Új nemzetbiztonsági ellenőrzési törvény elfogadása kerül terítékre előreláthatólag kedden a parlamentben. Csampa Zsolt és Kocsis Máté előterjesztését támogatja az MSZP-s Molnár Zsolt is, bár erről az ATV elfelejtett információt adni. Persze még március elején Juhász Ferencnek is csak az fájt, hogy a parlamenti képviselőket miért nem lehet kivenni a jogszabály hatálya alól.

Az érintettek köre megnőtt, mivel minden kormánytisztviselő, közalkalmazott és köztisztviselő is alanya lehet ilyen ellenőrzéseknek. Eddig a családtagokra csak titkos adatgyűjtés volt lehetséges, ám az új törvény lehetővé teszi, hogy bírói engedélyhez kötött telefonlehallgatás is megvalósulhasson a kockázatok kiszűrése érdekében. Egyéb tevékenységre, mint a levelek elolvasására, lakásátkutatásra évente kétszer egy hónapig van lehetősége az Alkotmányvédelmi Hivatalnak. A rendőrökkel szemben az Információs Hivatal és a Katonai Biztonsági Hivatal saját konspiratív működésük védelme érdekében továbbra is maguk végzik az ellenőrzést. Az országgyűlési képviselőket szintén nem kell ellenőrízni, ha nem tagjai a nemzetbiztonsági bizottságnak, vagy nem az Országgyűlés elnökeként pózolnak éppen. A legfőbb ügyészt szintén nem lehet ellenőrzés alá vonni, viszont a nem megfelelő ügyészt éppen az ő indítványára lehet vizsgálat alá fogni. Sándor György anno azt mondta: "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek. Én kerékpárral megyek." 

Csak azért ízléstelenebb az Összetartozás dala a NER-nél, mert sűrűbb nála. A NER éveire jellemző tartalmatlan, közhelyes, számító nemzetieskedést tömörítették bele négy és fél percbe. Sikerült tehetséges emberekből (többek között Kállay Saunders Andrásból és a Magyar Rádió énekkarából) kisajtolniuk valami rendkívül színvonaltalan dolgot. Mindezt egy amúgy szerintem kifejezetten jó, üdvözlendő kezdeményezés, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából. A barackfás szám a klippel együtt a NER audiovizuális arculati kézikönyve. 

Tavaly decemberben, amikor az országgyűlésben az LMP képviselői egy transzparenst mutattak fel, amelyen a Hallgatói Hálózat követelései szerepeltek, Kövér László házelnök kijelentette: „a párt csekély támogatottságát nem érdemes ilyen eszközökkel kompenzálni.”

Egy másik alkalommal az MSZP-s Harangozó Gábor az uniós támogatásokról tett fel egy kérdést Orbán Viktor miniszterelnöknek, akinek a válasza az volt, hogy „belefáradt a fiatal képviselők ócsárolásába, akik nem tudják, mi fán terem az Európai Unió”.

Sokaknak különösen emlékezetes lehet az az eset, amikor az adótörvényekkel kapcsolatos egyik parlamenti vitában Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője azzal érvelt Schiffer Andrással szemben, hogy „Ön az egyetlen, aki tapasztalatokkal rendelkezik a bolsevik mentalitást illetően, családi alapon”.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez magatartás az országgyűlésben (is) a jelenlegi kormány alatt kezdődött, ki kell ábrándítanom. Csak egy példa a sok közül abból az időből, amikor az MSZP-SZDSZ volt többségben az országgyűlésben: egy fideszes képviselő egy vesszőhibát javasolt kijavítani egy törvényjavaslatban, ezt a többség leszavazta, majd ugyanazt a módosító javaslatot ők nyújtották be, és megszavazták. A cél itt is csupán a másik fél megalázása volt.

Már régóta tapasztalhatjuk: szinte általánossá vált a magyar közéletben és a sajtó egy részében, hogy szakmai érvek hangoztatása helyett - esetenként azok mellett - az adott nézetet képviselő személyt, személyeket, csoportokat igyekeznek lejáratni.

Ennek a jelenségnek az egyik káros következménye, hogy felesleges dolgokra megy el az idő és az energia (lényegében az adófizetők pénze), és kevesebb a lehetőség az adott téma szakmai megvitatására (sajnos sokszor ez is a célja a másikat ócsárolónak).

További következmény, hogy politikusaink nem veszik észre, hogy ez a magatartás nem igazán dívik mindenhol a világon, és így Magyarországról állítanak ki szegénységi bizonyítványt. Jellemző eset volt Balog Ádámnak, az MNB alelnökének levele a Wall Street Journalhoz (WSJ), amelyben azzal próbálta cáfolni Kopits György egy korábban ott megjelent cikkének állításait, hogy „egy diszkreditálódott ember bírálja a jegybankot”. A WSJ nem közölte a levél személyeskedő részét, ami jól mutatja szerkesztőségének véleményét az ilyen eljárásokról. Egy másik, külföldön is széles nyilvánosságot kapott eset volt, amikor az Európai Parlamentnek a magyar Alaptörvény 4. módosításáról szóló vitáján Morvai Krisztina, a Jobbik képviselője azzal igyekezett cáfolni Vivian Reding uniós igazságügyi biztos és Rui Tavares képviselő, a Magyarországról szóló európai parlamenti jelentés felelősének érveit, hogy Reding és Tavares nem jogi végzettségűek, így nem kompetensek az ügyben. (Mellesleg mindkét politikus komoly szakértői csapattal rendelkezik, akik a vonatkozó dokumentumokat előkészítik, így az érvelés ebből a szempontból sem állja meg a helyét. A lényeg azonban nem is ez, hanem hogy a magyar képviselő szakmai érvek helyett itt is a személyeskedést választotta legfőbb „érvként”.)

A történelmi és mindennapi tapasztalatok, valamint a szociálpszichológiai kutatások egyaránt azt bizonyítják, hogy a mindenkori vezetők (akár országról, vállalatról vagy másról van szó) viselkedési mintát adnak, amelyeket az általuk vezetettek hajlamosak követni. Nem állítom, hogy a vezetők viselkedése az egyetlen oka annak, hogy Magyarországon immár a társadalom széles körében a legkülönbözőbb helyzetekben nap mint nap tapasztalhatjuk a fentebb leírt viselkedést (itt olvasható egy példa a sok közül), azonban egyértelműen jelentősen hozzájárul ennek elterjedéséhez.

Azért is veszélyes ez a magatartás, mert egyes embereket, illetve egyes csoportokat elembertelenít mások szemében, és így azok nagy eséllyel válnak áldozattá – esetenként „csak” verbális agresszió áldozatává, de bizonyos körülmények között akár a fizikai megsemmisítésévé is.

Albert Bandura amerikai pszichológus híressé vált, 1975-ben lefolytatott kísérletében egyetemi diákoknak áramütésekkel kellett büntetniük azokat az általuk egyébként nem ismert diákokat, akik hibás válaszokat adtak egy adott tesztkérdésre. (Az áramütés nem volt igazi, az „elszenvedői” csak eljátszották a fájdalmat, azonban az „áramütést” adók ezt nem tudták. Mindez azonban semmit nem von le a kísérlet jelentőségéből.) A kísérlet közben a kísérletvezető munkatársai a szomszéd szobában „rendes fiúknak”, illetve „állatoknak” minősítették a tesztkérdéseknek alávetett diákokat úgy, hogy azt meghallják az áramütést adó és annak nagyságáról döntő diákok. Ez utóbbiak gyakorlatilag minden esetben jóval nagyobb áramütést adtak azoknak, akikről azt hallották, hogy „állatok”, mint akiket „jó fiúknak” hittek.

Nem véletlen, hogy az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata már a preambulumában hangsúlyozza az emberi méltósághoz való jogot, és az Európai Unió Alapszerződése szintén már az elején mondja ki: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.” A magyar Alaptörvény is igazodik mindehhez: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.”

Mit tehetünk annak érdekében, hogy érvényt szerezzünk ezeknek az alapelveknek? Itt csak egy lehetőséget szeretnék felvetni. Mozgalmat kellene indítani annak érdekében, hogy a 2014. évi országgyűlési és helyhatósági választásokon induló jelöltek írjanak alá egy nyilatkozatot, amely így (vagy ehhez hasonlóan) hangzik: „Vállalom, hogy a választási kampány idején és megválasztásom esetén is kerülök bármilyen személlyel kapcsolatban mindenféle személyeskedést, a másik ember méltóságának megsértését.”

Tendenciózus félremagyarázásokat követően lássuk végre tisztán, hogy Orbán és Merkel üzengetésében ki a legHitlerebb!

Addig rendben, hogy Merkel egy kvázi kampányvitában vitapartnerenek korábbi kijelentésére idézi be a lovasságos hasonlatot, ahogyan ezt az Index Véleményipari-művek Tájékoztatási Hivatala rögzíti. Orbán tehát félreértette Merkel szavait, nincs itt semmi látnivaló, bunkó az Orbán.

Válasz Ertsey Katalin országgyűlési képviselőnek

a Terikének mondom, Marika is értsen belőle című blogbejegyzésére

Kedves Ertsey Katalin!

Nőként megszólítva érzem magam és jólesik az az aggodalom, amelyet Terike iránt kifejez blogbejegyzésében. Ugyanakkor megdöbbenve állok a levél stílusa és az abban elhangzó kérdések kapcsán.

Egy partnere által megvert és megalázott nőnek azt magyarázni, hogy „Magyarországon minden nap megvernek, megaláznak, terrorizálnak nőket, gyerekeket, időseket és fogyatékkal élőket”, meglehetősen cinikusnak és értelmetlennek hat, de feltételezem, a jóindulat vezérelte arra felhívni Terike figyelmét, hogy nincs egyedül a problémájával. A blogbejegyzés folytatása azonban érthetetlen módon áldozathibáztató: „Nem hallgattál Marikára. Ő is tűrt, 25 éven át, és csak akkor hagyta ott a bántalmazó férjét, amikor Te megjelentél az életükben. Vajon miért várt addig? Mire gondolt, amikor végül "egy harmadik" miatt vetett véget a kapcsolatnak? Miből, hogyan él most? Miért nem hallgattál rá, amikor figyelmeztetett: téged is verni fog?”

Nem célom kétségbe vonni Képviselő asszony elkötelezettségét a családon belüli erőszak elleni küzdelem mellett, de ezekkel a kérdéseivel azt sugallja, hogy Terike áldozattá válásáért Terike tehető felelőssé, hiszen nem hallgatott és továbbra sem hallgat Marikára, élettársa korábbi partnerére. Azt a felvetést, hogy

„Talán nem haragszol meg, ha azt javaslom: üljetek le Marikával, és őszintén, mint két asszony, akik már sok mindenen keresztülmentek, egymás között beszéljétek meg: vajon tényleg jó ötlet hazamenni Józsihoz?”

pedig  a probléma teljes félreértésének látom. Képviselő asszony ugyanis a családon belüli erőszak jelenségének meglétét (és újratermelődését) nem a patriarchális struktúrából, az abban a nőknek és férfiaknak juttatott szerepekből vezeti le, hanem egyetlen bántalmazó személyéből, és pusztán személyes szinten megoldhatónak tartja. Pedig a magyarországi társadalmi viszonyoknak egyik lényegi eleme, hogy a nőket elsődlegesen a magánszférában való létezésre (értsd:háztartási munka elvégzésére, gyermeknevelésre, követésre, gyengédségre) szocializálják, és ebből fakadóan gazdaságilag és érzelmileg is meglehetősen kiszolgáltatottak (dominanciára, törekvésre, közszférában való érvényesülésre nevelt) férfi partnereiknek. Mindez pedig olyan hierarchikus viszonyokat alakít ki férfiak és nők között, amelyeknek extrém velejárója a családon belüli erőszak.

Katalin felvetése pedig a fentieken túl azért is inadekvát, mert egy parlamenti képviselő nem jótanácsok osztogatására kapja a felhatalmazást választóitól, hanem arra, hogy társadalmi folyamatokat megfelelően alakítson törvényjavaslatok elfogadtatásával, problémáknak a közbeszédbe való beemelésével és megoldási javaslatok napirenden tartásával, eszközlésével. Sajnos eddig a családon belüli erőszakra adott válaszok elsősorban annak szankcionálását vetették fel, és a társadalmi vita fontossága megemlítésén túl nem látok olyan intézkedéseket, amelyek a nemek közötti gazdasági egyenlőtlenség megszüntetésre, a nők és férfiak közszférában és magánszférában betöltött szerepei kiegyenlítődésére törekednének. Mind az óvodai, mind az iskolai nevelésben a hagyományos nemi szerepeket internalizáltatják a gyerekekkel. A férfiakat semmivel nem ösztönzik arra - azon túl, hogy törvényileg lehetséges -, hogy ők is kivegyék a részüket a gyesen töltött időből. A munkaadónak nyújtott kedvezmények a gyesről visszatérő anyukák (!) munkaerőpiacra való visszaintegrálása esetében nem fognak strukturális változásokat hozni. Mindezek pedig nem hogy nem korrigálják a társadalom patriarchális berendezkedéséből fakadó diszkrepanciákat, de egyenesen erősítik azokat. Biztos vagyok benne, hogy ellenzéki politikusként nem könnyű a képviselői helyek kétharmadával bíró kormánypárt tradicionális szerepeket favorizáló politikájával szembemenni, de az arról folyó diskurzus alakításában Önnek parlamenti képviselőként nagyon komoly lehetősége és felelőssége is van.

A blogbejegyzésében megfogalmazott stílust, amelyben Képviselő asszony kioszt és eszközként felhasznál egy szerencsétlenül járt nőt a családon belüli erőszak problémájának tematizálására, meglehetősen kontraproduktívnak és megalázónak tartom. Feltételezem, hogy nem ismeri Terikét és nincsenek tegező viszonyban - amennyiben igen, kérem, tekintse tárgytalannak a most következő mondataimat. Az én tapasztalatom szerint a magyar nyelvben felnőtt emberek ismeretlenül akkor tegezik le egymást anélkül, hogy ebben megállapodtak volna, ha nélkülözni akarják a magázódással járó minimális tiszteletet a másik iránt, és gondolom ezt úgy, hogy a közvetlen környezetemet én is tegezem. Távol álljon tőlem, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítsak az illemnek, de egy parlamenti képviselő tegező hangnemben írt nyílt levele egy szerencsétlenül járt falusi asszonyhoz csendőrpertunak hat. Ez a stílus egy olyan ember benyomását kelti, aki nincs tisztában azzal, hogy egy demokratikusan megválasztott képviselőt nem a társadalom fölött álló, hanem azt szolgáló szerepre hatalmazzák fel választói. Ennek a szellemnek azonban sem blogbejegyzésének hangneme, sem pedig mondandója nem felel meg.

Képviselői munkájához további sok sikert kívánok.

Tisztelettel:

Komoróczki Tünde

A  Fent és Lent szerkesztőségén belül heves vita alakult ki a röghöz kötésről. Mivel mi egymás véleményét nem fegyelmezni és egységesíteni akarjuk, hanem örülünk az ellentétes álláspontoknak, vitarovatot indítottunk. Kérdés: a röghöz kötés elvben helyes-e vagy nem? Kükü korábbi posztja a röghöz kötés mellett foglalt állást, majd erre volankombi fogalmazott meg ellenvéleményt. Ezt követte Tékás Lacika nemrég megjelent írása a röghöz kötés védelmében. Én szintén ellene foglalok állást alább, mivel a röghöz kötés elveivel és hozadékaival egyaránt teljesen képtelen vagyok azonosulni. Következzen hát a második ellenposzt!

Eddig oké

Meleg Büszkeség bemegy az Európai Értelemhez címzett fogadóba, ahol éppen a pedánsan hetero (és egyébként balféltekés) Utolsó Barakk költi a früstükjét. A kocsmáros  - Legvidámabb Csatlós - a lefűrészelt kétcsövű  puska kakasára illeszti tömpe ujjait…

Jó, ez eddig oké, szerintem akkor a kocsmáros legyen a Csuja Imre - javasolta a megrendelő PR-os a kampányfilm rendezőjének.

Lefety

Na figyu és akkor a kertjében Tulaj rámosolyog az unokájára, elrúgja a labdát, a következő vágóképben - már lassítva - a komondor viháncolva lefetyel a kerti locsoló vizéből, majd vidáman átugorja a babakocsiban ülő másik unokát, a következő snittben az apa az unokának passzolja a lasztit, aki bravúrosan átadja az aktatáskás öltönyös úrnak, ő meg belövi a kerítésre festett kapuba, úgy hogy a gól kiviszi a deszkát. És akkor megint az egész családot veszed: gólöröm, öltönyös férfi a magasba lendíti aktatáskáját, aztán beúszik, hogy: Magyar Állampapír. Na milyen?

Nem tom, az az öltönyös nekem túl hasonlít egy fiatal Rogánra, ne játssza inkább a Pindroch?

Lejegy

Tulaj a kerítésre könyökölt és az éhséglázadások óta eltelt napokra gondolt. Mennyi sok esély, hogy kigyüjjek a gödörből, hány meg hány nap, amikor nem lett vót vón muszáj a kocsmában aludni el, mennyi becsöngető mormon térítő orrára rávágott ajtó, hány a kút fenekén szunnyadó telesopos japán csodakés…

Tulaj a benne lakó pénzügyi zseni hatására is, kitörési kísérletbe vágta fejszéjét: legott lejegyezte a Magyar Állampapírt.

Ügy

Tulaj bal lábát húzva mellém sántikált - látta jól olyan ember vagyok akinek napszentületkor csak-csak kinyílik a szíve. - Biztosítalak afelől, hogy ennek itt, napokon, de legkésőbb heteken belül vége lesz – és körbemutatott a tanyavilágon: A talajzsaroló növények szárai között kiszáradt nyúlmúmiát görgetett a szél. Ha azonban egy kis támogatáshoz juthatnánk, lehet, hogy sikerülne elkerülni még ezt az utolsó apokalipszist, amit mondanom sem kell a trafikügy csak mégjobban a vállunkra rakott. Ha ebben segítségünkre lennél…

Dzsender

Tulaj az alkonyatban magához intett: A szerelem megbonyolítja a dolgokat. Hát harminc- negyven évesen egyenesen tilos. A közösség kigúnyolja és megbélyegzi, azt aki annyira infantilis, hogy fölrúgja az életét és még komolyan is veszi, hogy: szerelem. Sorsa bukás, ráfizetés, férfiúi anyagi tönkremenetel. Na ez a gender törés kisfiam. Erről kéne írni, meg a hajléktalanokról.

Dórival

Tulaj magához intett a pirkadó alkonyi balkonon: Én vagyok szexista, aki szerint a nő az nem szerelmes a per definitionem erejével? Hát éppen a nő az aki - amennyiben szerető - olyan ostobán szerelmes, hogy nem hiszi el, hogy az az örök sors, hogy a férj sose hagyja el a feleségét, akármit is pánikol torslussz, akármilyen nyomorultul érzi magát és akármit is ígér meg. Hát pont így vagyunk mi is most Dórival.

Nem

Dóri magához intett. Te mit dumáltok folyton Tulajjal - nem vágod, hogy buzi?

 kép: Utcai Dávid ügyeletes szolgálat

 Szép Magyar Bölcsességek és Szólások XVIII.

Szép Magyar Bölcsességek és Szólások XIX.

Szép Magyar Bölcsességek és Szólások XX.

Szép Magyar Bölcsességek és Szólások XXI.

Az élettársát feltehetőleg súlyosan bántalmazó, majd az egészet nevetséges érvekkel tagadó Balogh József fideszes országgyűlési képviselő esete erősebben jellemzi társadalmi viszonyainkat, mint hogy kivételként tekintsünk rá. A családon belüli erőszak ugyanis csak a szélsőséges megjelenési formája annak a társadalmi struktúrának, amiben a nemi alapú hierarchizálás nap mint nap újratermelődik. Sajnos látványos pofon kell ahhoz, hogy a nők elnyomásáról beszéljünk, pedig a társadalom legfontosabb szféráiban, a munkahelyen, a közéletben, a politikában és a médiában rendre találkozni a megalázó szerepleosztásokkal. A családon belüli erőszak a jéghegy csúcsa a patriarchális társadalomban. Nem elég elhatárolódni az erőszaktól, a felszín alá kell nézni, oda, ahol a mindennapi gyakorlatban szinte mindenki részese az elnyomásnak.

Míg a diplomás elvándorlás körül óriási csinnadrattát csap az értelmiség, amikor már őt is hátrányosan érintheti, addig a folyamat korábbi szakaszában, amikor a szakképzettek álláslehetőségei szűntek meg, az vagy nem érdekelte, vagy hatékonyságnövelésként tekintett rá és a liberális dogmáknak megfelelően üdvözölte. Az egyetemistáknak is elsősorban nem a röghöz kötés ellen, hanem a magasabb munkabérért és egyáltalán a munkalehetőségért kellene tiltakozni és harcolni – perspektívát ugyanis csak az kínálna.

Fasza beszélgetésen vehetett részt, aki a Helyzet Műhely szervezésében ellátogatott a BME E épületébe. A társadalomelméleti kontempláció most igazán egy népszerű  - ismét sok sóhajtozást (itt és itt) kiváltó –  témáról, a (diplomás) elvándorlásról szólt. Melegh Attila demográfus, társadalomkutató és Léderer Dániel „fejvadász” lettek volna hivatottak a témát több oldalról megvilágítani, de - be kell vallani - elsősorban Melegh Attilától kaphattunk érdeklődést is felcsigázó újdonságokat, aki a mostani kivándorlási pánikot – ha nem is oszlatta el, de megpróbálta évtizedes adatsorokkal (ENSZ, KSH) kontextusba helyezni.

A magyar elvándorlás a nagy migrációs folyamatokban

A magyar migrációs tapasztalat a világ többi részéhez viszonyítva eleve igen szegény, ezért is kelthet nagy társadalmi, érzelmi reakciót. Egy migrációs tendencia felépülése mindig hosszú és kumulatív folyamat – ebben a tekintetben a 2011-es magyar kivándorlási adat sem az Orbán elől menekülők hadát jelenti, hanem az uniós csatlakozás óta eltelt munkaerőpiaci- és bérviszonyok logikus beérésének köszönhető. Azok az ENSZ-adatok, amelyekből Melegh kiindul - bár a migránst egy problematikus meghatározással fogják meg (olyan külföldi, aki egy évnél többet tartózkodik egy másik országban, de nem lesz annak állampolgára) -, de az azonos módszertan miatt mégis lehetővé teszik az összehasonlítást.

A Fent és Lent nem pártszócső, így néha ütköznek az álláspontjaink. A hallgatói szerződés is ilyen téma, ezért ahelyett hogy kinyilatkoztatnánk, „lehet más a párbeszéd"-alapon mindkét érvrendszer nevében megszólalunk. Ez az írás a harmadik a sorban, és a hallgatói szerződés („röghöz kötés") elve mellett érvel balos szemszögből. 

„Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, de olyan, mintha a középszintű magyarérettségi érvelési feladatával a külföldre költözést tervező 18 éveseknek üzentek volna a feladatsor összeállítói" - nyilatkozta hétfőn egy budapesti középsikolai magyartanár. A „röghöz kötés" jogi szabályozása elvileg április közepén lezárult, de a kivándorlás természetesen a kormány és az ország egyik legfőbb problémája marad, számíthatunk tehát arra, hogy az emigráció-ügye új intézkedéseket fog generálni. Milyen referencia-pont lehet vajon a „röghöz kötés" a további intézkedések számára?