Négyrészes sorozatunkban Budapest közlekedésfejlesztésének terveit szeretnénk részletesen bemutatni. Mai, első részében a metróhálózatról fogunk nagyot álmodni. Hogy nézne ki Budapest, ha végtelen sok pénzünk lenne? A lehetőségekről, a tervezett és soha meg nem épülő metrókról lesz szó. A szomorúbb realitásokról, az épülő 4-es metróról a másodikban, a harmadik részben a villamoshálózatról lesz szó, végül az expressz busz-, majd a trolihálózat lehetőségeit mutatjuk be.

Mi lesz az 5ös metróval, amelyen Demszky 2002-es ígérete szerint 2010. óta utazunk? Lesz-e valaha kötöttpályása Rákoskeresztúrnak? Mikor megy a 2-es metró Gödöllőre? És a 3-as metró Káposztásmegyerről Ferihegyre? Budaörs, és Budakeszi lakossága mikor jön gyorsvasúttal a belvárosba? Megtudja, ki ma velünk tart!

"Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Nem a zuhanás számít. A leérkezés." 

 

- gondolhatta Nicolas Sárközy a francia államfő választás közeledte ellenére alsógatyára vetkőzött népszerűsége okán.

Bár művelt olvasóink nyilván tudják, hogy a fenti idézet a Gyűlölet című filmből való, melynek kultfilmmé válásához hozzájárulhatott, hogy a párizsi külvárosokban élő migránsok elkeserítő helyzetét boncolgató film erőszakossága kilépett a vászonról éppen Párizsban, amikor Sárközy úr belügyminiszterként különböző etnikumokban kívánta megtalálni a magyarázatot arra, miért csapnak össze ezek a külvárosi fiatalok rendőrökkel. A Párizs-környéki migránsok által gyújtott tüzek okát, ha tetszik gondolati tűzfészkét rasszizmust súroló magyarázatokkal kereste, mint az a  tűzoltó, aki benzinnel locsolja a tüzet, hogy a tűzfészket könnyebben megtalálja. (Természetesen ilyen tűzoltó nem létezik, viszont hasonló módszerrel dolgozó politikus igen.)

Bin Laden megölésekor az amerikai kommandósok egymillió oldalnyi anyagot találtak az al-Kaida működéséről és terveiről. Természetesen mivel amerikaiakról van szó, bizonyosan semmilyen plusz forrást nem tudtak fordítani arra, hogy egynél több ember olvassa ezeket az iratokat, ezért történhetett az, hogy valószínűleg egy kis kansasi városkában található régi raktárépületből rohant ki az addig az al-Kaidáról olvasó idős, egykori portás bácsi, hogy értesítse a Fehér Házat az elnök elleni merénylet tervéről.

A Fent és Lent irodalmi rovata jelentkezik

Kertész Ákos nyilt levele Kanadából - először a Fent és Lenten

"...de addig ez a banda nem bír fölemelkedni, ezek is kanadaiak. Percemberkék. A jelenben élnek, akár az állatok. A valóságos állatokra gondolok, vagyis ez nem erkölcsi ítélet, egyszerű ténymegállapítás " Kertész Ákos politikai emigrációba vonulása óta hallgatásba burkolózott, most először blogunkat tisztelte meg egy nyílt levéllel Kanadából. Kertész Ákost már nem érdekli milyenek a kanadaiak, de annyi megállapítható, hogy genetikusan alattvalók, ebsorsot akarnak - hát akarják. A kanadai népért szenvedélyesen aggódó levelet szerkesztve közöljük.

Kedves Döry L.!

Ez látszólag magánlevél, de én író vagyok, a magánleveleim (nagyon kevés kivétellel) is mind nyílt levelek, az én életformám az, hogy hangosan gondolkodom. Nem léptem be a Helyzet Műhelybe, és a tagdíjaimmal nem járultam hozzá – anyagilag is – a Fent és Lent online fennmaradásához; azt hittem elég, ha cikkeimet ingyen küldöm el a lapnak. Tévedtem. Ma már tudom, belátom, és igyekszem jóvátenni.

Aki egy kicsit is odafigyelt a publicisztikámra, tudja, hogy nem-igen foglalkozom a Wildrose Alliance Party-val, egyszerűen nem érdekel. Unom, mert tudom. Két-három éve tudom, és hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális volt.

Már az se nagyon érdekel, milyen a kanadai. Egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség. „Ezért a népért úgyis mindegy. Ebsorsot akar, hát akarja!”

Ezen a jobboldal röhög, a baloldal elereszti a füle mellett, mert pillanatnyi érdeke, hogy ne hallja meg. Amúgy persze létérdeke volna, hogy odafigyeljen, de addig ez a banda nem bír fölemelkedni, ezek is kanadaiak. Percemberkék. A jelenben élnek, akár az állatok. A valóságos állatokra gondolok, vagyis ez nem erkölcsi ítélet, egyszerű ténymegállapítás.

 Volánkombi, Döry L., Baum, Tintás és Tékás Lacika köszöntik a nyájas olvasót

22:16 A Gerlóczy utcai Villányi borozóban készült CELEB! Galkó Balázs-interjúval búcsúzunk: "Soha nem éreztem magam fenyegetve. Mármint kocsmában. Egyébként igen." További kellemes forradalmi ünneplést kívánunk!

19:40 Valaki írja meg kommentben, hogy a Gyurcsány-család miért gárdista egyenruhára emlékeztető outfitben vett részt a DK-megemlékezésén. Percek óta döbbenten csak ezen gondolkodunk.

19:18 Jelenleg a Sirályban próbálunk utánajárni az LMP- és a Milla-tüntetés utóhangjainak, kevés sikerrel. Békés snapszerozás zajlik a földszinten.

19:09 "Mit jelent a szabadság?" Vona Gábor szavaitól elgyengülnek a magyar szívek. A Jobbik-tüntetés összefoglalója:

Újabb szupersztárral bővült a blogger társadalom, most maga Fodor Gábor kezdte el csapatni véleményét, ami úgy kellett nekünk, mint egy falat kenyér. Bődöcs Tibor mondta a szinte már klasszikusnak mondható monológjában, hogy Torgyán doktor alakját időről-időre fel kell eleveníteni, nehogy visszajöjjön, mert részvétele a közéletben nem volt más, mint történelmi trauma. Magunk így lennénk a nagyszerű Fodor Gáborral, és megboldogult pártjával az SZDSZ-szel is.

Friss bejegyzésében mindjárt képet nyerhetünk arról, miért örülünk olyan rettenetesen, hogy a politika süllyesztőjébe került az önmaguk által liberálisnak mondott szerveződés. Karantén vagy két pofon címmel elmélkedik a volt politikus a Jobbikkal való diskurzus mibenlétéről. Azt vallja, hogy azok az idők már elmúltak, mikor ignorálni lehetett a szélsőjobboldali pártot, hiszen: „Nem a kilencvenes években élünk, ma már nem csak a közszolgálati média és az országos napilapok publicisztikái döntik el, mi formálja a közbeszédet.”

Csak az állami ünnepség kürtőskalácsát és a múzeumlépcsőn statisztálást tudjuk ajánlani 15-ére, mert a magyar ellenzéknek ismét sikerült egy bizonyos szint fölött egy bizonyos szint alá mennie. Lehet, hogy mi vagyunk finnyásak, lehet, hogy csak nekünk van elegünk a leszerepelt, potrohos, pesti liberális értelmiség patetikus vinnyogására tercelő francia baloldaliakból, akiket egy minden szempontból politikacsinálásra alkalmatlan kaotikus, Milla nevű, eredetileg üdítőnek szánt formáció fog egybe. De ez van.

Melegh Attila történész-szociológus a kiváló román Criticatac.ro oldalon olvasható cikkében (angolul itt), mutatja be az Orbán kormány viszonyát a nemzetközi nagytőkével és elemzi annak retorikáját.Orbán nem Chavez és nem is Thatcher, inkább egy dél-koreai diktátor. Az ország félperifériás helyzetében az orbánizmus állami erőforrásból segíti a helyi tőkéseket a globális versenyben -  és ezt hívja szabadságharcnak. Magyarország a német gazdaság kínai tartománya. Orbánt bukása után újra a globális kapitalizmus kliensei követhetik a hatalomban.

Miközben a nem nacionalista magyar középosztály csupán a nyugati média bírálatait visszhangozza, Orbán hátországa, mint egy népi hőst mutatja be a miniszterelnököt. Orbán valóban lehetett volna a helyi Chavez (lásd még Chavez vagy Thatcher-e Orbán vita) egy balos nacionalista vezér, aki a globális kapitalizmus ellen, szociális célokért harcol az állam kereteit használva, Orbán politikája azonban nem emancipatorikus. Ugyanakkor a nyugati kritika is téved, mert bár Orbán valóban autoriter államot épít, nem Lukashenko országát, de még csak nem is Kádár országát álmodja a Kárpát-Medencébe, hanem egy dél-koreai típusú alévetést kínál, alacsony munkabérekkel betagolva minket a globális kapitalizmusba.

A "komcsik"

A retorika persze más mint Ázsiában, mert a célközönség a „nemzeti” középosztály, ezért a kommunikáció maga is nemzeti pántlikájú, ahol a gyűlölet show-k célpontjai a "kommunisták" (bűnöző üzletemberek) és a baloldali értelmiségi csoportok is (sok esetben maga az értelmiség en bloc).

Ez a hamis antikommunista retorika ugyanakkor a fején találja a szöget, amikor azt állítja, hogy ez a posztkommunista elit volt az, ami az országot a globális tőke uralmi rendjébe visszaillesztette, a félperifériás léthez szoktatva vissza az országot. Az antikommunista autodaféban a jobboldali komisszárok újabb és újabb botrányokat fedeznek föl, sok ilyen botrány azonban a büntetőügyön túl, csupán a globális tőke által a lokális elitnek alamizsnaként odavetett – ezért szerkezeti - korrupció része. Ezt a tényt az ”elszámoltatás” már elhallgatja.

A globális kapitalizmusba való betagolásnak a következménye az eladósodott államháztartás is, ami ellen ironikus módon Orbánék úgy küzdenek, hogy néha a helyi következményekkel sem törődve igyekeznek minél jobb adósként, minél több adósságot visszafizetni. Az állam bevásárlásai, például a tulajdonszerzés a MOL-ban nem azt mutatják, hogy a közérdeket képviselné az állam gazdasági szerepvállalása, hanem azt, hogy a félig állami-, félig magántőkéknek, az állam segítségével pozícióhoz juttatása a cél a nemzetközi versenyben. A magyar oligarchák befolyása ismerős tünete a fél-perifériás helyzetünknek: már száz éve is ez volt a felállás, amikor az exportra termelő latifundiális gazdálkodásban a nemzetközi versenyképesség érdekében állami segítséggel tartották alacsonyan a mezőgazdasági bérmunka költségeit.

Orbán sorsa a bukás

Miközben a közép-európai helyzetben benne van a fasizálódás lehetősége, a nyugat szempontjából a német gazdaság egy közeli kínai tartománya vagyunk, ahol olcsón lehet termelni - az ő érdekük nem az lesz, hogy a helyzet egy fasizálódó, vagy polgárháborús betetőzés felé fejlődjön tovább. És bár Orbán bukásra van ítélve, de a hátrahagyott romokon, Orbán jelenlegi ellenzéke, a globális tőke kliensei kormányozhatnak tovább. Az ő érvelésük pedig évtizedeken keresztül az lehet, hogy az országnak káros fél-perifériás kapitalizmus ellen nem lehet küzdeni, mert Orbán is ezt tette - és hát mindannyian láttuk, hogy az hova vezet.

 A jegybank eddigi kamatpolitikája elhibázott volt. Az inflációtól valójában a gazdagok félnek, nem a szegények. A lefelé tartó adóversenynek semmi értelme, el kell indulni fölfelé. Szabadkereskedelmi viszonyok között még senki nem zárkózott föl, nekünk is protekcionistának kell lennünk. Erről beszélt blogunknak Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Karának docense .

A monetáris tanács legutóbbi döntése a jegybanki alapkamatot hét százalékon tartja. Még régiós összehasonlításban is magas nálunk a kamatszint, amit pangó gazdaságban kellene a reálgazdaságnak visszatermelnie. Eközben a jegybank az inflációs céllal indokolja politikáját. Mennyire értelmes ez a kamatpolitika?

Erről a témáról Phd-dolgozatot lehetne írni. A magas jegybanki alapkamat más tényezőkkel együtt azt okozza, hogy a kisebb vállalkozások hitelkamata is magas lesz, 11 (akár 16) százalékos kamaton finanszírozhatják magukat, eközben eurozónás versenytársaik egy számjegyű kamaton jutnak hitelhez. Nem kis részben ezért is ilyen szegény ez az ország, ezért ilyen a foglalkoztatás, mert ezt lehetetlen kitermelni. Arról vita folyik, hogy miért is ilyen magasak a kamatok. Az, hogy nem emelnek kamatot, már egy új politika, mióta a Fidesznek többsége van a monetáris tanácsban és egyébként helyes politika is. Az én véleményem szerint nem is indokolt emelni, a legutóbbi szinten tartás esetében például nem is szállt el a forint, sőt erősödött, 288-ra gyengült az euró, és az államkötvények hozamszintje is csökkent. Nem volt brutális szétesés. Ez persze nem bizonyíték, de egy jel arra, hogy az eddigi kamatpolitika feltételezései nem voltak megalapozottak. A jegybank elvileg inflációt targetált eddig a kamatemeléssel. A 70-es évektől volt ez a váltás, addig az inflációt nem is tartották akkora problémának, ezt Volcker FED-elnök kezdte csinálni. Azóta van egy nagy közgazdászvita, hogy mi ellen is kellene inkább küzdeni. Ha magas a kamat, az agyonvágja a gazdaságot, ha alacsony a kamat, az ösztönző, de van inflációs hatása. A neoliberálisok szerint a szegények félnek az inflációtól. Ehhez képest én pont az ellenkezőjét gondolom. A szegények az egy számjegyű inflációt nem is érezhetik, mert nincs megtakarításuk, de ha magasabb infláció mellett százezrekkel több a munkahely, az igenis kihat az életükre. De ez azért egy erősen megosztó kérdés nemzetközileg és itthon is. És itt két kérdés van: Magyarországon van egy specifikus probléma, mégpedig az, hogy az infláció megragadt 4-5 százalék magasan, és ennek senki nem tudja az okát.  A jegybank időszakonként kiadott inflációs jelentéseiben nem tudja igazából megmagyarázni a magyar inflációt. A jegybanki politika már itt bukta, mert úgy nem lehet az infláció ellen küzdeni, hogy nem ismerem az okait. Főleg, mert minden valószínűség szerint ez egy öngerjesztő folyamat, maga a magas alapkamat szül inflációs várakozásokat. Nemzetközileg pedig, bár a pénzügyi piacok leszakadnak a reálgazdaságról, ez nem okoz inflációt, éppen mert a központi banki intervenciók lenyomják. És ez nem véletlen: mert pont fordítva van, mint a neolib elmélet állítja, valójában akinek jelentős a megtakarítása, annak rossz az infláció, a jegybankok tehát a befektetési alapok és vagyonosok érdekeit védték. Sőt, az alacsony inflációnak van egy növekedési áldozata is.

Debrecen, Miskolc, és Szeged fut versenyt a címért. Nagy dologra vállalkoztak: kötöttpályás hálózatuk korszerűsítésére, bővítésére. Ez nem csak pályaépítésből és új járművek beszerzéséből áll, és nem csak olyan pozitív következményei vannak, mint a zsúfolt buszvonalak kiváltása. Olyan tényezők is játszanak, mint a környezetvédelem, akadálymentesítés, nem is beszélve a területfejlesztő hatásról. Nagyon fontos projektekről van szó, ezért az EU is óriási pénzeket mozgósított. Ezen pénzeket egyenként mindhárom város majdnem elbukta. Ahogy ez itthon lenni szokott, egyik projekt sem megy zökkenőmentesen, de a három versenyző közül ki kell emelni egyet, amely magasan vezet. De nézzük melyik is az, és mi történt konkrétan!