Playboy: Egyes radikálisok azt tekintik a tevékenységed végzetes hibájának, hogy az általad elindított közösségek hajlamosak csatlakozni a rendszerhez cserébe a gazdasági részvételért. Példának okáért a Back of the Yards közösség napjaink egyik leginkább kirekesztő területe Chicagónak. Ezt kudarcnak látod?

Alinsky: Nem. Ez egy örök probléma, de el kell fogadnunk, megértve, hogy az élet forradalmak sorozata, s mindegyik valamivel közelebb viszi a társadalmat a végső célhoz, az igazi egyéni és társadalmi szabadsághoz. Egy percig sem bánom azt, amit a Back of The Yards-szal tettem. Több mint 200 000 ember kapott rendes életet, a jövőbe vetett hitet és új méltóságot, annak eredményeként, amit abban a pöcegödörben műveltünk. Persze, mára dagadtak és fukarok lettek, elkényelmesedtek, és rájuk férne egy újabb seggberúgás. De ha választanom kéne aközött, hogy ugyanezek az emberek mocsokban, nyomorultul éljenek, vagy legyen egy rendes életük az establishment előítéleteinek fogságában, akkor újra végigcsinálnám.

Nem teljesen világos, hogyha a Fidesz-kampány Viktor szerint március 15-én kezdődik, miért van tele a város már januárban Fidesz plakátokkal. Az viszont egyértelmű, hogy nem vesződtek szlogen kitalálásával, egyszerűen copy-pastelték Obama CHANGE-ét, persze lefordították, hogy értsék a zemberek.

A Fidesz eddig sem volt szégyenlős jelszavak lenyúlásában, most viszont itt lenne a nagy lehetőség, hogy saját maguktól lopjanak egy kicsit. Egyszer ugyanis már kitalálták a 2010 tavaszára tökéletesen illő kampányszlogent. Egyvalamit csesztek el, négy évvel korábban sütötték el a kelleténél. Persze szürreális gondolat egy már bukott kampánnyal újra előjönni, de a WordArt-os plakátok után már bármi belefér.

2006 tavaszán a nyúl még bent volt, a Fidesz pedig kint, de most itt a lehetőség szépíteni.

Lett egy érzésem mostanában. Van például ez a Google-botrány. Hogy állítólag kínai hackerek emberi jogi aktivisták levelezését törték föl, ezért a Google nem hajlandó tovább alkalmazni a kínai kormány által kért korlátozásokat. Amiket azért vállalt el, hogy beengedjék a világ leggyorsabban fejlődő internetpiacára. Végül is inkább adjon kevesebb infót, mint semennyit, nem igaz? S most, hogy a kínaiak rosszul viselkedtek, rögtön fel is áll a do no evil jegyében, s Hillary Clinton és Obama is rögtön odalép, hogy szólásszabadság a 21. században.

A BKV-sztrájk kapcsán az egyik legsűrűbben felmerülő kérdés az, hogy a közszolgáltatónál végzett sztrájk mennyire jogos - a fővárosiak munkáját, és ezzel a magyar gazdaság fejlődését lehetetlenítik el a kacsapénzükért ezek a kapzsi buszvezetők.

Biztató fejlemény, hogy a legfrissebb felmérés szerint a többség támogatja a BKV-sztrájkot, vagy legalábbis inkább a vezetők és a politika nyakába varrja - az ellenző kommentek között azonban felmerül, hogy más a közszférában, és megint más a piaci szférában szerveződni és sztrájkolni - a kizsákmányoló gonosz kapitalista gyáros ellen harcolni már csak a mindennapi munkahelyi tapasztalat miatt is elfogadhatóbb, mint az, hogy a sofőr közpénzből megfagy a vezetőülésben, és ezért sztrájkba kezd.

Na de miért nincsenek akkor hatékony szakszervezetek a piaci szférában?

Persze, mert nem hagyják, mert ott félsz, hogy kirúgnak - de akkor miért vannak a világon olyan helyek, ahol azért harcolnak érte?

Tegnap délutántól pörög a Negyedik Köztársaság és a Colabs közös kezdeményezése, a BKV-pótló. Társasjáték budapestieknek, ezúttal együttműködés alapon. Egyszerű: „vegyél fel az autódba gyalogosokat, és stoppolj bátran, ha buszra várnál”. A colabs.hu/bkvpotlo regisztrációs szervere délután leállt a túlterhelés miatt, most újra üzemel.

A percenként frissülő felajánlások között meg ott rajonganak az emberek a Facebookon, hogy „IMÁDOM EZT A CSOPORTOT!!:)” Meg hogy: „Végre a rinya mellett valami szolidaritás.” Meg hogy: „Van miért szeretni ezt az országot és a benne élő embereket! Aki eddig ezt nem hitte... mostmár láthatja is.” Meg hogy:
„Ez az új Magyarország arca! Köszönöm szépen.”

Maurice Thorez francia kommunista politikus mondta egykoron, hogy egy sztrájkot nem csak elkezdeni – de abbahagyni is tudni kell. A magyar munkásosztály mindeddig felettébb gyakorlott volt ez utóbbiban: sőt, odáig fejlesztették a sztrájk-abbahagyás művészetét, hogy néha el sem kezdték. Mondván: az el nem kezdett sztrájkot a legkönnyebb abbahagyni.

A magyar nép pedig nagyon örült ennek, ugyanis a magyar nép negyven évig kommunizmusban élt, s eme rendszernek sikerült tökéletesen szétvernie a munkásszolidaritást. A kommunizmusnak ráadásul sikerült azon intézményeket is felszámolnia, amelyek a hideg és nagy hasú kapitalizmussal szemben a munkásember érdekeit védték. A keresztény egyházakra és a baloldali szakszervezetekre gondolunk. Elvégre – szólt már a lenini válasz is – a kommunizmusban nincs szükség sztrájkra, szervezett munkásönvédelemre, hiszen a kommunizmusban a munkásság, a dolgozó parasztság és az értelmiség gyakorolja a hatalmat. A munkáshatalom ellen nem ildomos tehát sztrájkolgatni, oszt kész. Lenin kicsit bővebben fejtegeti mindezt, de ettől most megkímélnénk a tisztelt olvasót.

Vannak olyan klasszikus érvek a bringás-autós vitákban, amikből a tapasztalt fórumozók már jó előre felkészülnek és tulajdonképpen érdemi párbeszéd nélkül, csípőből odaszúrnak, ha felmerül a téma.

Az autósok egyik kedvelt témája, amivel mindenki szeretett EMPAMO-ja is előhozakodott, hogy az autósok mennyi adót fizetnek (benzin jövedéki adó, teljesítményadó, regisztrációs adó) na meg ott a kötelező biztosítás is, a bringások meg nem fizetnek semmit. És mégis jogokat követelnek maguknak, sok milliós beruházásokért lobbiznak, nem hagyják közlekedni a rendes adófizető autóst.

Még jó, hogy vannak a németek, különben teljes kudarc lenne az idei Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat Magyarországra nézve.

A 2010-es évben az egyébként piszok ronda Ruhr-vidék Essenje, a sokkal szebb Isztambul és Pécs lehet Európa kulturális fővárosa. Hogy Isztambulban mit hoztak össze ennek örömére, nem tudjuk, de olyan sokat nem kellett – mennek anélkül is oda turisták. Igazi tétje a dolognak tehát Pécs és Essen esetében van csak.

Playboy: Mennyire volt közel Amerika a forradalomhoz a nagy gazdasági világválság idején?

Alinsky: Sokkal közelebb, mint a legtöbben gondolnák. Valóban Roosevelt reformjai mentették meg a rendszert önmagától és előzték meg a katasztrófát. Jusson eszünkbe, hogy1929-ben az embereknek nem csak a pénze ment le a slozin, hanem az egész addigi hagyományos értékrendjük. Az amerikaiak saját társadalmukat a paradicsomhoz vezető földi útként ünnepelték, ahol a megbecsült, kemény munka és a megtakarítások biztos jegyet jelentettek a biztonsághoz, a sikerhez és a boldogsághoz. Aztán hirtelen, pár nap leforgása alatt ezeket a jegyeket jóváírhatatlanul visszavonták, az alsó réteg pedig mindentől elesett. Az Amerikai Álom egyik napról a másikra rémálommá vált a többség számára, és a kellemes, lehetőségekkel teli világ, amit addig ismertek, hirtelen elkezdett bezárulni, ahogyan a megtakarított javaik eltűntek a fizetésképtelen bankok zárt ajtajai mögött, a munkahelyeik megszűntek a bezárt gyárakban, otthonaikat és földjeiket pedig elvesztették, amikor behajtották a jelzálogokat és erőszakosan kilakoltatták őket. A kémények kihűltek, a gépek csikorogva leálltak, s mintha az egész ország befagyott volna.

Alinsky mintha napjaink Magyarországáról beszélne...

Playboy: Az amerikai középosztály mozgósítása első ránézésre elég más terepnek tűnik ahhoz képest, hogy hosszú éveken keresztül nyomorgó feketékkel és fehér gettólakókkal foglalkoztál. Szerinted a kertvárosok világa alkalmas hely lehet a szervezési tehetséged számára?

Alinsky: Igen, kezdem úgy érezni, hogy ez lesz a karrierem legnagyobb kihívása, és mindenképpen ennek van a legkomolyabb tétje. Az emberek mindenhol emberek, akkor is, ha gettókban, rezervátumokban vagy barriókban (spanyolajkú többségű gettókban – szerk.) élnek, és a kertváros csak egy másfajta rezervátum – egy flancos gettó.