Kedves Kormányzat,

Tőlem aztán költhettek az állami társkeresőre, akár a Táncos Párválasztó nevet viselő rendezvényre is. Eléggé komikusan hangzik az egész, de még valami jó is kisülhet belőle, például lehet, hogy jövő ilyenkor én is a "Fehérvári huszárok"-at fogom dalolászni valamelyik bulitokon CBA-s bort szürcsölgetve, konzi csajokat stírölve.

A szerzők szíves engedélyével szó szerint másodközöljük Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton (FAM) írását az Apu azért iszik, mert te sírsz blogról, mivel mélyen egyetértünk a poszt tartalmával és a pontos helyzetelemzéssel.

Nemrég három szélsőjobboldali alkotó tevékenységét jutalmazta állami kitüntetéssel a kormány, ennek nyomán hatalmas felháborodás- és tiltakozáshullám árasztotta el a médiát. Az ország újra kettészakadt, mint minden ehhez hasonló esetben: a balliberálisok hüledeztek, felháborodtak és náciztak, az ellenoldal védelmezte magát és liberálisozott egy kicsit, a szélsőjobb pedig kedvenc szokásának engedve zsidózott és nemzetárulózott. És persze, mint mindig, olyanok is indulatosan megszólaltak, akik talán egyetlen Szaniszló-performanszot se láttak életükben, továbbá a Kárpátia egyetlen dalát se hallották. Mindenki leírta mindazt, amit húsz esztendeje minden ilyen ügyben le szokás írni. Olvashattunk a hazai szélsőjobb erősödéséről, a Fidesz-kormány fasizmusáról, arról, hogy ez mekkora gyalázat, ahogy arról is, hogy a liberálisok már megint túlérzékenykednek, illetve, hogy azok a rohadék zsidók már megint náciznak. Eközben a forint árfolyama rég nem látott mélypontra zuhant.
Huszonhárom éve folyamatosan Táncsics-díj szerű ügyek borzolják a hazai kedélyeket. A téma lerágott csont, ráadásul a három díjazott egyike, Szaniszló Ferenc az óriási hazai és külföldi felháborodás hatására (vagy talán még inkább Balog Zoltán miniszter nyomására) vissza is adta a díjat. A fontos kérdés sokkal inkább az, hogy miért tették ezt Orbánék? Miért jó az nekik, ha az ellenük lépten-nyomon felhozott balliberális vádakat szinte mindenben igazolják? Ennyire hülyék lennének? Nyilvánvaló, hogy ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki. Lehet, hogy az ilyen díjazásosdi inkompetens faszkalapokra van rábízva, akik hallottak valamit arról, hogy milyen faszán hazafias a Kárpátia, a Szaniszló meg mennyire keményen beolvas a világnak, és most a magyar hagyományt kell támogatni, ezek meg itt ennek az őrizői, szóval ki kell őket tüntetni, Zolikám! Eközben pedig azt se tudják, hogy kik ezek.

Lehetséges, hogy az ok ilyen egyszerű. Kínálkozik ugyanakkor egy másik magyarázat. Ennek megértéséhez azonban előbb fel kell vázolni, milyen is a hazai hatalmi szféra jelenlegi helyzete. Magyarországon momentán kétféle politikai erő van.

    Rendszerpártok (Fidesz-KDNP, MSZP, Együtt 2014)
    Rendszerkritikus/rendszerellenes pártok (Jobbik, LMP)

A "rendszer" a jelenlegi szóhasználatban nem a kapitalista gazdasági rendszert, a polgári társadalmi rendszert vagy a négy évenkénti választáson alapuló képviseleti demokrácia politikai rendszerét jelenti, hanem az elmúlt húsz évnek a bal- és a jobb oldal váltógazdaságán alapuló, korrupt hatalmi rendszerét. A húsz év tapasztalata az, hogy a rendszerpártok sajátos szimbiózisban élnek. Érdemes tudatosítani, hogy aki ma Magyarországon az MSZP-re szavaz, az a Fideszre is szavaz, és aki a Fideszre szavaz, az az MSZP-re is szavaz. Egy rendszerpárt ellen nem lehet úgy szavazni, hogy a másik rendszerpártra szavazunk, csakis úgy lehet, ha a rendszer ellen szavazunk. Ha egy rendszerpárt a másik rendszerpártnak adja át a hatalmat, csak látszólag bukik meg, valójában a továbbiakban is jól jövedelmező parlamenti helyeket, a hatalmi elitben való további jelenlétet, busásan megtérülő önkormányzati pozíciókat, polgármesteri székeket, bizottsági tagságokat, kapcsolati tőkét és állandó médiajelenlétet birtokol. Mindez számára négy, de legfeljebb nyolc éven belül garantált visszatérést jelent a kormányzati hatalomba. Ha azonban a rendszerpártot a rendszerrel együtt buktatja meg egy rendszeren kívüli és a rendszerrel szemben álló erő, úgy a hatalom elvesztése teljes és visszafordíthatatlan, a hatalomba vissza többé nem vezet út.

Forró topik az extrém magas japán államadósság és a részben ezzel párhuzamos japán jegybanki politika. Áldás vagy átok a japán modell?

A japán felzárkózás és a jen

A japán államadósság aránya a sajátos japán felzárkózás történetéhez és a nemzeti fizetőeszközhöz kapcsolódik, lássuk ennek legfőbb jellegzetességeit. Japán legújabb kori felzárkózására a második világháborút követő időkben, egy sajátos világpolitikai helyzetben, egyedülálló feltételek megléte mellett került sor. Az Egyesült Államok egy stabil hemiszférát hozott létre, amelynek biztonsági architektúráját működteti, a biztonság költségeihez Japánnak csak részben kell hozzájárulnia. A világ (nem számítva a SZU-t és annak blokkját) egy darab centrummal és stabil kereskedelmi rendszerrel rendelkezik. Az Egyesült Államoknak a hidegháborús versengésben érdeke korábbi legyőzöttjeinek gazdasági növekedése, ennek keretében mind Japánnak, mind Németországnak hozzáférést enged saját piacaihoz - Japán ipari termelése tehát piacot talál az Egyesült Államokban –, és egészen a nyolcvanas évekig mindezt akadály nélkül teheti. A duzzadó japán ipar a nyersanyag- és munkaerőszegény szigetet ezekben az években részben elhagyja, kitelepül közvetlen környezetébe, az ázsiai térségbe - az itt megtermelődő profitot a japán cégek folyamatosan repatriálják. A profit hazatelepítése elsősorban jen eszközökben történik. Ez a jelenség az oka a jenre nehezedő felértékelődésnek (a Bretton-Woods-i árfolyamrendszer szétszakadását követően pedig hirtelen felértékelődésnek) és a folyamatos deflációs nyomásnak.

A japán jen tehát, eltérően a világ jellemző valutáitól, nem veszít az értékéből, ha a párnában tartjuk  - nem inflálódik, hanem „saját felhajtóereje folytán”, anélkül, hogy kamatért kölcsönadnánk egy banknak, magától felértékelődik.

A deflációs japán környezet, miközben a jól működő japán ipar egyik következménye, súlyos problémát is jelent:  a szigeten történő termelés költségeit megemeli, az ipar elvándorlásának hatását erősíti. Emellett pangásra ítéli a hazai piacot, visszafogja a fogyasztást. A jent tovább erősítette a 2008-as összeomlás, amelyet követően az mérsékelt kockázatú, így keresett befektetésnek minősül. Mind a japán államháztartás (fiskális politika), mind a japán jegybank (monetáris politika) – elsősorban iparvédelmi célból próbálja ezt a helyzetet ellensúlyozni. A japán költségvetés olyan módon, hogy elengedi a kiadásait, túlkölt, hogy a belső fogyasztást élénkítse és inflációs hatást gerjesszen. Ennek egyik hatása a nagy japán költségvetési hiány, immár a GDP 200%-a, amely mindeddig más országok adósságával ellentétben kezelhető volt, tekintettel arra, hogy az hazai hitelezők kezében van. A másik eszköz a jegybank törekvése, hogy – rendhagyó módon – inflációt gerjesszen.

A japán gazdaságnak ez a szerkezeti feszültsége mutatkozott meg Abe miniszterelnöknek abban a szándékában, hogy - az egyébként sem nyugati értelemben független - jegybankot egy 2%-os inflációs cél elérésére buzdítsa. És ami aztán történt, az - csak az összevetés kedvéért - olyan unortodoxia, amiért Matolcsyt és Orbánt Financial Times-ból rakott máglyán sütné meg egy HVG-s újságíró. A bejelentés szerint a japán jegybank a GDP 1,4 %-ának megfelelő értékben vesz havonta állampapírokat.

Mindez nem is a közvetlen, kívánt, vagy előrelátható következmények szempontjából érdekes. Hanem arról tájékoztathat, hogy Japán (annak gazdasági modellje, abban az ipar kiemelt súlya, a világgazdaságból rá eső kapacitások), hogyan alkalmazkodik. Hogyan alkalmazkodik egy új világhoz, miközben a régi, amelynek a második világháborút követően haszonélvezője volt, elveszíti centrumát.

Sortilegus posztja

Magyarország azt vállalta az EU felé, hogy a kutatás-fejlesztésre (K+F) fordított összeg 2020-ra eléri nálunk a GDP 1,8 százalékát. Nemrég, az Innovációs Nagydíj átadása alkalmából tartott rendezvényen Cséfalvay Zoltán államtitkár e tekintetben látszólag örömteli hírrel lepte meg a hallgatóságot: „2011-ben Magyarországon a GDP arányos K+F ráfordítás az elmúlt két évtizedben a legmagasabb szintre emelkedett, a GDP arányában 1,2%-ra. És az előzetes információink és számításaink szerint 2012-ben ez a szám ennél talán egy kicsivel még magasabb is lesz..." Mi rejtőzhet azonban a statisztika fügefalevele alatt?

Elöljáróban el kell mondanunk, hogy a fejlett országokban a K+F-nek, illetve az innovációnak köszönhető a gazdasági fejlődés több mint 70 százaléka. A világ legversenyképesebb országaiban az EU átlagánál (1,9%) is jóval magasabb a GDP-arányos K+F ráfordítás. 2010-ben például a mezőnyből messze kiemelkedett Izrael (4,25%), Finnország (3,84%), Svédország (3,62%), Dél-Korea (3,36%), Japán (3,33%), Dánia (3,02%), Svájc (3,00%), az USA (2,79%) és Németország (2,78%). Magyarország tehát lényegesen elmarad az EU-átlagtól és különösen az élvonaltól. A helyzet ténylegesen még ennél is sokkal rosszabb, hiszen nálunk az egy főre jutó GDP is jóval alacsonyabb, mint az előbb említett országokban.

A kutatás-fejlesztésre, innovációra fordított összegek nagysága mellett azt is meg kell vizsgálni, mennyire hatékonyan kerültek elköltésre ezek az összegek. Nem mindegy például, hogy egy korszakalkotó találmány az eredmény, vagy pedig egy olyan szabadalom, amelyet soha senki semmire nem fog használni (a szabadalmak túlnyomó többsége egyébként ez utóbbi kategóriába tartozik).

A hazai innovációs pályázatokon részt vevő, illetve az ezzel kapcsolatos folyamatokat ismerő emberekkel beszélgetve sajátos kép rajzolódik ki. Elmondásuk szerint a pályázati összegek jelentős részét végső soron nem a kutatás-fejlesztést végzők kapják, hanem különböző közvetítők kezén tűnik el. Ez utóbbinak az aránya általában 10-20 százalék, de olyan eset is előfordult, amikor az elnyert összeg 50 százalékát tették zsebre a közvetítők. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy nem feltétlenül a legígéretesebb innovációs pályázatok nyernek, hanem azok, amelyek a legzsírosabb falatokat tudják juttatni a közvetítőknek. Másrészt, mivel a magyarországi K+F ráfordítások mintegy fele állami, illetve uniós forrásból történik, a vonatkozó nemzeti statisztika is jelentősen torzul.

Magyarország ezen a téren is unortodoxnak bizonyulhat: a világban általános tendenciával szemben hiába növekszenek nálunk a K+F ráfordítások, a gazdaság mégis stagnál vagy éppenséggel visszaesik. Ennek egyik okát a fentebb leírt jelenségben vélhetjük felfedezni.

Piackonform – egy jelentés nélküli szó karrierje

„Meglepő”, hogy piackonform módon él jegybanki eszközeivel Matolcsy, harsogja az Index. Elsőre persze értem  az unos-unt zsurnaliszta véleményvezérkedést. Matolcsytól legalábbis a Téli Palota ostromát várta volna az újságíró kolléga.

(Közbevetés - Ez is mutatja, hogy Orbán gazdsági rendszerét a lényegi folyamatok megértése nélküli kritika uralja. A monetáris élénkítés mint  válságkezelés, vegyítve a makro-egyensúly mindenekfelettiségével, autoriter-neoliberalizmussal és operatív rugalmassággal - egy válságkezeléssel vegyített felzárkozási stratégia hibrid receptje, mint ilyen: szabály és nem kivétel. Tehát ennek a kritikája sem az, hogy letértünk-e a sárga köves nyugatra vezető útról, hanem, hogy nincsen Óz! - de erről majd máskor)

Tehát meg van döbbenve az újságíró kolléga. OK. De mi a fene akar lenni ez a minőségjelző, hogy piackonform? Az biztos, hogy ebben a szövegkörnyezetben ez semmit nem jelent. Hiszen az MNB egy jegybank, vonatkozik rá egy törvény, a javaslatban érintett kereskedelmi bankok szigorú szabályozókkal működnek (sőt nem is lennének erre a célra likvidek, ha az MNB nem adna nekik forrást), a hitellel megcélzott kkv-k ugyan piaci szereplők, de mégis milféle szabályok tiltanák, hogy forráshoz jussanak?

A konkrét esetben a szó használata számomra kibogozhatatlan. Az ember kénytelen valami szocialista örökséggel, a sorok között olvasással metaforává változtatni és többletjelentése felől olvasni a szót: tehát az újságíró szerint a piacnak (amely entitásról semmit nem tudunk még) egyértelmű és megismerhető szabályai vannak, egy-egy magatartás pedig megfelelhet ezeknek, vagy megszegheti azokat.

A tapasztalat ezt a használatot igazolja: a metaforát az újságírói nyelv egy-egy (jellemzően állami) akció megdicsérése, vagy megfeddése céljából használja.

Ha ezzel a sejtéssel élünk, akkor most már derüljön ki, mi a fene az a szabály, aminek meg bír, vagy nem bír megfelelni egy magatartás. A magyar gugli sajnos semmi olyan találatot nem ad, ami meghatározással, definícióval segítené a sajtóolvasót. Sem szótár, sem enciklopédia, sem wiki, tudományos cikk, semmi. Nézzük akkor a feltételezett angol forrásszót.  Itt is elenyésző a szótáras találat, pedig egy alapvetően az interneten bőven szótárazott, wikizett és rövid, lebutított definiciókkal teli terepről van szó. Végre van egy angol nyelvű gazdaságetikai könyv, egy közepesen illetékes svájci szerzőtől, ami részkérdésként foglalkozik a fogalom történetével. Ebből megtudhatjuk, hogy legalább két értelme van a szónak,  a gyenge (ordo-liberális) definíció szerint olyan állami beavatkozás piackonform, ami a piaci árképzést nem szünteti meg, hanem csak mint „adat” kapcsolódik be az árképzés mechanizmusába, míg a szigorú (neoklasszikus) definíció szerint csak olyan beavatkozás lehet piackonform, amely csak az egyébként is „természetes” és magától is előálló „piaci egyensúly” létrehozását segíti.

Ez a helyzet, ha egyszerű érdeklődőként mondjuk egy darab, valamennyire jó minőségű forrásból akarjuk megismerni a szó jelentését. Ehhez képest a sajtóbeli általános használat minimum nagyvonalú, ha nem még az eredeti jelentésnél is ideologikusabb.

A piackonformitás  olyan kifejezés, amely legalább egy FAM-féle közhelyszótár, vagy az általunk írogatott gazdasági újbeszél sorozat , vagy az Uj Péter lapjában olvasható édiség-sorozat méltó szócikke lehetne.

Azt, hogy az Index szerint az MNB hitelprogramja miért „piackonform” talán már mérlegre tehető. Talán azért, mert teljesen értelmetlenül két százalék kamathoz juttatja a banki közvetítő szférát, és javítja annak mérlegét. Persze nem akarom alulértékelni a kereskedelmi bankok legendás szakértelmét, amivel hitelbírálnak és páratlan kockázatvállalásukat sem (lásd még: mentőövek), de ha én, mint állam csak élénkítés céljából saját forrást nyomok a kkv szektorba, akkor mi a fenéért kellenek ők ehhez?

A Magyar Narancs március 28-dikai számában Kis János felveti a kérdést, honnan lehetne nagy szavazótábort szerezni. Állítása szerint ha feltűnne egy Beppe Grillo-szintű alak, akinek nincs se jobb-, se baloldali programja, viszont nagyon határozott vágya mindenkit a börtönben látni, akik addig az olasz közéletet vezették, akkor bizony neki állna a zászló!

Ezt ő természetesen mint liberális demokrata óriási veszélynek tartja, de mi van, ha nincs más esély? Mi van, ha az Együtt 2014 mozgalom később se fog megerősödni. Mi van, ha az IMF-nek lefekvő, megszorító csomagok megszorító csomagok hátán-kezdetű fideszes kritika használni fog Bajnaiék ellen? Mi van, ha a Hír tv nagy oknyomozó Célpont-riportereinek politikai küldetése, hogy hiteltelenné tegyenek mindent, ami nem a Fideszhez köthető. Ha az ő drogokról szőtt elképzelésük egy beteg társadalom vizionálásával, ahol mindenki tűket szurkál egymásba, ahol csak egy jointot akartak tekerni, rendkívül hülye, de Juhászt ki lehet vele kezdeni.

Gyurcsányról és Molnár Csabáról most ne is beszéljünk, Lukács Zoltán-típusú nagy szoci macikat meg végképp felejtsük el, hiába van diplomája vagy nincs, az se különösebben látható.

A 4K! és az LMP pedig még a legnagyobb jóindulattal is csak 2018-ra érhetnének el valamit.

Viszont lehetne nekünk is egy jó kis Beppe Grillónk, aki Olaszországban humoristaként kezdte, azzal komoly országos sikereket ért el, mígnem 2007 októberében megszervezte a Bazd meg! (vaffanculo) kampányát, amivel a legutóbbi választásokon 26%-ot ért el és ezzel a legnagyobb párttá nőtte ki magát. A fickó nem volt hajlandó megjelenni a médiában, semmilyen vitaeseményre nem ment el. Meg van ugyanis győződve róla, hogy az újságírók és a teljes média a romlott politikusok cinkosai. Ő közvetlenül a néphez szól tömegrendezvényein, és trágár nyelvével az értelmiség nem tudja felvenni a harcot. Hiszen ugye már nem is megalszik szegény értelmiségiek szájában a tej, hanem már rég az aludt tejet köpülik csak.

Szóval ha a Kétfarkú Kutya Párt egykori Mogács Dániele úgy jönne vissza, hogy sajnos nem sikerült új Hofivá válnia, de nem is lett belőle Latinovits-szintű színész, akkor még az efeletti haragot és bosszúvágyat is be tudná csatornázni egy választási győzelembe. Mert négy évvel korábban csak egy vicc volt. 

Ha egyszer komolyan gondolná azt, hogy ő nem gyűjt kopogtató cédulákat, mert szerinte a választás nem egy "komcsi papírgyűjtögetés, egy úttörő recycling, én nyilt sisakkal kiálltam a nép elé, és nem fogok egy pajszerrel a kezemben postaládák fölé görnyedni."; ha azokat újra feltupírozná, amiket akkor mondott, csak kicsit véresszájúbban a dühtől, hogy még mindig a Cool TV-n ismétlik a két éve elmondott stand upjait, és pár hakniból próbálja kihúzni a hónap végéig, ha ez erőt adna neki: akkor volna új ellenfél Orbán számára! Milyen kár, hogy ilyen gyenge az utolsó reményünk - szerintetek jobb lenne-e Mogács Orbánnál? Vagy van más humorista, aki alkalmasabb ?

Ma dél körül rohamtempóban elkezdték körbekordonozni a Parlament épületét. Nem tudjuk, hogy a térfelújítási munkák miatt teszik-e mindezt, vagy egyéb okokból kifolyólag. A kordon elhelyezkedése és kinézete kiköpött mása a Gyurcsány-kormány által használtnak, melyet a Fidesz-frakció lebontott anno.

Képgalériánk:

A végére egy kép 2007 februárjából, csak úgy bónuszként.

*** UPDATE ***

A Országgyűlés Sajtószolgálata a Hír24 kordon-firtató kérdésére az alábbi közleményt küldte: "Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy a KÉSZ ÉPÍTŐ ÉS SZERELŐ ZRT. az Országgyűlés Hivatalával megkötött kivitelezői szerződés értemében hozzákezdett a munkaterület körbekerítéséhez a Kossuth téren."

"Mit pofázol bele, kisanyám?!" - mondta a parlamentben 2011 tavaszán Szabó Tímeának a fideszes Tasó László, de azóta kiderült, hogy ő is egy érző ember. Húsvéti jókívánságait küldi a Kedves Ház Minden Lakójának, majd egy hirtelen váltással Boldog Együttlétet kíván.

Ha nem Ertsey Katalin, LMP-s honanya posztolta volna ki a képet Facebook-oldalára, akkor elgondolkodtunk volna a Kedves Ház jelentésén, így viszont valószínűsítjük, hogy egy belső parlamenti körképeslapról lehet szó. Ha nagy a jókívánság, akkor minden bizonnyal minden szót nagybetűvel kell kezdeni, ezt nem vitatjuk. A nyúl mérete viszont rémisztő és ezen nem segít a pillangó sem tőle balra, aki épp leszállni készül rá.

Az sem dekódolható elsőre, hogy a derék fideszes politikus miért van félig beásva a földbe, és miért a háta mögött szökött szárba az égig érő paszuly. Még szerencse, hogy az ízlésesen elhelyezett virágok harmonikussá teszik az összképet.

Szeretteik körében Boldog Együttlétet kívánok! - ízlelgessük ezt a pikáns mondatot így húsvét alkalmából.

Mit tehet egy kormányzat,

-    ha a gazdasági mutatók borzalmas állapotban vannak?
-    ha a munkahelyteremtés nem megy?
-    ha esély sincs növekedési pályára állni?
-    ha az egyetlen valós teljesítmény a sikerpropagandához való ragaszkodás?

Egy dolgot:

vezessünk be valami demagóg, mindenféle lényegi megoldásra való törekvést nélkülöző, ámde népszerűséghajhász izét.

Gyorshír: „A március 15-i hóhelyzet esetleges és amatőr kormányzati kezelése ellenére, a Fidesz népszerűsége stabil, talán némileg erősödött is. Valószínűsíthetően a 10 százalékos rezsicsökkentés bevezetése miatt.”

Ha ilyen állapotban van az ország mentális állapota, akkor miért csodálkozunk, ha a legnagyobb kormánypárt aláírásokat gyűjt a saját rezsicsökkentése mellett? Fogadjunk, hogy bejön nekik!

Nem a tükör torzít, basszuk meg.

Papp Réka Kinga írása

Nem az a kérdés, hogy a mélyszegénységben élő, esetleg hajléktalan szülők a saját hibájukból jutottak-e ide; hogy a bűnelkövető, akit bevarrnak, cigány-e, és lehet-e őt ezért cigánybűnözőnek nevezni, hanem az, hogy van-e, aki vigyázzon a gyerekeikre. Az igazán fontos az, hogy ezeknek a gyerekeknek ki ad enni, hol alhatnak, és legfőképpen ki fogja őket abban segíteni, hogy beilleszkedjenek a társadalomba, hogy használható tudást szerezzenek, hogy önmaguk lehessenek, kirekesztettség és önmegtagadás nélkül. A többgenerációs munkanélküliséget, az iskolázatlanságot nem gyűlölni kell, hanem megelőzni.