megkövetelt díját 2. a gazdagok a privát szolgáltatásokat fogják előnyben részesíteni az állami helyett, amitől még jobban romlani fog az utóbbi színvonala, és egyre kevesebb munkahely lesz az országban. Az sokak számára világos, hogy Orbánék oligarcharendszert építenek, ahol a felső tízezer földesurai kihasználják a lenti maradék fizikai és szellemi tőkéjét - érdekes, hogy azt viszont nem, hogy ugyanúgy ebbe a folyamatba illeszkedik az egykulcsos adó a társadalmi mobilitást visszafogó egyéb intézkedések mellett a röghöz kötés bevezetése is.

A gazdagok tanulnak, fogyasztanak, magánklinikákra és Balira járnak, a szegény ember pedig menjen csak el focizni, és szórakoztassa az oligarchákat, elvégre arra van pénz, hogy futballakadémiákat és stadionokat bővítsünk. Hosszútávon pedig legyen az az egyetlen különbség Mexikó és közöttünk, hogy ott legalább meleg van.

Itt jutunk el oda, hogy végezetül kénytelen legyek lecsapni a magas labdát, amit Kükü adott a focis példával: bizony-bizony, egy olyan kormánynak, amely a tudást akarja megcsapolni adóval, és mindeközben úgy érzi, hogy az országnak van pénze TAO-ra és milliárdos stadionépítésekre, át kéne gondolnia, hogy milyen jövőképet is biztosít hazája következő nemzedékének. Vajon megéri-e az, hogy a felsőoktatásból és a kutatás-fejlesztésből kivont pénzek arra menjenek, hogy minél több játékosunk legyen a Bundesliga 2-ben?

A kommunikáció fellegvára

Ma Magyarországon a (poszt)modern kormányzás nem más, mint egy kommunikációs gépezet fenntartása, annak minden piacelemző, piacorientált oda- és visszahatásával. Valóban Orbán pártja csinálja a legjobban – legpiachűbben, legkorszerűbben, legjobb gárdával – ezt a műfajt. De ez az RTL Klub-politika mellőzi az egyéni szakmai megoldásokat.

A kormánypárt úgy próbál szakpolitikát megvalósítani, hogy az jól eladható legyen a szavazóbázisának, tehát legyen benne szó nemzeti érdekről, családról, vidékről, függetlenségről. Ezzel önmagában semmi baj nincs, hiszen erre kaptak felhatalmazást a szavazóiktól, viszont az már baj, hogy a szakpolitikai döntéseiket igazítják a pártpropagandához és nem fordítva. Baj, hogy felmerül a tizenharmadik havi nyugdíj, hogy bevezetésre került a röghöz kötés, hogy a nemzeti kultúra a kormánypropaganda áldozatává válik, és hogy a mélyszegénység és a cigányság kérdését az egyik fő propagandakáder tematizálja (a Jobbik szavazótáborához átszólva) rasszista, demagóg módon. Ettől a propaganda-kormányzástól kizárólag akkor térnek el, ha azt tőkeérdek diktálja (pl. egykulcsos adó).

Öntudat

Kik a legnehezebb falat Orbán számára? A főellenség látszólag még mindig a Bajnai-Gyurcsány páros, de őket nem lesz nehéz leszerelni – még a baloldalt is erősen megosztják. A nyugat? Nagy ellenség, de a nagybácsival mindig el lehet játszani: ha épp a szeme elé kerülünk, akkor kedvesen kérünk tőle pénzt, amúgy meg szidjuk az önző burzsuj mihasznát, aki az örökségéből (azaz belőlünk) él. Nyilvánvalóan nem is a posztkommunista kelet, nem az egykoron ránk telepedő mostohaapánk okoz fejtörést a fent lévőknek. Valamint szintén nem a mélyszegénységben élők, vagy a sorsára hagyott cigányság – nekik volna okuk fellázadni, de sajnos önszervező potenciáljuk ijesztően alacsony.

Nem, nem. A legfélelmetesebb, legádázabb, legnehezebb jelenség a kommunikációs eszközöket profin használó, öntudatra ébredt, jó szervezői skillekkel és viszonylag sok szabadidővel megáldott ifjúság, akit nem lehet kommunikációval lefegyverezni, nem lehet tizenharmadik havi nyugdíjjal megvenni. Azaz az Y-generáció.
Az az Y-generáció, amely előbb tanul meg voksolni az interneten a hónap nőjére-pasijára, a jó és jobb időpontra, a menőbb videóra, mint hogy megtanulna biciklizni. Az az Y-generáció, aki tud bánni az interneten ráömlő rengeteg információval, tud szelektálni köztük, vannak bejáratott hírforrásai (legyen szó hobbi- vagy politikai hírekről), és könnyen átlát a nagyvállalati marketing szűznek hazudott hártyáján.

Őket nem könnyű átverni. Ők azok, akik az utcára vonulnak és azt mondják, hogy a „nemkeretszám”, a „nemtandíj” egy kissé átlátszó. Ők tematizálják a felsőoktatásról szóló beszéd egy jó részét és kiállnak az őket érintő ügyekben. De kik ők?

Megmozdulások

A decemberi tüntetéssorozatokat egy diákokból álló kis érdekérvényesítő csoport, a Hallgató Hálózat indította útjára. Egyetemi fórumokat szerveztek, ahol a résztvevők bevonásával maguk a résztvevők hoztak döntéseket. Aki volt ezeken az eseményeken, az tudhatja, hogy a fórumok nem a szervezettségükről voltak ugyan híresek, a résztvevők moderált beszélgetése mégis mindig megszült valamilyen cselekvési irányt.  A cselekvési irányok hol szerencsésebben (dec. 10 ELTE TÁTK fórum: spontán hídfoglalás, vonulás), hol kevésbé szerencsésen (dec. 17, SZFE fórum: országos sztrájk) sültek el. Az összhatás mégis magáért beszél: december 10-től hihetetlen gyorsasággal meglepően nagy tömeg állt ki a diákok mellett, országos mocorgások indultak, bevonva a gimnazistákat. Ilyen méretű és dinamikájú megmozdulásoknak az elmúlt két, de még az elmúlt húsz évben sem nagyon voltunk szemtanúi.  Nyilván nem a néhány tíz fős Hallgatói Hálózat aktivistái rántották össze az országos méretű megmozdulásokat: ez kódolva volt a fent már említett Y-generációban.

A HaHának mégis nagy szerepe van a megmozdulásokban, a tárgyalási folyamatok befolyásolásában, de nem úgy, mint a legnagyobb tömegbázissal rendelkező, legnépszerűbb mozgalom.

A „hálózat-iskola”

Sokan támadják a HaHát azzal, hogy bázisdemokratikus, nincsenek vezetői, nincsenek felelősei, így fosztja meg magát a hosszútávú fennmaradás lehetőségétől, valamint egy igazán prosperáló, jól szervezett országos mozgalom lehetőségétől. Az az ellenérv is sokszor elhangzik, hogy a diáktüntetések hiteltelenné válnak, hiszen a diákok nem tudnak szakmai alternatívát megfogalmazni egy jól végiggondolt, átfogó oktatásügyi reformra.
Ugyanakkor a mindenkori hatalom számára nyilván az a legérthetetlenebb, legfélelmetesebb csoport, amelynek nincsenek vezetői, hiszen így nem lefejezhető. Ez egy strukturális adottsága a bázisdemokratikus működésnek, de nem a legjobb és legfontosabb hozadéka!

Meglátásom szerint a Hallgatói Hálózat jelen működési keretei közt az egyik legprogresszívebb iskola, ami ma Magyarországon jelen van. Az a keret, aminek nincsenek beidegződött, hatalmi hierarchiába állt vezetői, aminek nincsenek elsődleges és másodlagos felelősei, egészen újfajta csoportdinamikát hoz létre. Hatalmi pozíciókért folyó belső harcok híjján a meghatározó irányt kikiáltó aktivisták a felkészültség, a rétori készségek, a befektetett munka, a közös ügy iránt érzett egyéni felelősség tényezői alapján emelkednek ki.

A jelen felsőoktatás nem fejleszti azokat az alapvető készségeket, amikre a 21. században elengedhetetlen szükség van. Nem tanítja meg az internet tudatos felhasználását, nem gyakoroltatja a gyors információ- és szövegfeldolgozást. Nagyon kevés intézmény fejleszti a beszédkészséget, a vitakultúrát, szinte sehol nem találkozunk jól moderált kiscsoportos munkával, a demokráciára nevelés egyik alapvető formájával, a kreatív problémamegoldásról, az önmagunk megszervezésének elméletéről és gyakorlatáról már nem is beszélve – holott tudjuk jól: ezek hiányában nehezen boldogul korunk hőse.

A Hallgatói Hálózat bázisdemokratikus működésével pontosan ezeket a készségeket fejleszti. Problémamegoldást gyakoroltat, vitakultúrát nevel, együttműködésre és önszerveződésre ösztönöz. A média folyamatos figyelése, a sajtóközlemények, bejegyzések, vélemények írása az internetfelhasználás aktív, tartalomgyártó oldalát gyakoroltatják. A folyamatos kooperáció demokratikus kurzusokat hoz létre. A folyamatos, meg nem szűnő, virtuóz politikai, elvi, morális viták nem csak a verbális készségeket, de az egyéni gondolkodást is serkentik. Mindez felkészült, gondolkodó közéleti szereplőket, szervezőket, tárgyaló partnereket, felelős egyéneket nevel ki.

A fent leírtak egy működési keretet vázolnak, aminek egyes karakteres elemeit pedagógiai gyakorlattá formálva át is vehetné a köz-, és felsőoktatás gyakorlata. Nyilvánvaló, hogy az egyetemeken jelen pillanatban is megszerezhető szaktudás elsajátítása elengedhetetlenül fontos, de nem mindegy, hogy milyen gyakorlatba ágyazva tesszük azt magunkévá tanulmányi munkásságunk során.

A diákmegmozdulások jövőképe

Mindezek ismerete ellenére még mindig nem tudjuk, hogy a diákmozgalom pontosan hova tart, mi a jövője.  A sokszor fragmentált, elhúzódó egyetemi fórumok hajlamosak a karakteres jövőkép hiányának érzetét kelteni. A mindennapi akciókban, teendőkben elvesző aktivistákra még számtalan politikai, valamint morális vita vár.
De a véget nem érő tüntetéssorozatok, a kitartó diákok, az Y-generáció egyéni hangvétele bizakodásra adnak okot! Az eddig ellenségeskedő diákszervezetek, ha nem is zökkenőmentesen, de közelednek egymáshoz, a diákság párbeszédet folytat a pedagógusok érdekképviseleti szerveivel, az egyetemi vezetők országos konferenciájával. Ha más eredménye nem is lesz ezeknek megmozdulásoknak, már ezért a példaértékű társadalmi fórumért hálásak lehetünk nekik! És cinikusan elmorzsolhatjuk a bajszunk alatt, hogy no lám, mégiscsak Orbán Viktor a legjobb közösségépítő.

A  Fent és Lent nem pártszócső, így néha ütköznek az álláspontjaink.  A hallgatói szerződés is ilyen téma, ezért ahelyett hogy  kinyilatkoztatnánk, lehet más a párbeszéd alapon mindkét érvrendszer nevében megszólalunk. Ez az írás a hallgatói szerződés ("röghöz kötés") elvét helyeslő érvek egy részét tartalmazza.

Sokáig vívódtam, megírjam-e a szerződést pártoló sorokat, hiszen közben általam is támogatott célokért tüntetnek a végre öntudatra ébredt diákok, köztük a barátaim. Ugyanakkor patrióta vagyok, ezért ez a követelésük nagyon nem tetszik. Hazai vitákban ritkán számítanak jokernek az adótudatos vagy piaci alapú érvek, most mégis ezekre építenék. Fontos megjegyezni, hogy terjedelmi okokból csak az elvről és nem a konkrét megvalósításról írok.

A nevelés terhei

Egy tanköteles évei végén, felnőttkora kezdetén járó fiatal első igazán komoly döntése lehet a hallgatói szerződés aláírása. Fordulópont ez, hiszen mögötte áll a róla - lehetőségei szerint - gondoskodó állam ölén eltöltött két évtized. Az állam pedig nem (csak) egy személytelen gépezet, hanem érdekközösség ami az idősebb honfitársai és itthon adózó cégek kényszerű befizetéseivel finanszírozta eddigi éveit. Anyasági, majd családi támogatások, szülői táppénz és adókedvezmények, diákbérlet, doki, bölcsi, ovi, általános-, majd középiskola, és még rengeteg juttatás, szolgáltatás segítette abban, hogy eljusson eddig. Nem vállalkozom pontos becslésre, de abban biztos vagyok, a továbbtanulás költségeinek sokszorosáról, több tízmilliós összegről beszélhetünk. A szerintem is célszerű és több szempontból is igazolható ingyenes (vagy jelképes díjú) továbbtanulás ehhez már csak az utolsó pár millió forintot teszi hozzá.

Az aktív évek haszna

Ezután 40 aktív év következik, mialatt ifjú diplomásunk finanszírozza az addig  érte adózó cégek piacát, és működését, az addig őt oktatók nyugdíját, és azok oktatását, akik majd az ő nyugdíját fizetik. A kör bezárul, kezdődik minden elölről, a tudás adóból vétetett, és adóvá lesz. Elképesztő az emberi társadalom, hogy ilyen közösségi rendszerek kiépítésére és fenntartására képes. Ekkor jön képbe a szabad elvándorlás. Leszögezem, ez vitathatatlan alapjog, de a fizetés nélküli távozás csak addig, amíg lúzer államok ezt lehetővé teszik. Egyik érvem a fent említett, társadalmi befektetés és tartozás alapelve, erről a fentieknél többet most nem írnék. A másik az egyenlő feltételekkel vívott piaci verseny elve, amiről még nem olvastam ebben a vonatkozásban. Mit kap a (véglegesen!) kivándorló diplomást fogadó ország? A keleten is drága nevelési költség nyugati árszintű többszörösének megtakarítását, de a keleti adóbevétel többszörösét. Az országok közti piaci versenyre hatás kétszeres, hiszen a költségek az egyik - mellesleg szegényebb - országot, míg a hasznok a másikat - mellesleg gazdagabbat - illetik, miközben már százmilliós nagyságrendnél tartunk. Ugyanígy az uniós magállamok cégei is adó, és versenyelőnybe kerülnek a szegényebb periféria államok cégeivel szemben, ennek minden hatásával.

Tessenek akkor...

  Bevett ellenérv, hogy ne kényszerítsenek, hanem "tessék jobb körülményeket teremteni", hogy "érdemes legyen maradni". Egyrészt ez önerősítő folyamat, így az elvárás teljesítése egyre lehetetlenebb lesz, hiszen egyre szegényebb, képzetlenebb, öregebb és hátrányosabb országtól várjuk el az egyre jobb feltételeket. Ráadásul ez az indoklás visszás attól, aki éppen 10-20 milliós költségben hagyja ott eleve szegény "nevelőcsapatát", hogy azután a nevelés költségeit sztárigazolásokra és fedett stadionra költő konkurens színeiben verje azt. Ilyen még a fociban sincs, mert rájöttek, hogy az igazolási díjakból a nevelőegyesületet is részesítve kiszámítható és folyamatos a tehetségellátás.

Kitörés az ördögi körből

Belátható, hogy a szabályozatlan vadpiaci agyelszívás egy tipikus gazdasági ördögi kör, melyből érdemben kitörni csak méltányos piaci szemlélettel lehet. Ahogy nem alkalmazunk gyerekmunkást vagy éhbért, úgy a szegény konkurenssel sem neveltetünk ingyen. Azon vitatkozhatunk, hogy a kivándorló fizesse meg a felsőoktatási tandíját, vagy a befogadó ország akár a teljes nevelési költséget. Egy ilyen vitában én a diákoknak kedvezve az utóbbi mellett döntenék, hiszen az igazi nyertes a befogadó állam, és nem a kényszerűen hazát váltó fiatal. Bár gyanítom, hogy ez esetben csak olyanok tudnának külföldre igazolni, akiknek az eredményeik okán itthon is adottak a jó körülmények és biztos jövő.

Egy biztos. Az ingyenes agyelszívás elfogadhatatlan, mert piacellenes eszközökkel tartja fent az egyenlőtlen piaci feltételeket. Az egyirányú és gazdasági okú kényszerű elvándorlást szabadnak nevezni pedig cinizmus. Nekem ütközik a szabadság fogalmával, hogy olyan önerősítő folyamatra húzzam rá, ami a lehetőségeimet egyre inkább egyetlen választásra, a szülőhelyem elhagyására szűkíti. A probléma érdemi kezelése ennél a felismerésnél kezdődik.

classenemyfreddie írásával a szerkesztőség tagjai különböző pontokon nem értenek egyet – azért közöljük mégis a magyar fordítást, mert véleménye hozzászólásként nem hangozhatott el a február 14-i hallgatói fórumon az ELTÉ-n, emellett jó vitaindítónak tartjuk annak a fontos kérdésnek a megvitatásához, hogy hogyan viselkedjen egy mozgalom az ellenségeivel. Reméljük, érdekes vita alakul ki!

No-Platform - a mai HaHa fórum eseményeinek kritikája és javaslat a további akciókra

2013. Február 12. Budapest

Ma az ELTÉ-n

Ma végignéztem, amint körülbelül tizenöt nacionalista focidrukker nyugodtan besétált és részt vett a blokád alá vont Eötvös Loránd Tudományegyetemen zajló hallgatói fórum párbeszédében. Részvételüket “demokratikus” alapon védték a szervező diákok. Rövid szövegemben kifejtem, hogy ez milyen súlyos tévedés, hogy mit állít ez a tévedés a baloldali szerveződésről Budapesten, és egy egyszerű megoldást javaslok ennek a tévedésnek az elkerülésére.

A demokrácia alapjai

A liberális demokrácia a valódi részvételi demokráciához képest olyan, mint a kapitalista egyenlőség a valódi egyenlőséghez képest: egy hatásos ellenzéki módszer formális felhasználása korlátozott és irányított módon úgy, hogy az erőegyenlőtlenséget hozzon létre. A képlet a kapitalizmusban egyszerű: a jogi egyenlőség keretei között létező munkaszerződés erősíti az erőegyenlőtlenséget a tulajdonviszonyokon keresztül. A liberális demokrácia, bár ugyanilyen egyszerűen működik, annyira be van ágyazódva az európai pszichébe, hogy megkövetel pár rövid bekezdést.

A liberális demokráciában a "nép hatalmát" - etimológiailag ezt jelentené a demokrácia - lecserélik arra, hogy a hatalmon lévők jogosultságokat adnak a népnek. Ezen jogok egyik legfontosabbika a szólás szabadsága - egy alapjában förtelmes koncepció -, amely abban áll, hogy annak hiányában, hogy ténylegesen, fizikailag, tartósan TEGYÜNK valamit, legalább hálásak lehetünk azért, hogy beszélhetünk róla. Az a tulajdonsága, hogy a tetteket szavakra cseréli, ugyanakkor még csak nem is a legalattomosabb aspektusa ennek a ‘jognak’: az ugyanis az a képessége, hogy a hatalmi viszonyokat az egyenlőség álcája mögé rejti, s emiatt teljesen szem elől tévesztjük  azt a mögötte húzódó rendszert, amely létrehozta. A valódi demokrácia a a liberális demokrácia antitézise, nem pedig annak kiterjesztése.

Az  ELTE előadójában megjelenő futballszurkolók helyesen állították, hogy ők “nem demokratikusak” - azoknak, akik a leginkább hasznot húznak a liberális demokráciából, semmi szükségük arra, hogy higgyenek a mögötte húzódó mitológiában. A fasisztákat azért tolerálják, mert ők hajlandóak megtenni azt, amit az állam nem: ők hajlandóak valódi, direkt akciót kezdeményezni szilárd és nyilvánvaló ideológiai alapokra hivatkozva - anélkül, hogy ezzel elvesztenék legitimitásukat a köz szemében. Addig, amíg a diákmozgalom elhiszi, hogy ez "közös tér", ahol egyenlő emberek vesznek részt, hogy valóban az, aminek ez a mítosz szeretné láttatni, hozzá fog járulni ahhoz, hogy egy valós hatalom akadálymentesen gázoljon át újra és újra az egyébként briliáns erőfeszítéseiken. A "beszéd", vagy általános értelemben "kommunikációs tevékenység" egy merőben egyenlőtlen közegben jön létre, amelyet egy bürokratikus spiritualizmus tart fent - és egész egyszerűen ez az a közeg, ami ellen fel kell lépni, ami ellen harcolni kell, és aminek ellen kell állni egészen addig, amíg egy független és belső közeg nem jön létre.

A fasiszta futballszurkolók nem résztvevői az egyetem elfoglalásának. Az ostobaság legmagasabb foka, ha hatalommal ruházzuk fel őket egy valós részvételi demokráciában, a liberális demokrácia mítoszára hivatkozva. Ha nem azért vannak itt, hogy segítsenek, akkor egyáltalán ne legyenek itt. Soha ne felejtsétek el, hogy a legsikeresebb fasiszta csoportok mind liberális demokratikus módon lettek megválasztva. Egy részvételi demokráciában, tehát egy olyan mozgalomban, ahol a hatalom a résztvevőkön alapszik, mint a HaHa mozgalmában, nem minden szavazat számít és nem minden hangnak kell meghallgattatnia, csakis a küzdelemben részt vevőké - sőt, egy valós demokráciában a leghatalmasabb hangok és szavazatok azok, amelyek ellen harcolnak.

Csak egy futballklub

A fasiszták láthatatlanok Magyarországon. A fórumon egy idősebb, TV-kamerás úr látta, ahogy a fociszurkolók bejönnek az ELTE előadótermébe és egyből jelezte sokkal fiatalabb kollégájának, hogy kezdje el venni őket. A fiatal srác odanézett, amerre a kolléga mutatott és visszajelzett, hogy nem érti, mit kéne látnia. Az idősebb kamerás idegesen lemászott a lépcsőn oda, ahol a fiú ült, és azt mondta “A nácikat!” – de csak újabb értetlen tekintetbe ütközött: “Milyen nácikat?”

Egy olyan országban, ahol a fasiszták az elmúlt években nyílt gyilkosságokban, félkatonai szervezetek általi falufoglalásokban vettek részt, megválasztott parlamenti képviselőkkel rendelkeznek és továbbra is szabadon mászkálnak egy olyan városban, ahol jelentős számú áldozata volt a holokausztnak, az ember azt gondolná, hogy a magyar antifasiszta mozgalom Európa legerősebbjei között kéne, hogy legyen. A valóságban szinte egyáltalán nem létezik: egy teljesen tönkretett kifejezés, amit legjobb formájában is csak szavazatéhes liberális politikusok használnak, a legrosszabb formájában pedig kirekesztő fasiszta vezérelvek újraformálását segíti. Mindkét formájában a „liberális demokrácia”-fetisizmusból bontakozik ki, s ezt célozza - az első esetben a politikus vindikálja magának a jogot, hogy utolsó szóként (valójában taktikaként) kimondja, a másodikban pedig azt a gondolatot, hogy a demokráciában minden hang és minden szavazat egyenlő és a diskurzus részét kell, hogy képezze. Reményeim szerint a fent elmondottak által sikerült kifejeznem, hogy mindkét nézet végtelenül félrevezető.

A fasizmus láthatatlan Magyarországon, mert senki nem tesz semmit, hogy megállítsa. Pofonegyszerű dolog lett volna megakadályozni egy tizenöt fős fociszurkoló-csapatot abban, hogy bemenjenek egy demokratikusnak feltételezett fórumra. Minden olyan sajtóorgánumot, amely nem nyílt támogatója a foglalásnak, el kellett volna tiltani a gyűléseken való részvételtől (és ebbe beletartoznának azok a fasiszták is, akik sajtóigazolvánnyal érkeztek), és a fórumok végeztével a koordinátorok által írt rövid összefoglalókat kellett volna adni (mert, ismétlem, az a beszéd, ami szabadon áramlik egy mérhetetlenül egyenlőtlen közegben, valójában ártalmas a valódi egyenlőségre). A fasisztáknak azt a csoportját, amely nem követelt magának sajtós jogokat, a foglalók egy minimális része fizikailag meg tudta volna és meg kellett volna akadályoznia abban, hogy bemenjenek az épületbe. Az ELTÉ-n tartott fórumon három, taktikailag fontos pont volt, amit használni kellett volna: a főkapu, az épület bejárata és az előadó előtti folyosó. Csekély számú antifasiszta meg tudta volna védeni ezeket a pontokat erőszakos konfrontáció nélkül – bár erre is mindenképpen fel kellett volna készülniük. Ehelyett volt egy hülye texasi a CEU-ról (én), aki a keskeny bölcsész vállaival próbálta feltartani a nála kétszer nagyobb srácokat, csak hogy megnehezítse a bejutásukat, miközben aggódva nézett körbe a több száz diákkal teli teremben, támogatásra várva. Támogatás helyett azzal kellett szembesülnie, hogy az emberek fele a teremben nem is volt tudatában annak, hogy ezek az emberek valójában fenyegetést jelentenek.

Lehet, hogy a HaHa elkerülte a konfrontációt azzal, hogy szót kaptak a huligánok, de ezt teljes kudarcnak kell tekinteni, nem pedig valamiféle nemes és rendíthetetlen álláspontnak a részvételi demokrácia alapelveivel kapcsolatban, mert nem az. Ez a liberális demokráciának egy jelentős győzelme volt, annak a rendszernek, amely létrehozta azokat a problémákat, amiket ez a fórum hivatott megoldani, és ismét csak bebizonyította, hogy az egyedüli emberek, akik felfogják a diákok harcának a súlyát, a saját ellenségeik. 

Egy egyszerű megoldás: no-platform

Az, hogy a rendőrség beengedte a drukkeret, nem jelenti azt, hogy ott is lehetnek. Ennek nem jogi, hanem demokratikus döntésnek kéne lennie. A jog, a liberális demokrácia erőszakos eszköze, csak azt biztosítja, hogy a társadalmi kapcsolatok domináns formáival vagy a hatalom társadalmon belüli centralizációjával kapcsolatban ne legyenek problémák. A mi feladatunk, hogy saját hatalmunkat világos és elvhű módon használjuk.

Az általam javasolt megoldást „no-platformnak” nevezik, mely a ’80-as évek közepének brit antifasiszta mozgalmának találmánya. Ahogy a témával kapcsolatban mások már rámutattak, az Antifasiszta Akció (Anti-Fascicst Action, AFA) komolyan vette Hitler Mein Kampfban tett kijelentését: „az egyetlen dolog, ami megállíthatta volna mozgalmunkat, ha ellenfeleink megértették volna annak lényegét, és mozgalmunk magját az első naptól kezdve a lehető legbrutálisabban szétzúzták volna”. Ez az AFA esetében közvetlen és folyamatos utcai konfrontációt, és a brit neonáci mozgalom minden, az utcán vagy a közszférában való megjelenésének megzavarását jelentette. A HaHa célja ezzel szemben egyszerűen annyi lenne, hogy kizárják őket a diákmozgalomból, ezért a HaHa no-platform modellje viszonylag szelíd, a budapesti palettán feltehetően elfogadhatóbb lehetne. Nem azt javaslom, hogy a HaHa söpörje le a jobboldali nacionalimust Magyarország (akár Nagy-Magyarország, akár a jelenlegi Magyarország) térképéről. Azt javaslom, hogy tartsuk őket a mozgalmon kívül – különösen azon tereken kívül, ahol a mozgalom dolgozik.

Az AFA olyan sikeres volt, hogy legfőbb fasiszta ellenfelüket, a BNP-t rákényszerítették arra, hogy felhagyjon az utcai megjelenésekkel, a pártpolitikára és a „szívre és észre” ható aktivizmusra fókuszáljon. Lényegében elődeikhez hasonló liberális demokraták lettek. Magyarországon a fasiszták ellenállás nélkül vették át az utcákat több városban, amire szendén azt is válaszolhatjuk, hogy ez nem a HaHa gondja. Még ha egy pillanatra el is fogadjuk ezt az elmebeteg érvet, akkor is nyilvánvalónak kell lennie, hogy a fasizmus legsikeresebben abban a liberális demokrata környezetben tenyészik, ahol a nacionalizmus, az intézményesített autoritásba vetett hit és bizalom, valamint a bátor konfrontációtól való félelem miatt a hatalmi egyensúly az ő javukra billen át. Ebben a környezetben hegynek felfelé kell tolnunk a platformunkat, hogy akár reményünk is lehessen az övék átvételére. Eközben nekik egyszerűen lejjebb kell gurulniuk, hogy a miénkre léphessenek. Soha nem hagyhatjuk, hogy az ő platformjuk közelítsen a miénkhez: nincs platform!

Bónusz: széleskörű hálózati szolidaritás

E stratégia számos előnye közé tartozott az is, hogy a jelentősen fragmentált és ellentmondásos brit baloldal képes volt egy közös célhoz csatlakozni. Magyarországon a HaHa már felállított egy olyan aktivista-infrastruktúrát, melyet kihasználva a közvetlen antifasiszta fellépésen keresztül lehetővé válna az együttműködés olyan csoportok között, mint A Város Mindenkié, a felaprózódó régi politikai baloldal, a küszködő munkásmozgalom és a többi; anélkül, hogy bármelyik átvenné az irányítást vagy a képviseletet a többi fölött. Nem kell hogy bármiféle nyilatkozatba bele legyen írva egy antiautoriter szocialista válasz a kapitalizmusra és a liberális demokráciára, vagy hogy elméletileg egy centit is ki legyen fejtve - viszont a gyakorlatban meg kell, hogy valósuljon. Az egyetemfoglalás ennek fenomenális példája - és a jobboldal ezt tudja. Akkor jöttek, amikor a rendőrség nem jöhetett és ott mutatták meg a jelenlétüket, ahová az állam túl óvatos belépni. Minden akciót egy másiknak kell követnie - a fasisztáknak nem megmondani kell azt, hogy nem látják őket szívesen, hanem meg kell velük értetni. Ez szükségszerűen egy közös törekvés kell, hogy legyen - ami csak erősebb és szélesebb körű, integráltabb baloldalt eredményezhet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában általában.

Egy utolsó megjegyzés

Betegen feküdtem otthon, amikor hallottam, hogy jönnek az ultrák megzavarni a fórumot, és odamentem, hogy részt vegyek, mint egy test, ami teret foglal az ellenük való fellépés során. Csakhogy észrevettem, hogy egyáltalán nincs ellenük fellépés. A régió bármelyik más fővárosában egy texasi egyetemista lenne az utolsó, aki szószólója lenne az antifasiszta fellépésnek. Ennek a szövegnek nem angolul kellett volna megíródnia. Ennek a szövegnek egyáltalán nem kellett volna megíródnia. Én értem, hogy Budapestnek történelmileg zavaros a viszonya az antifasizmus fogalmához, de miért kell egyáltalán megemlítenem az antifasizmus fogalmához való történelmi viszonyt? A probléma nem az, hogy a fasiszták erőszakkal érték volna el, hogy saját ideológiájukat hangoztathassák - hanem az, még egyszer, hogy nem is volt szükségük rá.

No-platform.

Authors Note – This is a translation of a controversial blog-post made by an American anarchist and ELTE occupation supporter (me). I am a doctoral candidate at CEU and was in attendance at several of the ELTE occupation forums on each day of the occupation except Friday. This is not a developed thesis but it is a necessary and almost completely absent argument that should be expanded upon in the future; for now, however, I wanted the orginal wording of the basic sentiment so Hungarian readers could be afforded the same opportunity to examine this sentiment that the English readers had. The views here do not necessarily represent those of the translators' (Klári, Anna and Réka) but they were kind enough to help me in retaining the original meaning of the English version which can be found here: kistx.tumblr.com/post/42963637766/no-platform-a-critique-of-todays-events-at-the-haha