A brüsszeli magyar bál - ami nélkülözhetetlen, hogy reprezentálja a faszogányos elnökségünket - tele van giccsel. Diszkófényben palotás. Meg a kötelező jellegtelenség: Pick szalámi (miről csúszott le szegény Bakács), tokaji, herendi, satöbbi.

Ez eddig rendben van. Alig van expo, művészeti vásár, gasztroesemény, amin ne égetnénk le magunkat valami elképesztően provinciális igénytelen szarral.

Itt csupán annyi az újdonság, hogy haveri alapon az állami giccsbemutatót összekötötték egy egész család felvirágoztatásával.

Gáll Gregor készítette a poszt-transz-szecessziós, delfin a naplementében hangvételű asztali plasztikákat (fenti kép). Azért is mert ha Gáll művészúr történetesen szobrász, akkor szoborjon már oda az asztalra, nehogy virág kerüljön rá, ami szokott. Azt legalább tudjuk Gáll Gregorról, hogy:

Disclaimer: Ez egy szupport-cikk, ami elítéli a felvonulás betiltását. 

Kissé hirtelen, de azért várható lépés volt. Az utóbbi években a melegfelvonulás az egyik olyan kiemelkedő identitáspolitikai eseménnyé nőtte ki magát (nem csak nálunk, lengyel, cseh, szerb, román, bolgár stb. barátainknál is), ahol az országos nyilvánosság szintjén a liberális ideológia a szélsőjobbal összecsap. Melegfelvonulás nélkül a szélsőjobb identitáspolitikai pozícióját eggyel nehezebb lenne az országos nyilvánosságban felmutatni és megerősíteni. A széljobb hordák megjelenése pedig kiváló alapot nyújt a ’mint a harmincas években’ típusú liberális érvelésekhez. Szóval minimum logikus, hogy a Fidesz ezt a szép alkalmat egyik félnek se kívánja biztosítani. A módszer pedig az utóbbi hónapok fényében szinte természetes.

Megkezdődött az Országgyűlés tavaszi ölésszaka.

Miközben a magyar költészet a posztmodernnel egyre távolabb került attól, amit líraként szoktunk azonosítani, szellemisége nem veszett el, csupán átkerült a közgazdasági nyelvbe. Ma ismét felütjük a közgazdasági költészet kincsestárát.

A legtöbb líraiság az úgynevezett piacokat övezi, amelyek a gazdasági újságírók előtt mitikus szörnyekként jelennek meg, amelyeket áldozatunkkal kell újra és újra lecsillapítani. Gyönyörű metaforáikkal mitikus erőnek állítják be egy nagyon is konkrét társadalmi réteg nagyon is konkrét anyagi érdekeit. Az általuk lefestett világban a szörny által uralt falu lakóiként minden napot azzal kell kezdenünk, hogy megnézzük, nem ingereltük-e fel véletlenül valamivel a piacokat.

Sajnos ma elég rossz hangulatban vannak:

(Portfolio)

Óvatos piacok Nyugat-Európában

(HVG)

Ha ez így megy tovább, nemsokára emberáldozatot kell hoznunk a lecsillapításukra.

Ez a kedves kép a jozsefvaros.hu-ról származik.

Decemberben írtunk arról, hogy a Blaha Lujza tér átalakítására a téren újonnan elkészült Europeum pláza fejlesztője, az Ablon dolgozott ki egy tervet. A beruházó az átalakítást úgy képzeli el, hogy a létrejött tér a pláza bejárata felé terelje az embereket.

Jakabfy Tamás ellenzéki képviselő a posztunk alapján kérdezett rá a Blaha felújítási tervpályázatára a január 19-én tartott józsefvárosi önkormányzati képviselőtestületi ülésen.

Kocsis Máté fideszes polgármester, a szakmai válaszadást Iván Rolandra bízva, válaszképp hosszasan puffogott azon, miért tájékozódnak felesküdött képviselők blogokból a kerület életéről, és egyáltalán, mi ez a "partvonalról való arctalan és névtelen bekiabálás", amit blogolásnak neveznek.

Ezután következett a kormánypárti politikus hamleti dilemmája a nyilvánosság és a politika viszonyát illetően:

Mert akkor miért nem a bloggerek a képviselők, tisztelt képviselők, akkor miért vállalták önök el, hogyha a bloggerek után mennek, és nem a bloggerek mennek önök után, és nem az önök városi javaslatait fogadják meg a bloggerek, hanem önök a bloggerek városi javaslatait, akkor miért önök ülnek a Képviselő-testületben?

És mindezt azért, mert egy ellenzéki képviselő érdeklődni mert a Budapest legforgalmasabb közterét érintő tervekről...

A Tunéziában kezdődő felkelés-hullám, aminek az egész világon figyelemmel követett egyiptomi forradalom talán csak egy állomása, végigsöpörhet az arab világon, és megdöntheti a bipoláris világrend felbomlása után a térségben kialakult status quot, ha úgy tetszik, rendszert. Ahhoz, hogy ennek hatásait meg tudjuk érteni, előbb tisztán kell látnunk, mi ez a rendszer, milyen érdekek tartják életben és hogyan kapcsolódik az Európai Unióhoz, illetve az Egyesült Államokhoz.

Utóbbi kérdésre a válasz egyértelmű: régóta nyílt titok volt, hogy ezeket a diktatúrákat, illetve tekintélyuralmi rendszereket a „nyugati világ”, elsősorban az Egyesült Államok támogatja, sőt, az általa nyújtott anyagi és egyéb támogatás hiányában esély sem lett volna a fenntartásukra. Egyiptom a második legnagyobb összegű támogatást kapja az USA-tól, csak Izrael előzi meg ezen a listán; és itt el is érkeztünk a probléma egyik lényegéhez. Az arab értelmiség körében régi vita, hogy vajon Izrael a kiszolgálója az USA regionális terveinek, vagy fordítva, az Izraeli lobbi befolyásának köszönhető-e az Egyesült Államok szélsőségesen egyoldalú közel-keleti politikája. A végeredmény tekintetében ez természetesen teljesen mindegy, és az igazság valószínűleg a kettő között van: azonos, vagy látszólag azonos érdekeknek köszönhetően a világ (jelenleg) egyetlen szuperhatalmának célja, hogy az Észak-Afrikától Mezopotámiáig terjedő, kulturálisan, vallás és történelem tekintetében is összetartozó térség népei, a gyarmatosítás korszaka után se tudjanak valódi politikai-gazdasági egységet alkotni. A minden szempontból elszigetelt, hatvan éve alapított Izrael, mint a térség katonailag és gazdaságilag messze legerősebb szereplője, csendőrként vigyázza a „rendet”, ami garantálja az Egyesült Államok birodalmi törekvéseit, cserébe pedig szabad kezet kap annak az apartheid rendszernek a fenntartására, amelynek végső célja egy etnikailag homogén állam létrehozása. Az EU egyrészt nem akar szembe menni mindezzel, másrészt az Uniót vezető bürokrácia sem partnert lát a térségben, hanem ütközőállamokat.

Orbán Viktor idén is elmondta évértékelő beszédét. A Fülkeforradalom (FASZ) és az azóta eltelt kilenc hónap óta meg kellett tanulnunk, hogy időről időre ki van mondva, hogy a nemzet éppen mit akar, és úgy egyáltalán, mire adtuk voksunkat 2010 tavaszán.

Most például azt akarja az ország, hogy a 2010-es összefogásév után 2011-ben következzen a megújulás, 2012-ben rugaszkodjunk el, majd 2013-ban növekedést fogunk kívánni. Mire eljön a 2014-es esztendő, vágyaink át fognak csapni majd a gyarapodásra is.

Azt is akarjuk, hogy több munkahely legyen és, hogy a fiatalok ne menjenek el az országból. Nem szeretnénk, hogy tyúklopásba meneküljenek a szegény rétegek, őket visszahozzuk a legális munka világába. Attól meg egyenesen irtózunk, hogy a múlt visszatérjen. Óriási lehetőséget kaptunk. Nem szeretnénk, hogy a válság bedöntse az országot, és nem akarjuk, hogy az államadósság megfojtson minket. „A tétlenség a legrosszabb tulajdonságokat hozza ki belőlünk!” – idézzük a miniszterelnököt.

Húsz évig regnáló polgármesterünk szép hagyatéka volt a poller indokolatlan elterjedése, a köznyelvben Demszky-karóként elhíresült fallikus szimbólumot majd minden utcában megtaláljuk Pesten, kerületenként, sőt, van, amikor sarkonként változó kivitelben. A közismerten metrófetisiszta városvezető, felismerve a problémát, melyben a pofátlan autósok minden teret sajátjuknak éreztek, területeket kerített el az embereknek a járdán. Oszlopokkal zárták el az utat a kocsik elől. A 90-es évek elején nagy felháborodást keltett az empamó elődjénél, hogy már nem parkolhattak nyugodtan a Teréz körút kirakatai előtt. Az intézkedés - nagyon helyesen - gátat vetett az önkényes utcai fémdoboztárolás egyik legcsúnyább formájának.

A karók száma rohamosan nőtt a városban, és ma már hihetetlen méreteket ölt. Sok helyen láthatunk teljesen feleslegesen padok mögött, fák mellett, sétálóutcában kihelyezett funkció nélküli vasakat. Egy önkormányzati rendelet szerint szinte mindenhová kötelező tenni útfelújításkor. A rendelet alkotói szerint, és sajnos a tapasztalat is azt mutatja, még ma sincs olyan szinten a közlekedési morál, hogy ezt a korlátozó eszközt okafogyottá tegye.

Lehet kommentelni!

Gazdasági újbeszél rovatunkban a gazdasági újságírás extravagáns költői képeiből szemezgetünk.

Bár mennyiségileg a legtöbb kép kétségtelenül a 'piacok', valuták meg kötvények megszemélyesítése körül forog, hangsúlyozandó, hogy a piac természettörvényei őserőként irányítják világunkat, és azokkal kapcsolatban soha, senki, semmilyen körülmények között nem dönt (és nem felelős érte),

azért ne becsüljük alá eggyel szűkebb gazdasági pátriánk, az Európai Unió belső hierarchiáját és függőségi viszonyait kifejező igen finom költői szimbólumrendszert. Bár ennek hazai kialakításában elsősorban a feltétlen gazdasági behódolást a demokráciával és antifasizmussal összekeverő ballib szcéna szerzett vitathatatlan érdemeket, az alábbi gyöngyszem éppen Orbán Viktornak a kézjegyét viseli:

 

Maradhatunk az uniós szégyenpadon?

 

A kormány részéről ez az első olyan jelzés, amely felveti annak a kockázatát, hogy nem szűnik meg Magyarország ellen az uniós eljárás, amelyet maga Orbán Viktor nevezett szégyenpadnak, írta a portfolio.hu.