Egyiptomban, nyugodtan mondhatjuk, forradalom van (akár sikeres lesz, akár nem). A hatalom már nem képes betartatni a kijárási tilalmat, a pártházakat a nagyvárosokban felégették, a rendőrség sok helyről visszavonult, a hadsereg lojalitása kérdéses.

Miközben izgatottan követjük ennek a turbulens hétnek az eseményeit, amilyet nem láttak Egyiptomban már nagyon rég óta, nem árt megemlékezni arról, hogyan is kezdődött ez a hét. Nem fogjuk kitalálni, a hétfőt Orbán Viktor Kairóban töltötte, hogy szorosabbra fonja kapcsolatainkat az egyiptomi rezsimmel. 

Nem én vagyok, aki valamitől fél.

Énekli Bárdos Deák Ági, és elgondolkozom, hogy fél-e egyáltalán bárki is itt. Sőt, a tünti a sajtószabadságért végre nem egy komolykodó, direkt és sulykolós politikai jelszavakkal operáló giccs, mert van benne irónia. Kardos azt énekli, hogy Feri segíteni kell: ez csupán tükör azoknak akik tényleg azt várják, hogy térjen vissza a sith-nagyúr. Bárdos Deák önfeledt gondolatkísérletet ad elő a ’48-as, ’56-os, ’89-es Orbánról, ami nem a kormánypártokkal szembeni ellenszenvet játssza ki.

Játékos. Kedves. Huncut. Szexi.

A tegnapi Tüntetés a sajtószabadságért 2. elnevezésű rendezvényen a Kossuth téren annyira vegyes volt a demonstrálók összetétele, hogy az már az irónia határait súrolta. A múlt árnyai - chartás mamcsik, közöttük Verók, akitől komolyan majdnem megkérdeztem, hogy miért nincs előzetesben - keveredtek azokkal a fiatalokkal, akik szemmel láthatóan még soha nem vettek részt politikai demonstráción. Ehhez jöttek hozzá a színpadon állók, akik változó minőségben kommentálták a kialakult helyzetet és magát a médiatörvényt.

Abban megegyezhetünk, hogy magából a médiatörvényből nem következik, hogy diktatúra lesz. A törvény szar, de ez nincs benne. A diktatúra megvalósíthatatlan, még ha a törvényalkotónak volt is olyan szándéka, hogy vélemények ne jelenhessenek meg. Betartatása elképzelhetetlen, főleg annak a hisztériának a láttán, amit az EU politikusai és a nemzetközi sajtó egy része levágott.

Visszatérve a beszédekre, azokban legtöbbször az hangzott el, hogy a közszolgálati médiumok szerkesztősége és a Médiatanács legyen független. Oké, értem én, hogy ne függjenek a szerkesztőségek politikai vagy gazdasági befolyástól, de mivel sajnos nem hangzott el egyszer sem az a kijelentés, hogy ezek eddig sem voltak függetlenek, így komoly hitelességi kétségeim merültek fel. Egyszerűen kínos volt hallgatni a beszédeket, mert azt lehetett kiérezni belőlük, hogy eddig volt egy paradicsomi állapot, amit aztán a médiatörvény szétvert.

Közhely: Magyarország évszázadok óta birodalmi erőtérben mozog. Ebben a birodalmi erőtérben alakult politikai nyelvünk a hazafi-áruló, labanc-kuruc kétértékű logikája szerint, amit föl-fölcserélve alkalmazunk kölcsönösen egymásra.

A magyar politika a XX. század második felében igazából csak egyszer artikulálta azt, hogy egyik birodalmi erőtér vasreszeléke sem kíván lenni: 1956-ban. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből és semlegességet deklarált a bipoláris világrend ütközőzónájának közepén. Lehet azzal érvelni, hogy nem mehettünk volna szembe a szovjet elvárással, ezért nem deklaráltuk a nyugati világhoz való tartozásunkat, mindenesetre tény: 1956 öröksége, amelyet általában a '90-es átmenet vezérfonalává tett, a semlegesség katonai és a blokkonkívüliség politikai alternatíváját hagyta volna örökül. A kádári, ismét birodalmi csereügylet időleges látszatelőnyöket szerzett ugyan, de elveszített vissza nem pótolható erőforrásokat. Olyan károkat okozott, amelyek túlélték az őket szülő a politikai rendszert: ilyen demográfiai nyomorúságunk és a számunkra már nem tapasztalható talmi „fejlesztések” ellentételezését jelentő államadósság. A '90-es átmenet pedig (valós és hamis érvekre hivatkozva) elárulta '56 külpolitikai örökségét.

A mondat egy hajléktalan ember könyörgése a Ligetben.

Mióta 2009-ben bezárt a Verseny utcai piac, és ezzel sok ember megélhetése szűnt meg, nincs Budapesten egy igazi bolha. Működik még az Ecseri, de sajnos rossz és messze van. Itt kereskedők árulják a még megmaradt, antiknak vélt darabokat. Van még a Pecsa, de az meg turistaszopató. Néha ki lehet ott fogni jó dolgokat, de drága a vevőnek és drága az eladónak. Az igazi piac az, ahol olcsón lehet vásárolni bármit, és tényleg reménykedhetsz, hogy kincset találsz. No, ilyen most épp nincs, se Pesten, se Budán.

Ez volt az én szemszögem, mint vevő. Vannak viszont, akiknek a napi létfenntartásuk függ a piactól. Állítólag hallgatólagos megállapodás köttetett: amint bezár a Pecsa kettőkor, akkor jöhetnek a szegények a parkba. Idős nyugdíjasok árulják az évek során összegyűjtögetett nippjeiket aprópénzért. Hajléktalanok a talált tárgyakat 20 forintokért. Egy idő után meg sem kérdezem a tárgyak árát, mert szégyellem otthagyni, annyira keveset kérnek. Nekik ez az élet, abból élnek, amit itt hétvégén árulnak.

Miért hagyta ki az index a Der Standard alábbi megállapítását a sajtószemléjéből?

Er überraschte die kritischen Abgeordneten der Linken und Grünen in seinem Eingangsstatement mit ambitionierten und extrem ehrgeizigen programmatischen Vorhaben. Die Sache schien also gelaufen. Bis Parlamentspräsident Jerzy Buzek kurz vor eins zum letzten Akt schritt, der zum Eklat führte, als er Orbán ums Schlusswort bat: "Sie haben vier Minuten!" Die folgenden zwölf Minuten und 13 Sekunden, die Orbán sich dann Zeit nahm, könnten Geschichte machen.

Orbán kezdő nyilatkozatában is meglepte a kritikus balos és zöld képviselőket igen becsvágyó és programszerű tervével. Az ügy már lefutottnak tűnt, míg Jerzy Buzek, a parlament elnöke egy óra előtt nem sokkal az utolsó lépést készült megtenni, ami aztán felbolydulást keltett: „Önnek négy perce van” kérte föl Orbánt a záróhozzászólás megtételére. Az elkövetkező tizenkét perc és tizenhárom másodperc, amennyi időt Orbán erre rászánt, könnyen lehet, hogy történelmet csinált.
 

Ez egy nagyon karakteresre hangszerelt állásfoglalás. Miután egy európai nyilvánosság van és a lapok inkriminált cikkeit én is olvastam másnap reggel, legalábbis disszonánsnak tűnt egy ilyen karakteres vélemény "kifelejtése".

Orbán médiatörvénye szükségtelen és represszív. A tegnapi boxnak azonban, beláthatjuk, semmi köze nem volt mindehhez.

Ja, és tényleg csak én láttam úgy, hogy valami öreg TV2-s szereplés óta először, Orbán megint sírással küszködött? Nem tudom miért, de engem érzelmileg bevont. Nagy Cippola ez a Viktor!

A mostanában már amúgy is alig vegetáló artmoziknak a Fidesz-érában valószínűleg vége lesz. Kárörvendjünk vagy rinyáljunk? Két dolog.
 

Nem tudsz aludni, mert mozgolódnak a piacok? Netán nem találtak magukra a részvényeid, mert csúszott az árfolyam?

"A 'globalizáció' nem a kapitalizmus új szakasza, hanem retorika, amelyet a kormányok arra használnak, hogy igazolják a pénzügyi piacok előtt való önkéntes kapitulációjukat és egyre bizalmasabbá váló kapcsolataikat a cégvilággal. Szemben azzal, amit folyamatosan mondanak nekünk, az ipar visszaszorulása, a növekvő egyenlőtlenségek és a szociális kiadások lefaragása nem a külkereskedelem növekedésének elkerülhetetlen következménye, hanem a helyi politikai döntéseké, amelyek a tőkések érdekeit szolgálva felborítják az osztályok közti erőegyensúlyt." (Bourdieu-Wacquant)

Gazdasági újbeszél rovatunkban az ezt kiszolgáló gazdasági újságírás költői magaslatokban szárnyaló tudósításaiból szemezgetünk.

Elsőként álljon itt egy gyönyörű megszemélyesítés a Portfolioról:

Nehéz dolguk volt a kötvényalapoknak.

Továbbra sem találtak igazán magukra a hazai kötvényalapok.

Hát igen, az sem egy könnyű életforma.

Egy korábbi posztunkban beszámoltunk róla, hogy a BKV alvállalkozóin keresztül, megszegve a 346/2008-as kormányrendeletet továbbra is sózza a megállókban a járdákat. Képi bizonyítékokat is bemutattunk, majd átküldtük a BKV-nak a posztot, azzal, hogy várjuk a kivizsgálás eredményét.

Válaszoltak, amiből nagyjából kiderül, hogy nem nagyon akarnak foglalkozni az üggyel, nem nagyon zavarja őket, hogy alvállalkozóik szabályt sértenek. Egy dologban nagyon határozottak, abban, hogy a felelősséget elhárítják maguktól.

Hivatkozva a Társaságunkhoz 2010. december 29-én érkezett elektronikus levelére, az Ön által feltett kérdésekre a BKV Zrt. a következő tájékoztatást adja.
A BKV Zrt. kezelésében lévő területeinek, így a busz- és villamosmegállóknak a síkosságmentesítését alvállalkozó végzi. Az alvállalkozóval kötött szerződés szerint az alvállalkozónak alkalmazkodnia kell a környezetvédelmi szabályokhoz, azok figyelembevételével és maximális betartásával kell végeznie a síkosságmentesítést.
A BKV tudomása szerint az alvállalkozó a szerződésben meghatározott módon, a jogszabályoknak megfelelően, a környezetvédelmi szabályok betartásával végzi a síkosságmentesítést. Ennek betartása az alvállalkozó feladata és tudomásunk szerint nem is tér el ettől, amennyiben bebizonyosodik, hogy a BKV alvállalkozója nem az előírt módon jár el, a BKV megteszi a szükséges intézkedéseket. Amennyiben a felvételen szereplő munkás valóban a BKV alvállalkozójának munkatársa, úgy a szóváltással kapcsolatos vizsgálat, illetve a további lépések megtétele a szolgáltatást végző alvállalkozó, azaz a munkáltató feladata.
A BKV megállóinak síkosságmentesítését a PQS International Magyarország Kft. végzi.
Kérjük tájékoztatásunk szíves elfogadását.
Budapest, 2011. január 13.
Üdvözlettel:
                                         BKV Zrt. Ügyfélszolgálat

Néhány kérdés azért fölmerül a válasszal kapcsolatban, nyilván ez költői marad, hiszen ha a közlekedési vállalat továbbra is ilyen szellemben válaszol rájuk, akkor az annyit ér, mint a szarnak egy pofon.

Tehát a BKV elfogadja az alvállalkozók állítását, hogy azok nem sóznak, annak ellenére, hogy a napi tapasztalat ennek az ellenkezőjét mutatja? A BKV mit tett az eset kivizsgálására? A szabálysértést vajon továbbra is folytatni fogják, a kérdést azzal letudva, hogy nem az ő felelősségük, hanem a megbízott cégeké?

A Duna-parton a kellemes vízillat helyett szmogfelhőbe ütközünk. A Duna két oldalán autópálya halad. 100-200 méterenként a kalandvágyó gyalogos halált megvető bátorsággal átjuthat a sztrádán. Néhány elszánt horgász tartja a frontot a Duna-parton, egyébként semmi. Se gyalogosok, se piknikezők, se homoktortát arcukra kenő gyerekek. Pedig nem összeférhetetlen jelenség a város és a folyó. Drezda és az Elba, Düsseldorf és a Rajna, Párizs és a Szajna jól kiegészítik egymást.

Budapesten akkor juthatnak az emberek a Dunához, ha valaki összeszervez például egy Plázs nevű rendezvényt, és nyáron két hónapra lezárnak egy kisebb partszakaszt, ahogy ez történt 2003-ban és rá egy évre. Esetleg néha egy-egy futóversenyen a futók végigroboghatnak a lezárt részeken. Egyébként meg csak akkor lehet közelebb kerülni a Dunához, ha kiárad.

Itt az idei első árvíz. Szót ejthetnénk itt az éghajlatváltozásról, arról, hogy miért van mostanában háromhavonta árvízkészültség a városban, vagy hogy hova tegyük a januári 15 fokot; de most inkább ragadjuk meg az alkalmat, hogy végre lemehetünk a partra, igazán közel a Dunához. Sétáljunk, fussunk, biciklizzünk. Éljük át, milyen lenne, ha ezt bármikor, vagy legalább csak hétvégenként megtehetnénk. Néhány fiatal már odáig jutott a lelkesedésben, hogy kacsakő-dobáló bajnokságot szerveztek a Jászaihoz. Képzeljük el, milyen lenne, ha szerelmünkkel andalogva, gyermekünkkel játszadozva, barátokkal sörözgetve, meg-megállva behajíthatnánk egy követ a Dunába, és nem csak árvíz idején. Láttad?! 8 volt!