Az állami kiadások ellenőrzése, a korrupció felszámolása. Az államhatalmi ágak függetlenségét biztosító és ellenőrző mechanizmusainak módosítása. A közvetlen demokrácia működését elősegítő eszközök megerősítése, és egyszerűsítése. Tisztességes, stabil és minőségi munkához való jog. A választási törvény módosítása, hogy véget vessünk a kétpólusú pártrendszernek.

Az előbbi jelszavak bárkiben felidézhetik egy baráti politizálgatás emlékét, ahol “Az a baj ezzel az országgal, hogy. . .” kezdetű mondatokkal dobálózik mindenki, aki jobban tudja. Most mégsem Magyarországról, hanem a spanyolokról van szó, és az M15 néven elhíresült mozgalomról. Utolértük a nyugatot? Nem hiszem, inkább egy másik, másképpen félperifériás ország fiatalsága küzd hasonló gondokkal a pénzvilág válsága és a politikai rendszer kiüresedése miatt, mint mi.

Én nagyon szeretek keleti bazárokban alkudozni. Beletelik egy kis időbe, mire megszokja az ember a zsivajt, a dzsuvát, a pofádba ordító árusokat, akik minden nyelven tudnak számokat és pár szót (nem csok, nem drágá), és az igen erőteljes tukmálást, de az ikszedik alkalom után már rutinosan, minderre ügyet sem vetve lehet kóborolni a kirakott portékák között, tudván, hogy nem kerget a tatár, ugyanazokat az árukat tíz méterre is meg lehet találni, érdemes kérdezősködni, játékból belemenni az egymásnak ugratásba, hogy hát odébb ezt féláron adják, meg hogy ez rablás, de hogy az lehetetlen, hát akkor már ő veszít rajta, ésatöbbi. Mindennek a bája a ráérősségben és a tét nélküliségben rejlik, elvégre a keleti bazárokban mindennap megtalálhatod ugyanezeket a javakat, és ha igazán szükséged van valamire, egy idő után már úgyis tudod, hogy hol, kitől tudod megszerezni a legolcsóbban a legjobbat: a piac az utcán, a szemed láttára alakul, informális hálózattá szerveződve, ahol épp a beszélgetés, a vita, az áruelsózás művészetének folyamatos és kimeríthetetlen kommunikációs tárháza az izgalmas, nem pedig maga az áru. Ez jó tukmálás, ebben jó lubickolni, és a végén valahogy mindenhez hozzá is lehet jutni.

Kelet-Európában azonban máshogy mennek a dolgok: mi a szocialista hiánygazdaságon szocializálódtunk, és ez, úgy tűnik, politikai kommunikációnkra a mai napig hatással van: a nagyszerű kapitalizmus előtt nálunk egy eladó és egyféle áru volt, és azt volt muszáj megvenned, annyiért, amennyiért éppen diktálták.

A Fent és Lent irodalmi melléklete jelentkezik

Lassan itt a nyár, süt a Nap, mindenki lejjebb vetkőzik, mindenfelé szállonganak a fehér izék - és miközben csak kapkodjunk a fejünket pártunk és kormányunk rohamléptekben épülő rendszerén, nem árt néha megállni egy pillanatra, venni egy mély levegőt, és megörülni annak, ahogy csak simán, mozdíthatatlanul létezik a hely, ahol élünk. Ez az, ami itt marad nekünk akkor is, amikor már rég elfelejthetjük a félresikerült alkotmányozást, amikor már végleg eltemethetjük múlt dinoszauruszait és a vonulgató rendcsinálókat.

Ez az, amit nem fogunk elfelejteni, mert itt marad körülöttünk: a gyönyörű gyár. Vajon mi mit hozunk majd ki belőle?

Térey János: A gyönyörű gyár

Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár
A Révész utca végén, kulcsra zárva.
Emlékszik, mint a játszótéri pázsit,
A felnőtt század kisgyermekkorára.

Egy rész téglából, egy rész műanyagból,
Két holdnyi föld, világtól elhagyott.
Kemény művészet kell, hogy összetartsa
A gazdátlanul tengő anyagot.

A pléhtető lejtőjén mennyi manzárd!
S legszebb a tornyok cukorsüvege...
Ha kialudna egyszer a kemence,
Az utca jéghidegre hűlne le.

A portás lustán megzördíti kulcsát:
Belül csupa tűz, kifelé komoly.
Az egyetlen hír ösztönéletéről
A kéményből fölszálló füstgomoly.

Éppen ilyen gyönyörű gyár az ország,
Legszurtosabb a szabadok közül.
Ha készen kapja féligkész jövőjét,
Szerencséjének dehogyis örül;

És nyögi azt a hülye hagyományát,
Hogy nem cselekszik isteni parancsra.
A túlélésre gondja van: kaput zár,
Hogy műszak végén bús fejét lehajtsa.

A változások őre változáskor,
Akár a népe, oly tanácstalan,
De akkor is szép, hogyha tetszhalott, mert
Akárhogy nézem: ragyogása van.

Fölébreszthetném, mint vendég a portást,
De egy káromkodásával megölne...
Csak alszik, mintha kisgyermekkorában.
Alszik. Akármi lehet még belőle.

A GYÖNYÖRŰ GYÁR – 2004. jan/febr. 4. Helyszín a szomszédunk, a századfordulós gázkészülékgyár a Népfürdő utca sarkán, amelyik anno hadikórház is volt, s a kétezres évek közepén vedlett át méregdrága apartmanházzá. Vízlépcsőt is terveztek az udvarára (medence lett belőle végül), de nem ez a fontos, hanem a hűvös, északias nyerstégla textúra, amelyik mindig nagy hatással volt rám, a Borsos József-féle debreceni ravatalozó élménye óta. Meg természetesen az ország, mondjuk így, a polgárosodás egyik korai fázisában. És a mazochista magyar karakter.

Tarlós István bebizonyította, amit már megválasztása előtt is vártunk tőle: tökös legény! Véghezviszi, amit kigondol, nem törődik a népakarattal, a nép úgyis buta, nem tudja mi a jó neki. Nagyon vártunk már egy ilyen vezetőt, aki elébe megy a dolgoknak, nem magyarázkodik, hanem egyszerűen meglépi, mert oly magabiztos, és oly megfontolt.

A hétvégén Pécsett és Barcson jártunk, hogy megnézzük, mi van a rokonokkal, hogy zajlik az élet. Előzetesen Barcs tűnt izgalmasabbnak, Pécsett évente többször is megfordulunk, de a drávamenti határvárosban nagyon rég nem voltunk. Hát zajlik az élet, de, miként a magyar vidéken általában, a kilátások itt sem túl fényesek.

Oké, hogy erősen úgy tűnik: rohad szét körülöttünk az egész világ, de azért vannak jó példák is. Mint amikor egy Hunvald-féle gigahotel építése ellen úgy összekapják magukat egy utca lakói, hogy a végén egy életerős, működőképes közösséggé alakulnak, ráadásul az erre aligha alkalmasnak tűnő környéken, félúton a Blaha és a Keleti pályaudvar között, a Barát utcában. Megszervezik az olcsóbb és egészségesebb termelői zöldségek elosztását, utcabált szerveznek önerőből, és, ha beül egy hajléktalan zenét hallgatni meg kér egy zsíroskenyeret, akkor megkínálják őt is.

Akinek nagyon vágyik még a lelke a szerethető, működőképes jó példákra, az turkáljon a Humusz Nulla Hulladékos oldalán. Egészen brutális bátorságú pionírok vannak: komposztálnak egy belvárosi ház udvarán, mire megjelennek a cinkék, mátyásmadarak és csökkennek a szemétszállítási díjak. Egy iskolában ivókutat építenek, hogy kevesebb cukros üdítő fogyjon; és vannak emberek, akik olcsóbban, egészségesebb tejet vesznek a flakonjukba. Ilyenek. Balpop a gyakorlatban.

Az ember nem hisz a szemének, hogy mennyi honfitársunk pörgött az Eurovíziós dalfesztiválon. Két szempontból lehet megközelíteni az eseményt.

Az egyik, hogy tényleg vannak, akik zenei élményként élik meg. Ez elég dermesztőnek tűnik, ugyanis nagyobb giccsparádé, mint egy esetleges Kertitörpe Nemzetközi Biennálé. Látvány, fény, csillogás, zs-kategóriás előadók és dalok felvonulása jellemzi a dalversenyt. Úgy tűnik beérett a magyar közönség midőn szocializálódott a számtalan, a kereskedelmi tévék által kínált zenei tehetségkutatón, ahol a szavazás és a verseny izgalma került előtérbe. A versenyzőket nem a zenei minőségük határozta meg, hanem az egymáshoz való viszonyítás. Mondjon nekem valaki az utóbbi öt RTL, vagy TV2 által rendezett ilyen megmérettetésen nyert énekesek közül legalább egy olyat, akinek van egyénisége, mondanivalója, üzenete az öncélú magamutogatáson kívül. Úgyhogy ez a része rendben van, a célcsoport lement az előadók szintjére.

A másik megközelítés pedig a tény, hogy országlájk mérőként tényleg van értelme figyelni az eredményeket. El vagyunk mi itt anyátlanodva a germán és szláv tenger közepén. Kellenek visszaigazolások, illetve kellenének, hogy nincs akkora baj. Ebbe talán Cohn-Bendit sem köthet bele, még akkor sem, ha tudjuk, Viktor is lelkesedett a magyar énekescsajért.